– most akciós áron: egyet fizet, kettőt kap. Avagy mi a baj a Kogart kortárs-gyűjtemény projektjével.
Április 5-én nyílt az Ernst Múzeumban a Derkovits ösztöndíjasok kiállítása. A Kulturális Minisztérium 1955 óta támogatja maximum három éven keresztül a 35 évnél fiatalabb művészeket – 2008-ban a minimálbérnél alig magasabb havi ösztöndíjjal. Idén a beszámoló kiállítást egyedi megvilágításba helyezi az OKM márciusi bejelentése miszerint 2008-tól három éven keresztül potenciálisan évi 50 millió forinttal járul hozzá a Kogart Alapítvány kortárs-gyűjtemény építési tervéhez azzal a feltétellel, hogy minden egyes állami forinthoz kétforintnyi magántámogatást tesznek hozzá, valamint hogy az várt 150 milliós bevételből 5-10 millió forint értékben a Derkovits ösztöndíjasoktól vásárolnak. 
A hír érhető módon felháborodást váltott ki többek között a műkritikusok nemzetközi szövetségének magyar tagozatból, akik tiltakozó levelükben elsősorban azt sérelmezték, hogy miközben az összes magyarországi közgyűjtemény évente 27 millió forint támogatást kap a minisztériumtól műtárgyvásárlás céljára, addig egyetlen magánalapítvány vagyonát majdnem a duplájával gyarapítja a kulturális miniszter. A minisztérium válaszul 50 millió forintra növelte műtárgyvásárlásra fordítható közgyűjteményi támogatást, valamint felhívta a figyelmet arra, hogy a Kogartnak nyújtandó összeg nem a minisztérium, hanem az NKA közel kétmilliárdos miniszteri keretét terheli, mely egyébként önmagában is problematikus. A Kogart pedig a kedvezményezett alapítvány közhasznú, magánvagyontól független jogi státuszára hivatkozott, mindez mégse nyugtatott meg senkit. Az eset egyetlen pozitív hozadéka az a szakmai vita, mely sajnos nem a döntést megelőzően, hanem utólag biztosít nyilvánosságot különböző szakmai és szakmaiatlan megfontolásoknak az Arts&Business konstrukció – a PPP melléfogásaihoz vészesen hasonlító – magyarországi alkalmazásáról.
A Kogart Kortárs Művészeti Gyűjtemény ötletében rejlő önellentmondásra akár az ügyben egyelőre csak távolról érintett Derkovits ösztöndíjasok kiállítása is rávilágíthat. A minden évben megrendezett beszámoló-tárlat amolyan kényszerű kötelező-kör mind a kiállítók, mind a szervezők részéről. Az alapfelállás, 30 fiatal művész meglehetősen heterogén éves tevékenységének bemutatása, előre ki nem számítható, a kortárs képzőművészeti kiállításrendezés-gyakorlata szerint kezelhetetlen helyzeteket teremt a kiállítótérben. A hatvanas évektől egy olyan műforma vált uralkodóvá a kortárs képzőművészetben, mely leválaszthatatlan a bemutatásának módjától. Természetesen a kortárs képzőművészetnek van egy tágabb értelmezése, mely minden olyan művet ide sorol, melyet élő művész hozott létre. Ezek egy jelentős része olyan hagyományos műtárgy, mely nem kerül párbeszédbe térbeli illetve társadalmi környezetével, így attól függetlenül kezelhető. Csakhogy a szakma egy számottevő része nem ilyesmire gondol, mikor kortárs képzőművészetről beszél, bár a demokrácia jegyében ez a hagyományosabb felfogás is érvényesül például az állami ösztöndíjasok kiválasztásában. Szmrecsányi Boldizsár és Kelemen Zénó képcsarnoki levegőt árasztó kisplasztikái például remekül mutatnának a Kogartban is, vagy bárhol máshol.
A Kogart konstrukciójával a legfőbb baj az, hogy úgy szeretne forradalmat csinálni a kortárs képzőművészetben, hogy az eddigi tevékenysége a magyarországi céges képzőművészeti kezdeményezésekre jellemző múltidejű kultúra-fogalmat képviselte dekoratív értékcikként kezelve a műtárgyakat. Miközben Kovács Gábor túlzott elitizmussal vádolta a kezdeti, 2004-ben felállított tanácsadó testületét, a ház azóta kialakult profilja, mely magas belépődíjjakra, exkluzív céges partikra, a baráti kört luxus hotel kuponokkal kecsegtető ajánlatokra épül, a szakmai elitizmust, hitelességet a pénzügyi elit kiszolgálására cserélte. Mindebben nem lenne semmi kivetnivaló, ha nem kötne le aránytalan mennyiségű képzőművészeti célra fordítandó magán és állami támogatást a jótékonykodni vágyók tájékozatlanságát kihasználva, miközben minden lehetséges szakmai kompromisszumra hajlandó a profittermelés érdekében.
Ha végső soron a vásárlásokkal a pénz úgyis a művészek zsebébe jut, nem mindegy, hogy ki a vásárló – vethető fel a kérdés még a fentiek figyelembevételével is. A nemes közérdekű tettek hamis illúzióját keltik az ilyen szlogen-szerű kijelentések, mint „példaértékű összefogás a kultúráért, a magyar képzőművészetért”. A kortárs művészeti világ annál sokkal differenciáltabb és komplexebb, minthogy nagyobb mennyiségű tőke véletlenszerű beinjekciózásával rögtön látványos eredményeket érhetnénk el. Úgy tűnik, a döntéshozók nem gondolták végig, hogy van-e értelme tisztán nemzeti, kortárs gyűjtemény létrehozásának, mikor épp a nemzetközi láthatóság hiánya a kortárs magyar képzőművészet legsúlyosabb gondja, és a nemzeti jelző pedig egyre kevésbé értelmezhető ebben az összefüggésben. Továbbá azt sem, hogy mennyire professzionális gyűjteményépítési stratégiával van dolgunk, ha az évi 150 millió forintos költségvetésből úgy kívánnak évi 100 művet vásárolni, hogy abból minden évben kisorsolnak 25-öt, amit ismét definiálatlan jótékony célra elárvereznek. A szakmai színvonal is kérdéses, ha csak az biztosítaná, hogy az összeg 3-6%-ból a Derkovits ösztöndíjasok műveit vásárolnák meg. Feltehetőleg csak azokét – ahogy a Friss Európa kiállítások díjazottjai esetében is megfigyelhető volt – akiknek a munkái jól mutatnak majd az ügyfélkör irodáinak falán.
Nem meglepő, a képzőművészek körében sincs sok támogatója a konstrukciónak, hiszen olyan társadalom-kritikus vagy tér-formáló művekben gondolkodó ösztöndíjas művészek, mint például Kaszás Tamás vagy Kerekes Gábor – akik esetében már a beszámoló kiállítás közege is gyengítette a kiállított munkákat – komoly szakmai önellentmondásba kerülnének, ha ilyen kontextusban kellene megjelenniük. A monolpoly elvet követő, a nyílt pályázatokat kikerülő kultúratámogatást a Fiatal Képzőművészek Stúdiója is elítélte, Horváth Tibor friss ösztöndíjas pedig körkérdésben méri fel, hogy a többiek elfogadnák-e a „Nemzeti Gyűjtemény” vásárlási szándékát. Hamarosan kiderül, hogy a végre felül lehet-e vizsgálni azt a közhiedelmet, hogy a fiatal művészek bármire hajlandóak egy kis pénzért.
László Zsuzsa
A szerző az OKM Kállai Ernő ösztöndíjában részesül
Vonatkozó linkek:
Kinek árt és kinek biznisz? (ES)
A Derkovits ösztöndíjasok kiállítása
I. évfolyam
Asztalos Zsolt, Borsos Róbert, Fischer Judit, Follárd Barbara, Király
András, Mécs Miklós, Szász Sándor, Tibor Zsolt, Tóth Zsuzsa
II. évfolyam
Kelemen Zénó, Kerekes Gábor, Kokesch Ádám, László Dániel, Lengyel
Péter, Mátrai Erik, Németh Hajnal, Szász György, Varga Rita, Vécsei
Júlia
III. évfolyam
Bartalus Sándor, Éltes Barna, Kaszás Tamás Tibor, Király Gábor, Orosz
Klára, Palatinus Dóra, Somogyi Laura, Szabó Ádám, Szmrecsányi
Boldizsár, Tamási Claudia, Uglár Csaba
Ernst Múzeum
2008. április 6 – 20.
