Meg nem valósult művek

Glaser Kati, Széchényiman, 2009
gyapjúmakett, fotómontázs

2009-ben terveztem egy kiállítást[1] az Akadémia Székházába. Utolsó előtti pillanatban főnököm, a Művészettörténeti Kutatóintézet (akkor még volt ilyen intézete a Magyar Tudományos Akadémiának) igazgatója ezt betiltotta. Máig nem tudom, hogy Glaser Kati a székház fölött repülő Széchenyiman-terve ütötte-e ki nála a biztosítékot, vagy pedig azt nem bírta elviselni, hogy be akarta tenni két-három barátjának műveit a kiállításba, én pedig azt nem szerettem volna. Nem azért, mert nem jó művészek, hanem azért, mert munkáik nem illettek a koncepcióba.

2013-ban egy kiállítási katalógusomat nem jelentette meg annak az intézménynek az igazgatója, aki felkért, hogy rendezzek kiállítást, és állítsam össze katalógusát[2]. A lehetőségekhez képest olyan kiállítást rendeztem Pakson, amilyet akartam, és az igazgató még segített is a tér optimális kihasználásában. Jól sikerült a kiállítás, remek katalógus-szövegekkel (Berecz Ágnes, Hornyik Sándor és én). Nem tudom, hogy az igazgató miért nem jelentette meg a könyvet. Rejtett szexizmus biztos munkált, ez persze nehezen, de az ellenkezője sem könnyebben igazolható. (Az „ugyan már” ugye nem érv?) A pénzhiány nem elfogadható, márcsak azért sem, mert korábban fel sem merült; és később, amikor már látszott, hogy „elfelejtődik” a katalógus, Eperjesi Ágnes forszírozására – mert én nyusziként már feladtam – ismét rákérdeztem, hogy mi lesz a katalógussal, akkor az igazgató megígérte, hogy lesz, de ígéretét nem tartotta meg.

Tudom, most a járványhelyzet miatti elmaradásokkal kéne foglalkozom, de azokat mágikus-atavisztikus jellemem miatt még csak megemlíteni sem akarom. Két számomra fontos kiállítás csak később fog megvalósulni, ha el nem kiabálom.

A harmadik kérdés, hogy most vajon másképp nézünk-e látunk-e képeket, másképp gondolkozunk-e a röghöz kötött életmódunk okán. Nem tudom. Ez a 7 hét nekem még – úgy látszik – nem igazán hosszú táv, bár melankóliám kiújult, de nagyjából azért ugyanazokat a tevékenységeket folytattam mint korábban (írás-olvasás-tanítás, és később még zoomos jóga- és tornaórákra is becsatlakoztam, és elvállaltam, majd lemondtam egy könyvrecenziót). A kép- vagy inkább műelvonás – az elektronikusan nézhető reprodukcióktól eltekintve – bizonyára nyomot hagy a művészettörténészben. Bár ha arra gondolok, hogy a szürke szocializmusban fekete-fehér reprodukciókon keresztül barátkoztam meg a művészettel – és igen, mondhatni fiatalon beleszerelmesedtem – igazán nem panaszkodhatom e képbőség korszakában.

E képbőség (mégha reprodukciók is) éppúgy azt a felszínes csapodár viszonyt táplálja bennem tovább a művek iránt, mint ami már néhány éve tart – és azt veszem észre, hogy noha sok munka iránt lelkesedem, ez a lelkesedés percekben mérhető. Hogy leszoktam a képek szemléléséről, a képelemzésről, a belefeledkezéséről. És évek óta vágyom is a lassú képolvasásra, ahhoz hasonlóra, ahogy kb. gimnazista koromban egy Bruegel képet néztem – bámultam. Lehet, hogy nem órákig, de hogy sokáig, az biztos. Mostanában azon kaptam magam, hogy a kiállításokon is türelmetlenül vágtázok, mint a halottkémek, és inkább habzsolok, majd megcsömörlöm és felejtek.

Tranker Kata, Anya beteg gyermekkel, 2019
papírmasé, zúzott kő
Tranker Kata, Anyaállat, 2019
papírmasé, zúzott kő

Felmerült, igen, hogy a karanténos korszakban majd lesz időm a belefeledkezésre, hogy majd a vizsgák, a korrektúrák, a kisebb cikkek után és az évszázadok óta felhalmozott dolgaim kiselejtezése után (mert ez egy karanténos projekt volna, ha ráérnék) majd újra nézegethetek képeket. Nem feltétlenül Bruegelt, inkább Frida Kahlot, Tranker Katát. De nem lett több időm. Amit kb. az utazások elhagyásával nyertem, azt kb. az elektronikával való viaskodással elvesztem. Foglalkoztam is egy kicsit Tranker Kata[3] munkáival, és mi tagadás élvezettel tettem – persze a szokásos módon sietősen gyűjtögettem az infót, és kapkodva olvastam. Egyes szobrait (installációit) elemezve, rámutatva szerettem volna megírni egyedülálló finomságát, mélységeit, könnyedségét, játékosságát és humorát – lehet, hogy irónia is akad bennük (Gadó Flóra[4], György Péter[5]), de én inkább komolyságot látok munkáiban. Aztán jó lett volna iski Kocsis[6] fekete(-fehér) metetafizikus képeiben elmerülni, vagy továbbgondolni a Szűcs Attila festészete[7] által inspirált gondolatokat.[8]

Szűcs Attila, your own personal Jesus, 2017
olaj, vászon

De nincs itt az ideje, most nem lehet, amikor ég a város.[9] Most, a diktatorikus kormányzás idején – amelynek nem látszik a vége. Amikor kormányzati részről már elhangzott a koronavírusjárvány második tetőzésének időpontja (október), mégha egyesek szerint addigra lehet akár valamiféle vaccina is (nem a rokonok borteremesztésének melléktermékére gondolok). S amíg tart a vírusveszély, ugyan miféle felelőtlenség lenne visszaállítani a korábbi uralmi rendszert (ami, valljuk be, szintén nem a világok lehető legjobbika).

Miért is olyan fontos-sürgős a transzneműek névváltoztatását – éppen most – megtiltani? Nem minden erővel a járvány leküzdésével kéne foglalkozni – a krónikus betegek kidobása helyett? Nem azért adtak maguknak teljhatalmat? Ha vicces kedvemben lennék, nevetnék az irracionális rendeletek láttán. Miért pont most kell az Isztambuli Egyezmény ratifikálását – pontosabban: a ratifikáció leszavazását napirendre tűzni[10]? Hogy máris gátlástalanul erőszakolhassák hazánk férfiúi hazánk leányait? Nem elég a heti egy nőhalál, az (ex)partnere által elkövetett gyilkosság? A Liget-projektre már csak rá sem kérdezek, ahogy bizonyos önkormányzatok ellehetelenítésére sem. És arra sem, hogy állampolgári jogainkat 50.000 Ft bírság mellett gyakorolhatjuk – fejezhetjük ki elégedetlenségünket a regnáló hatalom intézkedéseivel szemben.

A magányos munkában telő időben a társasági élet és a közvetlen (testi) közelség hiánya az extrovertáltaknak és a fiataloknak nehéz, nem azoknak, akik (már) nyugodtan tudnak veszteg maradni. Persze ismerni kellene a vesztegzár valódi okát, de nekünk, halandóknak csak ellentétes értelmű sejtéseink vannak. Az a benyomásom a korábbi sokkal súlyosabb járványokat (spanyolnátha, pestis-járványok) figyelembe véve, hogy különösen nagy a pánikkeltés. És az elővigyázatossági intézkedések mintha azt üzennék, értékesebbek vagyunk elődeinknél. Ezek ugyan arra is utalhatnak, hogy képesek vagyunk tanulni a múltból – a múlt egészségügyi katasztrófáiból, és hogy a kórokozókat illetően a 200 éves állapotokhoz képest sok ismeretre tettünk szert, csak éppen erről a vírusról tudunk keveset. De biztos, hogy csupán erről van szó? Hogy kifinomultabb a tudásunk, tisztában vagyunk azzal (azzal is csak részben), hogy mit nem tudunk? És ez elég a pánikkeltéshez? Mintha háborús helyzet volna, de nagy különbség, hogy – legalábbis itt Európában – van vizünk…

Vajon miért a „karanténról” de nem a vírusról és a járványról beszülünk? (Az Új Művészet Online filozófusokkal, teoretikusokkal és művészekkel készített kitűnő interjúi[11] is a társadalmi hatást vizsgálják.) Ennek néhány ésszerű oka elég triviális, ti. hogy nem vagyunk sem virológusok, sem epidemiológusok, viszont élő emberek lévén mindegyikünk érintett, bárki megbetegedhet enyhe vagy súlyos tünetekkel, és bele is halhat. Hogy ez ennyire nem érdekli a humán értelmiséget (a gazdasági szakértőket pedig a járvány gazdasági hatásai kötik le) annak az is oka, hogy nem rendelkezik kellő empátiával. Helyzetünkből kifolyólag egészségi állapotunk jobb az átlagosnál és kitettségünk sem olyan mértékű (2 naponként egy maszkos leugrás a helyi boltba és néha egy könyvcsomag átvétele nem ugyanaz, mint pl. napi 8 órát egy élelmiszerbolt pénztárosaként tölteni).

A bezárkózás módozatai eszünkbe juttatják (tudunk a nyilvánvaló különbségekről) a kismamák „normál” életmódjának nehézségeit, amelyekről a pszichológiának vannak ismeretei. Az életmódváltozás és a gondolkodás megváltozásának összefüggései a pszichológiára tartoznak és a filozófusok tudnak / szoktak róla beszélni. Hogy lehet gyorsulni a gyorsuló idővel, lelassulni a türelmetlenség, a sürgetés érzésével. Az mindenesetre több mint érdekes, hogy egyszerre van jelen a sötét idők, a gyorsulás az eltűnésig és a lassú design gondolata.

Francisco Goya y Lucientes, Ha alszik az értelem, előjönnek a szörnyek, 1799
rézkarc, akvatinta

A vírusfertőzéstől először a félelem csak mint éjszakai rém lép be álmaink közé, támadja meg az embert, aztán átveszi helyét a feszült nyugtalanság, majd a közömbösség és az unalom, végül megszokjuk a jó magaviseletet.

A művészetről szólva az, amire most (és évtizedek óta egyre sürgetőbben) égetően szükség volna, az egyre több aktivista és szociálisan érzékeny és elkötelezett, különböző közösségekkel végzett együttműködési gyakorlat. Azokkal, akiknek még elektomos áramuk sincs. De hogyan?


[1] http://exindex.hu/images/szabadkez/azenmuzeumom-06.pdf

[2] Ezt ugye senki nem nézi kiállítási katalógusnak? https://issuu.com/pk-paksikeptar/docs/paksi-keptar-konceptualizmus-ma

[3] https://katatranker.com/post/167878364575/la-m%C3%A8re-qui-fl%C3%A2ne-solo-show-at-%C5%A1opa-gallery

[4] https://artportal.hu/magazin/paks-ketto-atomjo-kiallitasok-egymas-mellett/

[5] https://www.es.hu/cikk/2017-03-03/gyorgy-peter/ket-pictor-doctus-es-a-hianyzo-kurator.html

[6] http://www.deakerikagaleria.hu/index.php/kiallitasok/kiallitas-2012/item/43-lang-hu-parhuzamos-esemenyek-lang-lang-en-parallel-events-lang

[7] your own personal Jesus, oil on canvas, 200x140cm. 2017. https://szucsattila.hu/paintings/2017

[8] https://szucsattila.hu/publications/sandor-hornyik

[9] https://kettosmerce.blog.hu/2017/03/06/a_gender_mint_szimbolikus_kotoanyag_miert_lett_hirtelen_olyan_fontos_a_tarsadalmi_nem?fbclid=IwAR22nbLfjbH9rlxa4FM9jM5yMBZye0wP3enUz-42TrXN6kr9ASFM8H3uAYU

[10] http://balmix.hu/hu/kiemelt-szerzoink/42528-merce-tgm-miert-nem-kell-nekik-az-isztambuli-egyezmeny-1588748406?screen_width=1137

[11] http://www.ujmuveszet.hu/rovat/ez-nem-kunszt/

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány