Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom

 

Szmrecsányi Boldizsár munkája a Derkovits ösztöndíjasok kiállításán. Fotó: László Zsuzsa

– most akciós áron: egyet fizet, kettőt kap. Avagy mi a baj a Kogart kortárs-gyűjtemény projektjével.

Április 5-én nyílt az Ernst Múzeumban a Derkovits ösztöndíjasok kiállítása. A Kulturális Minisztérium 1955 óta támogatja maximum három éven keresztül a 35 évnél fiatalabb művészeket – 2008-ban a minimálbérnél alig magasabb havi ösztöndíjjal. Idén a beszámoló kiállítást egyedi megvilágításba helyezi az OKM márciusi bejelentése miszerint 2008-tól három éven keresztül potenciálisan évi 50 millió forinttal járul hozzá a Kogart Alapítvány kortárs-gyűjtemény építési tervéhez azzal a feltétellel, hogy minden egyes állami forinthoz kétforintnyi magántámogatást tesznek hozzá, valamint hogy az várt 150 milliós bevételből 5-10 millió forint értékben a Derkovits ösztöndíjasoktól vásárolnak.

Kelemen Zénó munkája a Derkovits ösztöndíjasok kiállításán. Fotó: László Zsuzsa

A hír érhető módon felháborodást váltott ki többek között a műkritikusok nemzetközi szövetségének magyar tagozatból, akik tiltakozó levelükben elsősorban azt sérelmezték, hogy miközben az összes magyarországi közgyűjtemény évente 27 millió forint támogatást kap a minisztériumtól műtárgyvásárlás céljára, addig egyetlen magánalapítvány vagyonát majdnem a duplájával gyarapítja a kulturális miniszter. A minisztérium válaszul 50 millió forintra növelte műtárgyvásárlásra fordítható közgyűjteményi támogatást, valamint felhívta a figyelmet arra, hogy a Kogartnak nyújtandó összeg nem a minisztérium, hanem az NKA közel kétmilliárdos miniszteri keretét terheli, mely egyébként önmagában is problematikus. A Kogart pedig a kedvezményezett alapítvány közhasznú, magánvagyontól független jogi státuszára hivatkozott, mindez mégse nyugtatott meg senkit. Az eset egyetlen pozitív hozadéka az a szakmai vita, mely sajnos nem a döntést megelőzően, hanem utólag biztosít nyilvánosságot különböző szakmai és szakmaiatlan megfontolásoknak az Arts&Business konstrukció – a PPP melléfogásaihoz vészesen hasonlító – magyarországi alkalmazásáról.

A Kogart Kortárs Művészeti Gyűjtemény ötletében rejlő önellentmondásra akár az ügyben egyelőre csak távolról érintett Derkovits ösztöndíjasok kiállítása is rávilágíthat. A minden évben megrendezett beszámoló-tárlat amolyan kényszerű kötelező-kör mind a kiállítók, mind a szervezők részéről. Az alapfelállás, 30 fiatal művész meglehetősen heterogén éves tevékenységének bemutatása, előre ki nem számítható, a kortárs képzőművészeti kiállításrendezés-gyakorlata szerint kezelhetetlen helyzeteket teremt a kiállítótérben. A hatvanas évektől egy olyan műforma vált uralkodóvá a kortárs képzőművészetben, mely leválaszthatatlan a bemutatásának módjától. Természetesen a kortárs képzőművészetnek van egy tágabb értelmezése, mely minden olyan művet ide sorol, melyet élő művész hozott létre. Ezek egy jelentős része olyan hagyományos műtárgy, mely nem kerül párbeszédbe térbeli illetve társadalmi környezetével, így attól függetlenül kezelhető. Csakhogy a szakma egy számottevő része nem ilyesmire gondol, mikor kortárs képzőművészetről beszél, bár a demokrácia jegyében ez a hagyományosabb felfogás is érvényesül például az állami ösztöndíjasok kiválasztásában. Szmrecsányi Boldizsár és Kelemen Zénó képcsarnoki levegőt árasztó kisplasztikái például remekül mutatnának a Kogartban is, vagy bárhol máshol.

Kaszás Tamás munkája a Derkovits ösztöndíjasok kiállításán. Fotó: László Zsuzsa

A Kogart konstrukciójával a legfőbb baj az, hogy úgy szeretne forradalmat csinálni a kortárs képzőművészetben, hogy az eddigi tevékenysége a magyarországi céges képzőművészeti kezdeményezésekre jellemző múltidejű kultúra-fogalmat képviselte dekoratív értékcikként kezelve a műtárgyakat. Miközben Kovács Gábor túlzott elitizmussal vádolta a kezdeti, 2004-ben felállított tanácsadó testületét, a ház azóta kialakult profilja, mely magas belépődíjjakra, exkluzív céges partikra, a baráti kört luxus hotel kuponokkal kecsegtető ajánlatokra épül, a szakmai elitizmust, hitelességet a pénzügyi elit kiszolgálására cserélte. Mindebben nem lenne semmi kivetnivaló, ha nem kötne le aránytalan mennyiségű képzőművészeti célra fordítandó magán és állami támogatást a jótékonykodni vágyók tájékozatlanságát kihasználva, miközben minden lehetséges szakmai kompromisszumra hajlandó a profittermelés érdekében.

Ha végső soron a vásárlásokkal a pénz úgyis a művészek zsebébe jut, nem mindegy, hogy ki a vásárló – vethető fel a kérdés még a fentiek figyelembevételével is. A nemes közérdekű tettek hamis illúzióját keltik az ilyen szlogen-szerű kijelentések, mint „példaértékű összefogás a kultúráért, a magyar képzőművészetért”. A kortárs művészeti világ annál sokkal differenciáltabb és komplexebb, minthogy nagyobb mennyiségű tőke véletlenszerű beinjekciózásával rögtön látványos eredményeket érhetnénk el. Úgy tűnik, a döntéshozók nem gondolták végig, hogy van-e értelme tisztán nemzeti, kortárs gyűjtemény létrehozásának, mikor épp a nemzetközi láthatóság hiánya a kortárs magyar képzőművészet legsúlyosabb gondja, és a nemzeti jelző pedig egyre kevésbé értelmezhető ebben az összefüggésben. Továbbá azt sem, hogy mennyire professzionális gyűjteményépítési stratégiával van dolgunk, ha az évi 150 millió forintos költségvetésből úgy kívánnak évi 100 művet vásárolni, hogy abból minden évben kisorsolnak 25-öt, amit ismét definiálatlan jótékony célra elárvereznek. A szakmai színvonal is kérdéses, ha csak az biztosítaná, hogy az összeg 3-6%-ból a Derkovits ösztöndíjasok műveit vásárolnák meg. Feltehetőleg csak azokét – ahogy a Friss Európa kiállítások díjazottjai esetében is megfigyelhető volt – akiknek a munkái jól mutatnak majd az ügyfélkör irodáinak falán.

Kerekes Gábor munkája a Derkovits ösztöndíjasok kiállításán. Fotó: László Zsuzsa

Nem meglepő, a képzőművészek körében sincs sok támogatója a konstrukciónak, hiszen olyan társadalom-kritikus vagy tér-formáló művekben gondolkodó ösztöndíjas művészek, mint például Kaszás Tamás vagy Kerekes Gábor – akik esetében már a beszámoló kiállítás közege is gyengítette a kiállított munkákat – komoly szakmai önellentmondásba kerülnének, ha ilyen kontextusban kellene megjelenniük. A monolpoly elvet követő, a nyílt pályázatokat kikerülő kultúratámogatást a Fiatal Képzőművészek Stúdiója is elítélte, Horváth Tibor friss ösztöndíjas pedig körkérdésben méri fel, hogy a többiek elfogadnák-e a „Nemzeti Gyűjtemény” vásárlási szándékát. Hamarosan kiderül, hogy a végre felül lehet-e vizsgálni azt a közhiedelmet, hogy a fiatal művészek bármire hajlandóak egy kis pénzért.

László Zsuzsa

A szerző az OKM Kállai Ernő ösztöndíjában részesül

Vonatkozó linkek:

Kinek árt és kinek biznisz? (ES)

A Derkovits ösztöndíjasok kiállítása
I. évfolyam
Asztalos Zsolt, Borsos Róbert, Fischer Judit, Follárd Barbara, Király
András, Mécs Miklós, Szász Sándor, Tibor Zsolt, Tóth Zsuzsa

II. évfolyam
Kelemen Zénó, Kerekes Gábor, Kokesch Ádám, László Dániel, Lengyel
Péter, Mátrai Erik, Németh Hajnal, Szász György, Varga Rita, Vécsei
Júlia

III. évfolyam
Bartalus Sándor, Éltes Barna, Kaszás Tamás Tibor, Király Gábor, Orosz
Klára, Palatinus Dóra, Somogyi Laura, Szabó Ádám, Szmrecsányi
Boldizsár, Tamási Claudia, Uglár Csaba

Ernst Múzeum
2008. április 6 – 20.

  • oMega

    “múltidejű kultúra-fogalmat képviselte dekoratív értékcikként kezelve a műtárgyakat”

    Ez mit jelent? Hol kezdődik a jelenidő? És kik azok az alkotók, akik még “csak” múltidejűek voltak?

  • Trillian

    Egy előzetes megjegyzés: nincs kibontva, hogy mi a gond a Derkovits ösztöndíjjal. A kiállítás módja a gond? A finanszírozás? A mi?

  • Trillian

    Egy javaslat: a művészberkekben egyértelműnek kezelt Kogart-dilettantizmust jó lenne, ha részleteznétek és alátámasztanátok konkrét érvekkel. Kívülállók számára nem hiteles egy ilyen általános elítélő hangnem, és nem mindenki kap a szívéhez a luxushotel-kupon olvastán.

  • Laszlo_Zsuzsa

    Egy hosszabb szövegben természetesen jobban ki lehetne bontani ezeket a kérdéseket.
    A kortárs művészet kétféle értelméről több cikk is megjelent az utóbbi években, erre a vitára kívántam röviden célozni.
    Például:
    Csizmadia Alexa: Kor-kérdés. Műértő 2007. 04.
    hvg.hu/hvgmuerto/20070404_muerto_kortars.aspx
    Tatai Erzsébet: Akik a passzátszelet fújják – vita a kortárs művészetről. Műértő 2007. 05.
    György Péter: Zeitgeist – vita a kortárs művészetről. 2007. 07-08.

    A múltidejű kultúra-fogalom szerint azt tekintjük kulturális értéknek, ami konkrétan régi (például egy szék a 17. századból) vagy ami már meglévő érték-asszociációkra épít: pl. ha márványból, vagy vászonból és olajfestékből készült, akkor biztos értékes műalkotás.

    Ezzel szemben azt tekintem jelen idejűnek, ami 1) minimum megkérdőjelezi egy standard néző várakozásait 2) a kulturális és társadalmi környezetére (többi mű, vizuális kultúra) érzékenyen reagál

    A Kogart nem dilettáns, hanem a kortárs művészet szempontjából problematikus. Az utóbbi években a műtárgypiac fókusza jelentősen elmozdult a kortárs művészet irányába, mivel a klasszikus műtárgypiacon már nagyon kevés a jelentős mozgó tétel, hiába van valakinek rengeteg pénze nem fog tudni Vermer vagy Poussin képeket venni. Így sokan kezdtek el úgy kortárs képzőművészettel foglalkozni, úgy hogy nem vették figyelembe azt, hogy ezen a területen a műtárgyaknak jelentősen megváltozott a társadalmi funkciójuk, helyzetük, nem lehet őket ugyanúgy kiaggatni a falra, mint pl. ahogy az impresszionista festményeket még lehet. Sok „jelenidejű” mű egy hosszabbtávú projekt keretében jön létre, aminek bemutatása a teljes kiállítóteret igénybe veszi, vagy speciális környezetet alakít ki. Vannak művek, amik kifejezetten egy adott térbe, egy adott alkalomból készülnek, és kritikusan reflektálnak az őket befogadó intézményre. Rengeteg olyan galéria és kiállítóhely van világszerte, akik nem kívánnak tudomást venni ezekről a komplex változásokról.
    Szerintem semmi baj nincs azzal, hogy a rendszerint progresszív és innovatív jelzőkkel illetett nemzetközi kortárs művészeti világ mellett még léteznek tradicionálisabb, kommerszebb felfogású művészek és kiállítóhelyek. Pusztán azzal van baj, ha valaki kortárs művészet, vagy Kalandozások a huszadik század művészetében fedőnév alatt egy Patay László festmény és egy Péreli Zsuzsa falikárpit között egy Andy Warhol printet akar bemutatni, anélkül, hogy reflektálna a helyzet abszurditására. Arról nem is beszélve, hogy egy közérdekű gyűjteménynél az a minimum, hogy előbb szerepeljen a honlapján a műtárgyak mint az adományozók listája. http://www.kogartkortars.hu/kkmgy/

    A Derkovits ösztöndíjjal sincs semmi baj, nagyon jó hogy van, a vele járó pénzt is elsősorban azért keveslik, mert ebből a művészeknek – más támogatás, bevétel híján – nemcsak megélniük kéne, hanem a műveik gyakran magas előállítási költségét is valamiből fedezniük kell. A kiállítással sincs különösebb baj, mindössze az én személyes véleményem szerint talán célszerűbb lenne az éves teljesítményt évközben értékelni (tehát arra ösztönözni, ahhoz hozzásegíteni az ösztöndíjasokat, hogy szerepeljenek minél több egyéni és csoportos kiállításon, és ezeket a szerepléseket zsűrizni). A közös kiállítást pedig talán meg lehetne kísérelni „jól” megcsinálni kurátori koncepció és/vagy a művészek tényleges együttműködése révén.
    Ezt talán épp azért nem forszírozza senki, mert a zsűri, sőt már a zsűri összetételének meghatározója (elvileg a kulturális miniszter) sem szeretné elkötelezni magát se a progresszió, se a klasszikus értékek irányába, így nagyon különböző felfogású művészek vannak a díjazottak között. Arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy az ösztöndíjasok egy részének tevékenysége nagyon is jól illeszkedik a Kogart profiljába, míg a többiek, akik más szempontból (pl. nemzetközi karrier) sokkal ígéretesebbek megint csak nem jutnak lehetőséghez annak ellenére, hogy látszólag hatalmas összegek fordítódnak kortárs képzőművészetre.

  • Trillian

    Korrekt válasz! Köszönöm!

    Csak néhány megjegyzés:
    A Derkovitsról én úgy tudom, hogy művészeti alkotások létrehozására szolgál, és nem a művészek megélhetését hivatott fedezni.

    Az évközbeni ösztönzés valóban jó ötlet, és biztosan szükséges is, de nem tudom, hogy mennyi a realitása.

    A kurátori koncepciót én nem forszíroznám a bemutatkozó kiállításon, mert abból csak a kör négyszögesítése sülne ki. Persze értem, hogy szükség lenne rá, de esetleg egyszerű, átgondolt kiállításrendezéssel meg lehetne oldani.

    Egyébként a gyűjtemény mostmár az adományozók listája előtt szerepel a Kogart oldalán.

  • Laszlo_Zsuzsa

    A Kogart Alapítvány honlapján nem a linkek sorrendjét, hanem azt sérelmlezem, hogy a “A Gyűjtemény”>”Összes műalkotás” link üres, nincs feltöltve a lista.

    A Derkovits ösztöndíjat pedig csak akkor tudják a művészek új művekbe fektetetni, ha közben nem dolgoznak más területen napi 10-12 órát, tehát az a pénz csak max. a felét biztosítja a szükséges háttérnek. És egy művet előbb kell megcsinálni, és csak aztán lehet – ha egyáltalán lehet – eladni. De nem szeretnék mások nevében elégedetlenkedni, így is nagy lehetőség és segítség a Derkovits díj.

    A kiállítás esetében pedig midössze fel akartam vetni a kérdést, lehetne-e többet kihozni belőle, hiszen a kör négyszögesítése, a megoldhatatlan megoldása mégiscsak érdekes feladat, ha már művészetről van szó. 🙂

  • Laszlo_Zsuzsa
  • K.T.

    Kedves LZS!Nagyon jó,és okos cikk.Teljesen egyetértek

  • Critmiss

    Elolvasom, köszönöm!

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány