Lehetőségek az épülésre – filmek és mozgalmak alapvető konstrukciós tudásokkal

A 7. Budapesti Építészeti Filmnapok sikerének az egyik titka, hogy remek lehetőséget kínál az együtt gondolkodásra. Kurrens problémafelvetésekkel és a vetítések köré szervezett kerekasztal-beszélgetésekkel, prezentációkkal, találkozókkal próbál a rendezvény meghonosítani olyan gondolatokat, amelyekből a közönség, a leendő és aktuális „építők” sora inspirálódhat. Környezetformáló programalkotáshoz szükséges rendszerek önszerveződési lehetőségeiről lesz most szó a Maker mozgalom című film kapcsán.

still_maker.jpg

Jelenet a Maker mozgalom című filmből I © makerthemovie.com 

Építők alatt a tárgy és környezetkultúra olyan alakítóit értem, akik a csomópontok, a tömegalkotás és a formák világában otthonosan mozogva, a társadalmi valóságunkat rendező megannyi szociálpszichológiai és gazdasági elvet sem hagyják figyelmen kívül. A március 5. és 8. között a Toldi Moziban levetített filmek nagy része olyan történeteket mutat be, ahol ezeket a tudásokat kreatívan, néhol modell értékűen tudták használni a szakemberek, vagy épp rávilágítanak egy-egy rendszer használhatatlanságára: támpontok, analógiák és trendek (főleg) építészeti programalkotásra. Aki kicsit is nyitott ezekre a kérdésekre, otthonosan érezhette magát a fesztiválon.

Mennyire zárt az „építő” kreatívok köre, akik célközönsége ennek a fesztiválnak? Mi kell ahhoz, hogy valaki ötleteivel formálhassa mindennapi környezetünket? Az érdeklődésen túl milyen tudásokra, kompetenciákra van szükség ahhoz, hogy érdemben hozzászólhasson az ember „egy fenntarthatóbb, jobban működő” világ utópisztikus víziójához? És a legfontosabb kérdés, hogy ezekhez a tudásokhoz hol lehet hozzájutni? A programot lapozgatva és a közönséget nézve, ezeken gondolkodtam és a válaszokat a Maker mozgalom című filmtől vártam. 

Amikor a közösségi finanszírozással létrehozható projektek már a gimnazisták életcéljaiként tudnak működni, fontos hogy a konstrukciós tudások hozzáférhetőségéről, terjedéséről és lehetőségeiről legyen egy minimum vízió a társadalmi képzeletben.

Egy korábbi írásomban már bemutattam, hogy milyen veszélyei lehetnek annak, ha a minket körülvevő tárgyak átláthatatlanok, és olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek elkényelmesítenek. Természetesen nem a kényelemmel van a baj, hanem azzal az információhiánnyal, amit kényelmünk zálogaként feláldozunk. A Maker mozgalom bepillantást enged abba az attitűdbe, hogy mit is jelent az, ha nem a „magától értetődőség” kényelmébe süppedünk bele, hanem a formálás vágyával tekintünk a világra.

A „csinálók” mozgalma egy ilyen közösség, és szellemiségük a legfrissebb közgazdasági irányzatokra épp úgy hatással van, mint a tárgykultúrára vagy a kutatásfejlesztési projektek működési modelljeire. Emiatt is tartják a mozgalmat a harmadik ipari forradalom egyik főszereplőjének, hiszen többek között például az additív gyártási technológiák széleskörű elterjedésében vitathatatlan érdemeik vannak. De mi köze van a legújabb gyártástechnológiai trendeknek a mindennapjainkhoz? Annyi, hogy ez az eddigi legelérhetőbb módja annak, hogy bárki kitörhessen a fogyasztói társadalom fojtogató (gazdasági) kényszereiből.

metal-3dtopo_com.jpg

Bárhol elérhető technológiákkal öntött fém alkatrész I Kép forrása: 3dtopo.com 

A maker mozgalomnak köszönhetően ugyanis hihetetlen mennyiségű konstrukciós elv, know-how és pontos szerelési útmutató érhető el, mivel egy-egy eredményes prototipizálási folyamat végeredményét az alkotók általában az egész közösség számára hozzáférhetővé teszik. Az additív gyártás pedig lehetővé tette, hogy a korábban csak az ipari termelésben használt eljárásokat, akár egy hétvégi barkácsprojekthez is lehessen használni. Mára eljutottunk odáig, hogy bármi, ami az ember eszébe jut, akár már egy jobban felszerelt garázsban is megépíthető. Legyen az egy kombájn vagy akár egy független mobilhálózat.

marcin_jakubowksi.jpg

Marcin Jakubowksi által tervezett open source munkagép használat közben
Kép forrása: opensourceecology.org 

Viszont hiába gyűlnek a tudások, ha ezekről nem vagy csak alig tudnak az emberek. Esetünkben az információnak, a megfelelő mennyiségű szabadidőnek, az infrastruktúrának és az elhivatottságnak egyszerre kell rendelkezésre állnia. Ez utóbbi, amit a legnehezebb elérni. Nehéz elköteleződni az ismeretlen felé, a kísérletezés bizonytalanságából adódó félelmek sokakat eltántorítanak akár már a szerszámhoz nyúlástól is. Ez a tanult tehetetlenség egy speciális formája, hiszen akinek nem volt olyan szerencséje, hogy családi vagy baráti vonalon bevonják az építés örömébe, annak nincs túl sok sikerélménye.

Emily Pilloton – a Ha te építed című programfilm főszereplője – tanárként és designerként, példaértékű oktatási programot dolgozott ki az építő/csináló attitűd motiválására. Egy mostoha körülmények között vergődő amerikai kistérségben, Bertie megyében kezdett el dolgozni azon, hogy a kreatív szakmákkal (építész, grafikus, formatervező stb.) évtizedek óta nem találkozó helyi lakosokat életterük megújítására ösztönözze. Elsősorban a fiatalokat vette célba, és a technika órák keretében elkezdte a diákokat megismertetni a design gondolkodás alapelveivel. Felmérték a közösség problémáit és erőforrásait, közösen gondolkodva megkeresték a legoptimálisabb megoldást, majd együtt kivitelezték. A TED konferenciasorozaton elhangzott előadásában, összefoglalja, hogy honnan indultak és hová jutottak:

Talán itt érdemes megemlíteni a slow design-t, mert Emily Pillotonnak tulajdonképpen ezt sikerült átültetnie a gyakorlatba. A slow design alapelvei erősen köthetők a „makerekhez”, és egy – minden szempontból – fenntarthatóbb tárgykultúra létrehozására ösztönöznek. Röviden összefoglalva: ez egy minden releváns rövid és hosszútávú tényezőt figyelembe vevő, a helyi igényekhez és erőforrásokhoz igazodó, nyitott tervezési folyamaton keresztül létrejövő, tartós és könnyen javítható, elegáns minimalizmusra törekvő tárgyalkotási és térképzési szemlélet. Maga a fogalom a 2012-es design hét kapcsán vált itthon ismertté, ahol a kapcsolódó kiállításon designerek „slow” alkotásai voltak láthatók. Azonban – véleményem szerint – a lényege tárgyakkal nem összefoglalható. Inkább egy olyan hozzáállásról van szó, amely a maker mozgalom alulról szerveződő infrastruktúráján keresztül egyre többekhez el tud érni, így lehetővé téve a nagy rendszerektől való függetlenedést. A felhasználónak nem kell egy hatalmas termelési rend végpontjának lennie. Saját igényeinek megfelelő saját megoldásokat hozhat létre bárki, aki a szabadidejét az építés tettvágyának rendeli alá, nem pedig a nézelődő vásárolgatás kényelmének.

Gyakorlatilag már minden európai fővárosban megtalálhatók azok a FabLabek és Hackerspace-ek, ahol értő és segítő környezetben próbálkozhat bárki megvalósítani az ötletét. Ezen helyek tudnak olyan inspiráló és infrastruktúrájában megfelelő közeget nyújtani, ahova barkácsolni indul az ember, de „építőként” jön ki. Itt lehet találkozni azokkal a kérdésekkel, amik mentén bárki felelős ötletekkel tud hozzájárulni szűkebb és tágabb környezete fejlődéséhez. Általában három szintet különböztetnek meg a makerek elhivatottságában: a kezdőpont az úgynevezett „zero-to-maker”, ami az alaptudások felszedésének szintje. Ezek után jön a „maker-to-maker”, amikor az építeni vágyó már túl van több izgalmas projekten, és az ötleteit már az egész világ számára elérhetővé teszi. Legutolsó szinten pedig vannak a profik, akik egy-egy ötlet használhatóságát már szabadpiaci környezetben tesztelik, ez a „maker-to-market”. Utóbbi közösségbe tartózók töltik meg terveikkel a Kickstartert és az egyéb közösségi finanszírozásra létrejött oldalakat. Túlnyomó részben a velük készült interjúkból állt össze a Maker mozgalom film is. Sikereik ugyan inspirálóak, de ez a típusú szelekció némileg csalódást is okoz, hiszen az egész maker kultúra legizgalmasabb része az, hogy mit lehet kezdeni ezekkel a tudásokkal egy olyan gazdasági és kulturális miliőben, amely az átlagos amerikai szintnél jóval instabilabb. Emily Pilloton munkássága vagy a FabFi projekt jól példázza, hogy milyen távlatokat nyithat a technológiai tudások kreatív oktatása és használata. A filmben sajnos teljesen reflektálatlanul maradtak a szociálisan érzékenyebb alkalmazhatósági területek, és inkább csak egy alulról szerveződő techno-optimista közösségként jelent meg a mozgalom. Pedig a makerek által kidolgozott módszerek és az open source design elsődleges alkalmazási területei pont azok a nagyipari kultúrát nélkülöző területek lehetnének, ahol a legnagyobb szükség lenne az alacsony küszöbű technikai megoldások alkalmazására: leszakadozó gazdaságok, off-the-grid közösségek, nehezen megközelíthető helyszínek.

fabfi-domus.jpg

A Fabfi hálozat finomhangolása, Jalalabad, Afganisztán I Kép forrása: domusweb.it

A felvilágosodás óta él a nyugati társadalomban a vágy, hogy a világformáló ötletek kigondolására és megvalósítására bárkinek lehetősége lehessen, ennek ellenére még mindig elenyésző az alulról vagy „kívülről” szerveződő forradalmi újítások mértéke. Ezért is van szükség olyan – jó esetben komoly infrastrukturális háttérrel is rendelkező – önszerveződésekre, mint a Maker mozgalom, és olyan platformokra, mint az Építészeti Filmnapok, hogy a programalkotáshoz szükséges tudások és az építeni vágyás összeérhessenek. Az inspiráló sikerek és a tanulságos bukások, talán elég motivációt jelenthetnek ahhoz, hogy – akár csak egy kísérlet erejéig is – elhagyjuk a kész megoldásokhoz lustult komfortzónánkat, és fokozott megérteni vágyással tekintsünk környezetünk rendező elveire.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány