Mélyi József : Felelőtlenség

Milyen kultúrpolitikát szeretnénk? I.

Négy nagy budapesti múzeum egyszerre tart zárva, több másik a közeljövőben költözésre vagy átfogó átalakításra készül, illetve kényszerül . Jellemzően háború vagy forradalom utáni mondat. Magyarországon mindez ma a normalitás része: nincs szakmai felháborodás, a Pulszky Társaság nem jelzi aggályait,a Minisztérium nem is érti, miért tesznek fel ezzel kapcsolatban a „reménytelen helyzetben lévők”
kétségbeesett kérdést. Pedig a fenti jelenség – amelyhez szorosan kapcsolódik a kiérlelt koncepciók és a jövőkép hiánya – egyértelműen azt mutatja, hogy a kulturális intézményrendszer eddigi szövete felfeslett; megszűnt a koordináció, eltűntek a hosszú távú elképzelésekhez elengedhetetlen szakmai érvek, és az összképre vonatkozóan nem léteznek józan megfontolások. Tíz, húsz vagy ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna Magyarországon ilyen rendkívüli állapot, mint ahogy Európa más városaiban is nehezen lehetne hasonló példákra bukkanni. (Részleges párhuzamként legfeljebb Amszterdam közelmúltja idézhető fel, ahol a Rijksmuseum, a Stedelijk Museum és a Van Gogh
Múzeum hármasából éveken át kettő szinte mindig egyszerre volt zárva. A helyzet valójában mégsem hasonlítható a holland fővároséhoz, ezt többek között a két ország gazdasági lehetőségeiben, vagy a projektek jövőképében, tervszerűségében, átláthatóságában mutatkozó
különbségek is lehetetlenné teszik.)

A -bezárt- néprajzi múzeum díszterme. Forrás: Bődey János
A -bezárt- Néprajzi Múzeum díszterme. Forrás: Bődey János

Magyarországon rendszerszintű a probléma. Ugyanis elsősorban nem arról van szó, hogy a négy múzeum évekre szóló zárva tartása miatt csökkennek a látogatószámok. (Bár érdemes felidézni, mennyire fontos érv volt a Liget projekt elindítása esetében az építendő múzeumok
évenkénti tömegvonzása.) Nem is egy-egy intézmény átalakításának, költöztetésének előnyeit vagy hátrányait érdemes ezzel összefüggésben megvizsgálni. Sokkal súlyosabb a helyzet: az összehangolt tervezés hiányával párhuzamosan maga az intézményesség kérdőjeleződött meg. A
probléma ráadásul nem áll meg a múzeumok világának határánál, és pusztán annak keretein belül megoldhatatlan. Az a kulturális rendszer, amely még tíz évvel ezelőtt is intézményes hagyományokból levezethetően működött, a nemzetközi keretekhez, és sok tekintetben
folyamatosan a nyugat-európai modellekhez közelített, mára áttekinthetetlenné és koordinálhatatlanná vált.
Az állami, önkormányzati kulturális intézményrendszer koordinációs zavarai 2010 óta egyre inkább elhatalmasodnak, és mára kritikus szintre érkeztek, mivel – ahogy a fenti első mondat is sejteti – már nem csupán a közeljövőt veszélyeztetik, de hosszabb távon is jelentős károkat okozhatnak. A magyarországi múzeumok intézményrendszer-története ebben az időszakban jól illusztrálja a nagyobb rendszerben mutatkozó bomlást: látható, hogyan jutnak egyre inkább érvényre az egyéni elképzelések, szűkebb körök gazdasági és politikai érdekei. Megfigyelhető, hogy a rendszerben mutatkozó – korábban is felismert – hiányokra és problémákra hogyan születnek ad hoc ötletek és javaslatok, amelyek azután intézményes szakmai kontroll nélkül indulnak el a megvalósítás útján, mit sem törődve a nagyobb rendszerek más elemeinek érdekeivel. Jól látható ezen felül, hogy az egyedi ötletek halmazából hogyan jönnek létre a komplexebbnek tűnő, jövőt felélő szörnyszülöttek. E folyamat kezdőpontján a Magyar Nemzeti Galéria szakmai egyeztetéseket és megfontolásokat mellőző bekebelezése áll, jelenlegi kritikus állapotát pedig aMagyar Művészeti Akadémia alá rendelt és ezzel a demokratikusan kontrollálható rendszerből kiemelt Magyar Építészeti Múzeum intézményi helyzete mutatja. Az elmúlt hét év fejleményeit sorba rendezve – a Múzeumi Negyed terveitől a múzeumi törvény módosításán át a kastélyprogramig – világosan megmutatkozik a centrifugális erő hatásának terjedése. A hatalmi
érdekekből kiinduló és elsősorban azokra építő nagyszabású projekttervek, a politikai beavatkozás lehetőségét növelő törvényi átalakítások és a mindenekelőtt gazdasági részérdekeket szem előtt tartó gyűjteményi átcsoportosítások mind ebbe az irányba mutatnak.
A jelenleg észlelhető mozgásokból kirajzolódó jövőbeli pálya valójában a semmibe vezet. Ha a tervezett és a kormányzat által már jóváhagyott budapesti múzeumi projektek mindegyike vagy akár csak nagy többsége is megvalósul, akkor az állami rendszer – a nem végtelen hitelek világában, a kelet-közép- európai adottságokat és viszonyokat extrapolálva – valószínűleg fenntarthatatlan lesz. A múzeumok túlméretezett, és körvonalazatlan jövőképből kiindulva ötleteltrendszere nemcsak finanszírozhatatlannak tűnik, de működésképtelennek is, hiszen a jövőbeli rendszer csak a ma képzett szakemberekkel működhetne megfelelő színvonalon. Jelenleg ilyen, a jövőre szabott képzés még létre sem jött, miközben a jelenlegi helyzetben a meglévő (és zárt múzeumokban várakozó vagy költözésre készülődő) szakemberek megbecsülése is egyre csökken. A rendszer rövid és középtávon előreláthatóan továbbra is széttartó marad; a mostani tervekbe legfeljebb néhány múzeum jövőbeli összehangolásának lehetősége látható bele. Hosszú távon is súlyos károkat okoz, hogy a koordináció elvesztésével a  számonkérhetőség, a nemzetközi léptékekhez idomuló saját mérce is eltűnik. A kultúráért névleg felelős minisztérium a mérce szerepének betöltésére jelenleg nevetségesen alkalmatlan.

Sugár János: Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002 Forrás: c3
Sugár János: Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002 Forrás: c3

Hasonló az önkormányzatok által működtetett múzeumok helyzete is. A megyei rendszer átalakítása után a városok többségében a múzeumi működést a szakmai szempontok helyett a politikai igazodás határozza meg. Ha végigtekintünk a korábbi fellegvárakon, Székesfehérváron, Pécsen vagy Debrecenen, akkor a legszembeötlőbb a biztonsági program: egyre ritkábbak a szakmai kihívást jelentő kiállítások, egyre gyakoribbak a helyi politikai akaratnak megfelelő, egyre kevésbé kísérletező, de egyre olcsóbb projektek. Az önállóságuktól számos területen megfosztott önkormányzatok leggyakrabban a koordinációs feladatok ellátására és a középtávon kiszámítható financiális háttér biztosítására is képtelenek. Ebben a közegben nem csoda, hogy egyre ritkábbak az önálló gondolatok, egyre több a vazallus, miközben a múzeumok egyre inkább feloldódnak a városok fesztiválközpontú, turizmusra koncentráló szemléletében. A felfeslett kulturális szövetben mintha egyre több helyen eltűnőben lenne a válasz a kérdésre, hogy egyáltalán mire való a múzeum.
A jelenlegi helyzetben – amelyben minden egyes kulturális szektor az őt magába foglaló nagyobb terület gondjaitól is szenved – felesleges részletesen pontokba szedni a múzeumokkal kapcsolatos kultúrpolitikai programot. Tulajdonképpen valamennyi változást akaró politikai erő
számára adott egy (legfontosabb) polgári demokratikus (kiinduló)pont: felelős minisztériumot. Minden további lehetőség ebből a szó szerint értett felelősségből vezethető le: a kultúrpolitikai súlypontok kijelölése, majd többek között a múzeumi törvény modernizálása és összehangolása a szükségszerűen új önkormányzati törvénnyel (amely utóbbiból következik az önkormányzatok kulturális autonómiájának növelése is), a múzeumok finanszírozásának átláthatóvá tétele vagy a Magyar Nemzeti Bank kezében átláthatatlanul működő vásárlási keret nyilvános hozzáférhetőségének biztosítása minden múzeum számára.
Ha a koordináció alapfeltételei ismét adottak, akkor lehet a múzeumi szegmenst is szélesebb jövőbeli összefüggésbe illeszteni. A nagyobb keretet az oktatás átalakítása, egy új népművelési program kialakítása, a hozzáférhetőség lehetőségeinek kibővítése jelentheti. A nyitott múzeum mindebben kulcsszereplő lehet.

  • Dr. Deme Péter

    Tisztelt Szerző! Kedves Jóska!
    Noha sok mindenben egyetértek a cikkben foglaltakkal (de nem mindennel), az azért egy kicsit megütött, hogy “a Pulszky Társaság nem jelzi aggályait,”. Hosszan nem kívánom kifejteni, hogy ma Magyarországon egy egyéni tagságon alapuló szakmai szervezet (még ha lényegében független is anyagilag, igaz, alacsony szinten) mennyire tud bármibe beleszólni. Arról nem beszélve, hogyan tudná elérni, hogy a tagság (vagy nagy része) mögötte álljon.
    És ha már a Pulszky Társaságot említed, ami igen megtisztelő, mi van a nagy intézményi szervezetekkel (Országos Közgyűjtemények Szövetsége, Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége), vagy az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságával?
    Szívesen beszélgetnéd Veled ezekről a kérdésekről, ha látod értelmét.

    Barátsággal üdvözöllek:

    Deme Péter, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület elnöke

    • Klára Garay

      Nagyon köszönöm ezt az írást is és minden eddigit a közös örökségünk érdekében. Deme Péter kérdésére is válaszolnék egyúttal, mert nem biztos, hogy mindenről értesült, ami történik kis hazánkban. ( Ez nem szemrehányás, hiszen nem Ön tehet arról, hogy Magyarországon ma előbb jelenik meg vezető hírként, hogy Andy Vajna kivel gyűrte össze a lepedőt, mint hogy mi történik VALÓBAN!.) Szóval: A Városliget beépítése és múzeumi koncentráció ellen az első perctől tiltakozik Mélyi Józsefen kívül: a MUT = Magyar Urbanisztikai Társaság. A Mindent a maga helyén értelmiségi tömörülés 11 ezer aláírást küldött az államfőnek, egy tiltakozó levél keretében. A Közgyűjteményi dolgozók tüntetést is szerveztek a forráshiány miatt, ugyancsak felléptek a méltatlan fizetéseik érdekében, de a beázott levéltártól a Vár szétveréséig minden ellen olvasta tiltakozó megszólalást részükről. ( Igaz, hogy többnyire interneten, mert ott még nem nyom agyon mindent a kormánypropaganda. De tiltakozunk mi is a Városvédő egyesület részéről. Jómagam pert nyertem az Ingatlanfejlesztő ellen. A Városvédő egyesület Podmaniczky díjas környezetvédelmi csoportvezetője vagyok. És Ráday Mihályról is elég sokat olvashat e tárgykörben is.

    • Klára Garay

      És végül önálló kommentként az ICOMOSról. 1 évvel ezelőtt hívta be (sokadszor, de csak erre reagáltak) az ICOMOS nemzetközi bizottságot egy tucat írástudó. Január végén érkezett a delegáció a világörökség veszélyeztetése miatt. Ezen résztett szervezetek: Városvédő egyesület ( Ráday Mihály), MUT ( Körmendy Imre), Levegő munkacsoport ( Bardóczy Sándor tájépítész), Óvás Egyesület ( Tóth Tamás féle csapat képviselte Horn Gabriella) A Ligetvédők is átadhatták a maguk hozzászólását, mely levél átadását Tóth Tamás az Óvástól adta át a delegációnak. Miközben az ICOMOS Nemzeti bizottságát valójában megbénították, szólni se mernek, hiszen látják, hogy aki szót emel, azt ellehetetlenítik. Most éppen a hazai örökségvédelem “átszervezésére ” várnak. Nagy történetek zajlanak, de nem kerülnek a nyilvánosság elé. Mindenki csak fő a maga levében. Nekünk nincs lehetőségünk, pénzünk, hogy a sajtó helyett tájékoztassuk a közvéleményt!
      https://www.facebook.com/VarosligetBaratai/
      De több hasonló blog és facebook oldal van, ahol rálelhet ezekre a tiltakozókra!

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány