Magukra vessenek

 


Dita Pepe: Önarckép férfiakkal, 2006
 

A Mai Manó Házban május 3-ig látható, fiatal cseh női fotográfusokat bemutató kiállítás számos szempontból rokonítható a Budapesten korábban is rendezett „nagy női” tárlatokkal (Második nem: Nőművészet Magyarországon 1960-2000, Ernst Múzeum, 2000; Necc: A világ tyúkszemmel, Kogart, 2005). A Necc-hez annyiban is hasonlít, hogy a művek médiuma meghatározott – ám semmilyen lényegi kapcsolat nem áll fenn e műfaji kötöttség és a válogatás női fókusza között.

 


 A Necc-et és a Mai Manó-beli kiállítást összekötő másik lényeges motívum a női identitás – ráadásul kelet-európai női identitás – állítólagos előtérbe állítása. Női művészek kapcsán a női identitás kereséséről és feltárásáról beszélni azért hálás dolog, mert remekül alkalmas arra, hogy bármit magába foglaljon, s végül semmit-mondjon. A személyes (női) identitással való bíbelődést egyesek jó ideje már kiüresedett gesztusok és szlogenek tárházának tekintik (erről szólt a Siksi című, finn kiadású művészeti magazin 1996-97-es számaiban zajló vitasorozat, mely a Body as Membrane [Test-membrán] kiállítás kapcsán robbant ki). E szlogen mögött sok esetben valójában ugyanaz a nárcisztikus ön-fókusz húzódik, amely minden alanyi költészet-jellegű művészi megnyilvánulás táptalaja. Az alanyi költészet az irodalomban Szabolcska Mihály óta elég cikis műfaj, a Pallas nagy lexikona pedig imígyen definiálja: „a költészetnek az az ága, melyben az előadott gondolatvilág középpontja maga az alany (t.i. a költő) s mely, akár gondolat vagy érzelem, akár helyzet, cselekvés vagy bármely más tárgy alkossa tartalmát, mindezt az alanyra vonatkoztatja mint ami belőle ered vagy reá hat s benne hangulatot ébreszt. Az alanyi költészet e szerint a költő belső világának megnyilatkozása, s a külső világot is a költő bensejének visszatükrözése végett festi. Ellentéte a tárgyi költészet, melynek tartalma egy a költőn kivül álló tárgyra van vonatkoztatva.” – A belső világ kivetítése önmagában azonban még nem tartalmazza szükségszerűen az identitáskeresés mozzanatát.


Dita Pepe: Önarckép férfiakkal, 2007

A legtöbb bemutatott munka megmarad önarcképek vagy mások portréinak – itt-ott a női szerepkörök attribútumaival megspékelt – felvonultatásánál (Julie Stybnarová: Önarcképek; Sylva Francová: Barátok; Barbora Bálková: Maszkok). Mások (egyre messzebb kanyarodva az identitás kérdésétől) szociális problémák leképezésébe bonyolódnak – már amennyiben ennek tekinthető menekültek telibe fényképezése (Katerzina Drzková). Egyedül talán Dita Pepe sorozata szól hozzá érdemben az identitás –motívumhoz: képeit a partneréhez mintaszerűen hasonuló nő személyiségvesztéseként is olvashatjuk (Önarcképek férfiakkal).

További kapcsolódási pont mindhárom fentebb említett kiállítás közt, hogy a kurátorok igazából nem tudtak mit kezdeni azzal a művelettel, hogy egy rakás női alkotót egy tárlatba tereltek. Pedig a sajátosan női alkotói pozíciók szemügyre vétele – minden megkésettsége ellenére – nem volna érdektelen vállalkozás. Ennek egyik oka az, hogy az eddigi sokszereplős nő-fókuszú kiállítások inkább maszatot hagytak maguk után semmint releváns kérdésfelvetéseket és válaszkísérleteket. Radák Eszter festő meglátása szerint a hazai színtérre inkább csak a képek közvetítésével szűrődött be a gender-téma, ami azt is jelentette, hogy a gender-kritika szöveges elemei elsikkadtak, s a témát rövid időre felkapó alkotók jobbára a  kritikai hangvételtől és radikális megszólalási módoktól megtisztított „személyesség” örve alatt variálgatják a női reprezentáció és/vagy identitáskeresés ismerős motívumait.


Barbora Bálková: Maszkok, 2005

A nemi identitás körüli efféle visszafogott tapogatózás talán nem leválasztható a tágabb kulturális és társadalmi környezet által kondicionált kelet-európai női tudatról, amelynek sajátosságai újra meg újra magyarázatkeresésre ösztönzik a társadalomtudományok művelőit. E szerzők árnyalt leírásokat produkálnak arról a disszonáns hatásról, melyet egy államilag vezényelt (azaz felvállalt és részben támogatott), ám egy rendületlenül konzervatív értékrendű társadalomban bontakozó női „emancipációs” program eredményezett. Adamik Mária szociológus ezt a hatást többek közt abban a – külföldi elemzők számára feldolgozhatatlan – magyar jelenségben látja csúcsosodni, hogy értelmiségi nők (is) zúgolódás nélkül vetik alá magukat a férfiaknak anyaként, háziasszonyként és szexuálisan. „Azt a tényt – írja Adamik –, hogy a férfiak részéről a partneri viszony elutasítása a legmagasabb intellektuális körökben is létezik, egy feltehetően soha nem publikált interjúban Heller Ágnes [filozófus] maga is beismeri.” Mészáros Márta – itthon általános idegenkedéssel fogadott – korai filmjei ennek a romboló partnerkapcsolatokba belenyugvó női attitüdnek az alternatíváit mutatták fel. Egy emigráns szociológus, Völgyes Iván, 1977-ben publikált, ma már viccesnek tűnő című könyvében (The Liberated Female / „A felszabadított nőnemű”) képtelen napirendre térni a magyar nőkre jellemző alárendelődő, önbebörtönző és önmagukat háttérbe szorító viselkedésminták fölött. Völgyes szerint ez az önelnyomás válik leginkább a magyar nők kárára, de magukra vessenek, ha behódolnak ennek a szerepmodellnek.


Tereza Vlckova: Kettő, 2007

Lehetne persze legyinteni, hogy ezek a társadalmi valóságtól elrugaszkodott látleletek a hetvenes évekből valók, és azóta a növekvő társadalmi egyenlőség a női tudatot is megacélozta, tehát rendben is van, ha fiatal női fotográfusok és egyéb alkotók identitáskeresés gyanánt csak saját érzelem- és gondolatvilágukba merülnek. Az ember már épp legyintene, mikor belefut a Népszabadság nőnap környéki hétvégi mellékletében közölt kutatásba, amely szerint Magyarország Európa egyik legkonzervatívabb nemiszerep-repertoárjával rendelkezik; belefut Dobray György Hús vétkek című tavaly készült filmjébe; és belefut egy sűrűn és egyetértően kommentelt blog-bejegyzésbe, melynek szerzője érzékletesen regisztrálja a mikroelnyomás mozzanatait – majd üdvözölt mosollyal öleli keblére őket.

 

6 thoughts on “Magukra vessenek

  1. nagy női tárlatok?
    ez eddig a legszexisebb gender szóösszetétel,
    melyet valaha…

  2. nagy női tárlatok?? 😀 LOL!
    Igeeen! Azt szeressük!!!

  3. Sajnálom, hogy csak ez a két nagyon szellemes komment jött a cikkre.
    Miért sikkadnak el a gender-kritika szöveges elemei a hazai színtéren?
    Én nem tudom, hogy mi a hazai művészeti egyetemek elméleti tananyaga, de valaki segíthetne, hogy ezeken belül hol olvastatnak és vitáznak a diákokkal gender témájú szövegeken / munkákon?
    Az igaz, hogy a puszta számolgatás sokszor félrevezető is lehet, de azért ebben a kontextusban szerintem érdemes egy pillantást vetni a férfi- női arányra:
    http://www.mke.hu/info/oktatok.php
    http://www.mome.hu/vezetok.html

    Nem láttam a Mai Manó házban lévő kiállítást, viszont a ” személyes (női) identitással való bíbelődést” apropóján eszembe jutott az a levelezés, ami eléggé jellemző arra, hogy a fenn említett általában mennyire lenézett dolog. A levélváltás kb. két éve zajlott le Forgács Zsuzsa Bruria és az ÉS között egy recenzió miatt, amit az ÉS-ben hoztak le Kiss Noémi egyik írásáról. A vita ott kezdődött, hogy a kritika szerzője “kevésnek” értékeli azt (a tematikát), hogy Kiss írásaiban hangsúlyozza, hogy ő nő.
    Idemásolom Forgács Zsuzsa Bruria linkjét, érdemes elolvasni:
    szexmanifesto.blog.hu/2009/03/21/almomban_ket_ferfi_voltam_es_jatszottam_egymassal_forgacs_zsuzsa_bruria_1

    Mindezzel együtt egyébként én sem akarom a kritikai reflexió nélküli gyakorlatot védeni.

  4. @Khoór Lilla:

    És ezt egy magát liberálisnak nevező lap szerkesztői írták? Akkor mit várunk a nem-liberálisoktól? Úgy látszik Magyarországon a bunkó, beszűkült macsóság tekintetében nincs különbség a különböző világnézetű oldalak között.

Comments are closed.

© 2025 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány