Kollaboratív jövőképek: a művészeti gyakorlatok és a környezeti nevelés kapcsolódásai

Egy élhetőbb jövő alternatívájának megteremtése, környezeti tudatosság, társadalmi átalakulás és értékváltás, a fenntarthatatlan rendszerekből való elmozdulás: ideák, melyek korunk társadalmi és ökológia kihívásainak ismeretében számos művész, művészcsoport és kollektíva munkájának kiindulópontjaként szolgálnak. Azonban ahhoz, hogy e víziókat tartalommal és potenciállal töltsük meg, elengedhetetlen a művészeti gyakorlatok közelítése a hétköznapi élethez, a közösségek aktív és konzisztens bevonása, szemléletformálása. Az ökológiai művészeti vagy közösségi-, társadalmi bevonáson alapuló projektek, oktatási tevékenységek több ponton kapcsolódnak a környezeti nevelés módszertanához. Céljuk olyan, az egész személyiségre ható, komplex környezeti kompetenciák kialakítása, amelyek képessé tesznek a társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai folyamatok és azok sokrétű kapcsolatainak megértésére, egy aktív, felelős életvitel kialakítására. E kompetenciák és attitűdök azok, melyek hatással lehetnek a környezet minőségét érintő döntéseinkre és a saját közösségünk jövőjében játszott szerepeinkre. Jelen tanulmányban a művészeti gyakorlatok és környezeti nevelés kapcsolódási pontjaira világítok rá saját tapasztalatokból és kutatásból táplálkozó esettanulmányokon keresztül: bemutatok kollektív és egyéni, indonéz (főként közép-jávai) és magyar kezdeményezéseket, és a bennük rejlő lehetőségeket.

Kitekintés: Indonéz kollektivista gyakorlatok

Makan nggak makan, asal kumpul.” Eszünk vagy sem, összegyűlünk. Vagyis, még korgó gyomorral, nehéz időkben is számíthatunk egymásra. Ebben a közmondásban tökéletesen megjelenik az a kollektivista[1] életfilozófia, ami az indonézek mindennapjait, életük minden rezdülését áthatja: az összetartás, önszerveződés, a közösségi szellem ereje, melynek feltárása elengedhetetlen a művészeti gyakorlatuk megértése érdekében is.

A kollektivizmus erős jelenlétét az indonéz társadalomban a történelmi, társadalmi és politikai tényezők együttese okozza (Beard és Dasgupta, 2006), melynek egyik könnyen tetten érhető példája a lakókörzetek – indonézül kampungok – szervezeti és formai felépítése, működése. A kampung szó szerinti fordítása falvat jelent, mégsem feltétlen utal rurális környezetre; a nagyobb városok és metropoliszok is szigorú, formális igazgatási struktúrával rendelkező kampungokból állnak. Egy kampungon belül általában 30-50 ház szerveződik rukun tetanggává (RT), ami nagyjából “szomszédsági társulásként” fordítandó. Mindegyik RT élén egy, a lakók által választott vezető áll (Pak RT, ahol a Pak jelentése férfi vagy apa)[2], aki maga is – politikai hatalommal és pozícióval nem rendelkező – helyi lakos, és aki a területért és annak biztonságáért, a közösség érdekeinek képviseletéért felelős. Odaköltözéskor nála kell bemutatkozni, ő szervezi a kampung védelmét szolgáló önkéntes éjszakai őrjáratot (ronda), esetenként szemétszedéseket, melyek mind helyi közösségi munka – gotong-royong – formájában valósulnak meg. A gotong-royong az indonéz filozófia egyik alappillére, ami több módon manifesztálódhat: közös mezőgazdasági munkában (pl. vetés, aratás); közösségi eseményeken nyújtott segítségben (pl. esküvő, temetés); étel vagy más dologi hozzájárulásban (tolong-menolong); vagy utak, hidak, házak építésében a közjó érdekében (kerja bakti) (Julaikha-Bahri, 2014).

A művész vagy művészeti kollektívák[3] gyakorlatai és szerepvállalásuk is ebben a társadalmi kontextusban értelmezendő. A művész ennek a kollektív rendszernek a tagja, ahol alkotóként is prioritás a társadalom, a helyi közösség irányába gyakorolt erkölcsi felelősségvállalás, a társadalmi és közösségi kérdésekre való érzékenység, a fizikai és társadalmi környezetre gyakorolt hatás. Jellemző, hogy a művészeti gyakorlat maga válik a közösségi, társadalmi, vagy környezeti problémák tudatosításának, megoldások, alternatívák keresésének eszközévé, ahol a kiindulópont gyakran a saját személyes tapasztalat, a fő motiváció pedig a helyi közösségek életminőségének javítása[4]. Ilyenkor a művész vagy művészeti kollektíva tölti be a közös munka vezetőjének, facilitátorának szerepét, ami a gotong-royong hagyományából táplálkozik (A szerző által készített interjúk és kérdőívek a HONF Foundation, Ketemu Space, Limbah Berbunyi, SURVIVE! Garage tagjaival, 2018).

A változatos háttérrel – művészet, design, építészet, tudományok – rendelkező, stratégiai egységnek tekinthető, magukat művészeti kollektívaként definiáló társulások mint alulról jövő, civil kezdeményezések jellemzően társadalmi és környezeti problémák tudatosításán vagy megoldásán munkálkodnak. Ostendorf (2017) számos fenntarthatósági stratégiát azonosít, melyek munkájukat jellemzik: a DIY vagy DIWO módszereket hasznosító alternatív művészetoktatás alkalmazását, a helyi és/vagy nem-mechanikus tudásra épülő low-tech megoldások meglétét, melyek költséghatékony és könnyen elérhető anyagokkal operálnak („hacking” vagy „making”), a közösségek aktív bevonását, grassroot irányzatok alkalmazását, a közjó (commons) újradefiniálását és újraelosztását, valamint a helyi ún. őshonos tudás (indigeneous knowledge) és gyakorlatok újjáélesztését. A művészeti gyakorlat így kikerülve a galériák és múzeumok falai közül közvetlenül hasznosulhat a társadalom, helyi közösségek számára.

A kollektívák szinte kivétel nélkül rendelkeznek saját fizikai térrel, ami általában egy bérelt lakóház egyik helyiségéből indul, ahol a közösségi tevékenységeknek, kísérletezésnek, alkotásnak és oktatásnak otthont adó műhelyt vagy ún. lab-et, lehetőség szerint kiállítóteret és további közösségi funkciókat alakítanak ki. Innen ered a ruangrupa művészeti vezetése alatt megvalósuló documenta fifteen első helyszínének, a kasseli ruruHausnak “living room” koncepciója is, vagy az elmúlt húsz év tevékenységeinek eredményeként létrejött jakartai Gudskul intézménye, ami egy kollektív értékeken alapuló nyílt tanulási tér (public learning space) és ökoszisztéma.

A HONFablab műhelye és helyi termelők konyhái között kísérleteztek az xxlab női kollektíva tagjai is, és hozták létre Soya C(o)u(l)ture projektjüket, ami baktériumok és szövetkultúrák felhasználásával az intenzív szójakészítés folyamán melléktermékként keletkező szennyvizet alternatív anyagokká (ehető cellulózzá, bioüzemanyaggá és növényi bőrré) alakítja át, ezzel csökkentve a folyók szennyezettségét, ahová ez a melléktermék kerülni szokott (Sick-Leitner, 2015)[5]. De ilyen terek adnak otthont olyan művészeti-környezeti nevelési tevékenységeknek mint a szójacellulóz készítését bemutató workshopok, olyan oktatási programoknak mint a Survive Garage helyi gyerekeknek szóló ingyenes rajzórái, vagy rehabilitációs kezdeményezéseknek mint a Ketemu kollektíva Shchizofriends Art Movement projektje. A Ketemu hozta létre Indonézia első pszichoszociális rehabilitációs központját, amely a művészetet a mentális egészség visszanyerésének és megőrzésének eszközeként használja, a művészeti és kreatív tevékenységeket közösségi, közoktatási és érdekképviseleti programokba építi be.

A művészeti gyakorlatok megjelennek a kampungok, iskolák közösségi tereiben is. A Lifepatch Jogja River projektje már több mint egy évtizede monitorozza és azonosítja a vízszennyezéssel kapcsolatos helyi problémákat az érintett közösségek aktív bevonásával. A Limbah Berbunyi kísérleti zenei formáció a már nem használt háztartási tárgyakból a tradicionális indonéz gamelan hangszerek kortárs verzióit készíti el; workshopjaik keretében helyi közösségekkel együtt. Így született meg Pundong lakóinak is a 2006-os földrengésben odaveszett közösségi hangszereink utánpótlása. A Wayang Sampah workshopjai keretében hulladékanyagokból készítenek bábokat, amik aztán a mai napig közkedvelt árnyjátékok karaktereiként szolgálnak, és a storytelling eszközével előadásokban közvetítik a környezeti problémákat vitató mondanivalójukat.

XXlab: Soya C(o)u(l)ture. 2015. Fotó: Ars Electronica / Florian Voggeneder

Wayang Sampah: Opera-si Plastik. 2020. Video: Wayang Sampah

A kint töltött évek alatt magam is részt vettem számos helyi kezdeményezésben, művészekkel és civilekkel egyaránt. Helyi iskolákban, falusi és városi közösségekben, kampungokban, fesztiválokon tartottunk workshopokat és előadásokat, melyek a fennálló társadalmi és ökológiai kihívásokra fókuszáltak. Kézenfekvővé vált, hogy saját kampungomban is megjelenjünk, a lokális viszonyok, ökológiai problémák személyes tapasztalatainak ismeretében.

A mezőgazdasági tevékenységek következtében a talajvíz minőségének romlása a mi környékünkön, saját háztartásunkban is tapasztalható volt. Az akkori adatok szerint a helyi háztartások legalább 80%-ának nem volt hozzáférése vezetékes vízhez (WEPA, 2012), a fúrt kútból nyert tisztítatlan talajvizet használták – használják sokan a mai napig – fürdésre, mosásra, és forralás után főzéshez, iváshoz. Egy széles körben elérhető megoldás a vizes gallonok vagy palackozott ivóvíz használata, ami viszont a műanyagszennyezés mértékét növeli. A helyi szokásokhoz híven a kampung vezetőjével, majd az összehívott falugyűlés tagjaival egyeztetve,  Lilli Tölppel – Green Root Lab néven – egy workshop keretében szerettük volna a helyi környezeti viszonyokat láthatóvá tenni, tudatosítani, egyúttal kísérletet tenni háztartási szintű megoldásokra. A workshopon résztvevő gyerekekkel megvizsgáltuk a talajvíz fizikai tulajdonságait (színét, szagát, stb.), az Universitas Kristen Duta Wacana helyi egyetem közreműködésével a biológiai profilját (e-coli és egyéb organizmusok tekintetében), és egy hagyományos technológia segítségével DIY vízszűrő berendezések készítésével kísérleteztünk.[6] A szűrő prototípusa a Jogja National Museumban, a Transformaking Festivalon került bemutatásra. A HONF által szervezett fesztivál kitűzött célja volt a projekteket a mindennapi élet gyakorlatába átültetni, így számos művészeti projekt mozdult el a maker culture és aktivizmus irányába[7].

Egy későbbi, a levegőszennyezés problémájára reflektáló kiállításomhoz kapcsolódó workshop folyamán egy helyi alternatív iskolával együttműködésben kísérleti objekteket készítettünk, amik a kutatási témát közelebb hozták a fiatalabb generációk számára is. A projekt kiindulópontja a gyakran vitatható várostervezés, a zöld területek kiiktatása, a közúti forgalom és ipari tevékenységek következtében romló levegőminőség volt. Yogyakartában például a városvezetés ugyan rendeletben szabályozza, hogy a város területének 30%-a zöldövezet maradjon, esettanulmányok alapján ennek a gyakorlatban nyoma sincs. A kiállításon bemutatott Lélegzésre Kijelölt Hely emlékeztet minket a növények jelentőségére, az emberi tevékenységek hatásaira, és egy ehhez kapcsolódó disztópikus jövőképre. Az inkubátor az országban könnyen elérhető sansevieria (anyósnyelv) növényeket zárja magába, a NASA ‘89-es mérései és publikációja alapján ugyanis ez az egyik leghatékonyabb növény a zárt terek légtisztítására. Az inkubátor a beáramló levegőt a benne elhelyezett Sansevieria által megszűri, és egy ventilátor segítségével egy maszkon keresztül áramoltatja vissza. Interaktív jellege miatt indirekt módon, több érzékszervre hatva demonstrálja a közvetítetni kívánt üzenetet. A workshop folyamán ehhez hasonló objekteket készítettünk, azonban könnyen elérhető olcsó anyagok felhasználásával (például rozsdamentes acél helyett bambusz, nagyteljesítményű ventillátor helyett USB ventillátor, stb.). Ez tökéletes alkalom volt arra, hogy a tanulókkal és oktatóikkal alaposan átbeszéljük a légszennyezés témakörét, és megvizsgáljuk, mit tehetünk ennek kezelése vagy megelőzése érdekében.

Green Root Lab: DIY Water filter experiment, 2015 (Transformaking Festival – Tembi). Video: Alfonsus Dwi Iwaran – Daniel Okky Primanda Putra – Bubla Éva

Bubla Éva: Lélegzésre Kijelölt Hely – kísérő workshop DIY objektjei, 2019 (HONFablab – Sekolah Akar Rumput)

Az ilyen jellegű workshopok célja nem feltétlen egy teljeskörűen működőképes technológia megépítése – az hosszabb folyamatot, kutatást, szakértői együttműködést, és jóval nagyobb erőforrásokat igényelne – hanem a kísérletezés, a diskurzus beindítása, a szemléletformálás, ezáltal a meglévő attitűdjeink és szokásaink alakítása. A workshop formátum lehetőséget nyújt a megvitatni kívánt témák indirekt, élményalapú megközelítésére, ami a szemléletformálás és tudományos ismeretterjesztés, környezeti nevelés egy hatásos eszköze.

Hazai gyakorlatok

A művészeti nevelésben és művészeti tevékenységekben megjelenő társadalmi érzékenység, környezeti tudatosság, a szemléletformálás igénye természetesen nem Indonéziára korlátozott. Számos hazai művész, művészcsoport, művésztanár és civil kezdeményezés dolgozik azon, hogy helyi környezeti, ökológiai, társadalmi, rendszerszintű problémákra hívják fel a figyelmet, hogy a művészetoktatás vagy társadalmi bevonáson alapuló projekteken keresztül ezeknek hangot és teret adjanak, akár egyéni akár közösségi szinten. Magyarországi kontextusban azonban a közösségnek más keretei és lehetőségei léteznek, egy alapvetően individuálisabb társadalmi struktúrában más az együttműködések jellege, nehezebb a társadalmi csoportok megszólítása, bevonása – gyakran a közösségi (művészeti) projektek első fázisa a még nem létező közösségek felépítése. A művészet kevésbé része hétköznapjainknak, más a művész társadalmi megítélése, de sokszor éppen a művészeti kánon szab határt a – nem szakmai –közösségekkel való érintkezésnek.

Közoktatás és iskolán kívüli tevékenységek

További nehezítő tényező, hogy a magyar közoktatásban a művészeti nevelés gyakorlatilag teljesen a perifériára szorult. A művésztanár elhivatottsága, lelkesedése, valamint az iskola vezetőségének nyitottsága azonban teret adhat kísérleti megközelítéseknek, olyan tanulásszervezési módszereknek, ahol a művészeti munkaformák a környezeti nevelés színtereivé válnak. A környezeti nevelés ugyan Magyarországon tantervi kötelezettség, – még ma is – leginkább a reáltantárgyakban jelenik meg, és a legtöbb helyen szinte csak környezetvédelem, környezetismeret-oktatás folyik (Havas – Széplaki – Varga, 2004). A rajzórák, szakkörök, iskolán kívüli művészeti foglalkozások az ismeretátadáson túl aktivizálhatják a gyerekeket, kreatív és indirekt módon olyan kompetenciákat, készségeket fejlesztve, melyek segítségével mindennapi életvitelükben képesekké válnak a számukra is érthető természeti, társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokhoz viszonyulni, amennyire lehet, azokat alakítani.

Az elmúlt években számos közös iskolai és iskolán kívüli oktatási, művészeti projektünk volt Varga Krisztina grafikusművésszel, művésztanárral. Ökológiai szemléletű nyári táboraink során a klasszikus értelemben vett művészeti technikák mellett megjelentek a környezetvédelem, biológia, permakultúra kérdései és gyakorlatai is. Az egyhetes táborok a mélyökológia[8], történetmesélés (storytelling) és tárgyalkotás eszközeivel élve szellemi és manuális feladatokat egyaránt tartalmaztak. Van, mikor a bevezető játékból (Mi lenne a neved, ha természeti elem lennél?) organikusan fejlődött ki egy gyerekek által írt mitológia, ami bemutatta a mutha törzs történetét, alapelveit, értékeit, és elkészítettük az ehhez kapcsolódó, közösségi és egyéni szokásokat segítő tárgyakat. Máskor a permakultúra szellemiségére fűztük fel tevékenységeinket. Az iskolaudvarba állítottunk ytong totemek által őrzött ehető sátrat, készítettünk hazavihető mikrokertet. A tervezés, építés, ültetés, dokumentálás (magnaplók, rajzok és nyomatok) során folyamatosan beszélgettünk olyan kapcsolódó jelenségekről, mint a gazdálkodási formák és azok környezeti hatásai, a klímaváltozás, az egészséges ökoszisztéma társadalmi és környezeti feltételei, az élelmiszer önrendelkezés – más tevékenységeknél a túlfogyasztás, hulladéktermelés. A diskurzussal párhuzamosan a gyakorlati feladatoknak köszönhetően “a testi gondolkodásra (corporeal thinking), érzékszervi tapasztalatszerzésre, az absztrakt fogalmak tartalommal való megtöltésére is ugyanolyan hangsúly került” (Kovács, 2018). A problémafelvetés, tervezés, összeállítás, vetés, mulcsozás és gondozás a hétköznapokban is hasznosítható tudást nyújt, egyúttal együttműködési készségeiket fejlesztetve, ami elengedhetetlen egy környezeti vagy társas probléma kezelésében is.

Bubla Éva és Varga Krisztina: Mikrokertek, 2020

Kollaboratív gyakorlatok

A közös gondolkodás és együttműködés képessége az idősebb és felnőtt korosztálynál beérve olyan gyakorlatokat és kezdeményezéseket szülhet, amik alternatívákat keresve megpróbálnak elmozdulni a fenntarthatatlan rendszerekből.

A Cargonomia civil kezdeményezés olyan közösségi eseményeknek szeretne helyet adni, melyek a fenntarthatóság, konvivialitás vagy a nemnövekedésés témái köré szerveződnek. A helyi önkormányzattal együttműködésben 2018-ban kezdték el a Zuglói Klímakert[9] telepítését. A projekt célja, hogy nyitott közösségi zónát hozzon létre Zuglóban az agroökológia és a permakultúra elvein alapulva, vagyis hogy nagyobb biológiai sokféleséget hozzon a városba, előmozdítsa a helyi élelmiszer termelést, támogassa a városi mezőgazdasági kezdeményezéseket, megóvja és rehabilitálja a talajkészletet, és csökkentse a környezet hőstresszét. Azóta a Zuniverzum – zuglói civilek – csapatával kiegészülve a klímakert számos növénnyel és tevékenységgel gyarapodott.

Kollaborációnk során művészeti workshopjaim olyan tevékenységeket kívántak a klímakertben megjeleníteni, amik bevonják a környékbelieket a kert bővítésébe, és egyúttal a fikciógyártás eszközeivel élve, játékos módon formálják, tudatosítják a környezetükhöz való viszonyukat – gyerekekét és felnőttekét egyaránt. Épült Ehető Önreflexiós Modul, egy olyan ehető sátor, aminek bambusz vázára bab és malabar spenót fut, s aminek a belső terében található, szomatikus gyakorlatokat tartalmazó játékszabályt követve testközelből vizsgálhatjuk meg környezetünket és benne önmagunkat. Feltérképeztük a klímakertben található ehető vadnövényeket is, tulajdonságaikat, gyógyhatásaikat közösen azonosítottuk, hogy fantáziaitalok és -ételek receptjeit hozzuk létre. A mélyadaptációs játék kiindulópontja egy “mi lenne ha” kérdés: mi lenne, ha a boltokban élelmiszerhiány lépne fel? Honnan jutnánk élelemhez? Tudatában vagyunk-e egyáltalán annak, ma honnan származik az étel, ami az asztalunkra kerül? Rendelkezünk-e azzal a tudással, ami a növénytermesztéshez vagy a környezetünkben megtalálható (vad)növények azonosításához szükséges? A workshop egy gondolat- és kulináris kísérlet, ami egyúttal a gyakorlati életben is hasznosítható tudást nyújt.

Bubla Éva: Improvizációs Receptgyűjtés (felső kép) / Improvizációs Recepteskönyv 1.0. (alsó kép) 2020. Fotó: Julie Mittelmann / Bubla Éva

Egy workshop gyakran a kiállítási anyaghoz kapcsolódó múzeumpedagógiai tevékenység, ebben az esetben azonban éppen fordítva, a workshopot szerettem volna a kiállítótérbe adaptálni anélkül, hogy elveszítené interaktív minőségét. Ennek eredményeképpen született meg egy vadnövényes kártyajáték, ahol a játékosok feladata, hogy három véletlenszerűen kiválasztott vadnövény felhasználásával receptet improvizáljanak, és azt egy erre szolgáló füzetbe feljegyezzék. Hogy – a pandémia során is – minél szélesebb körök bevonása lehetségessé váljon, a játék online is elérhető. Az internet hatékony platform lehet a közönségszervezésre, és így közvetve a szemléletformálására, azonban ahogy Becker mondja, nekünk, embereknek szükségünk van az agorára – a köztérre. Egy helyre, ahol fizikailag jelen vagyunk, érintkezhetünk (Becker, 2012:67). A valódi változás valós térben történik, ott, ahol az emberek találkoznak, interakcióba lépnek, tapinthatóan érzik egymást, hallatják hangjukat, az illuzórikus digitális zónán túl.

Szektorköziség – köztereken

A köztereken és nyilvános helyszíneken való megjelenés lehetőséget nyújt szélesebb társadalmi csoportok közvetlen megszólítására, bevonására, így a közvetíteni kívánt üzenet eljuthat olyan emberekhez is, akiket a hagyományos művészeti színtereken nem lehet megtalálni, azonban a környezeti és társadalmi folyamatokban – azok megítélésében, alakításában – ők is érintettek. Az érzékenyítésnek és szemléletformálásnak ez a módja a PAD Alapítvány munkájának is szerves része. A társadalmi bevonás eszközével és a környezeti igazságosság szemléletével olyan érdekképviseleti, oktatási és társadalmi érzékenyítést célzó művészeti tevékenységeket is végez, melyek segítik a társadalmi folyamatok kontextusba helyezését, láthatóvá tételét, legyen szó egy társadalmi probléma szemléltetéséről, vagy ökológiai folyamatok közérthetővé tételéről.

A PAD szabadonbalaton ökológiai-művészeti kezdeményezése a Balaton és régiójának ökológiai igényeire és kihívásaira, valamint a szemléletváltás szükségességére hívja fel a figyelmet. A szektorközi csapatban az ökológia, mérnök- és társadalomtudományok, művészet területeiről érkező szakemberek közösen dolgoznak azon, hogy a megszerzett tudás elérhetővé váljon szélesebb társadalmi körök számára – beleértve a döntéshozókat is. A fennálló ökológiai problémák ugyanis a klímaváltozás hatásain túl gyakran vitatható társadalmi, vízgazdálkodási gyakorlatokhoz köthetőek. A nádpusztuláshoz ugyanúgy hozzájárul a vízszintingadozás hiánya, mint a parti sáv beépítése. A Balatonnak, tó révén, szüksége van az ingadozó vízszintre, hiszen annak hiányában a növényzet természetes lebomlása anoxikus talajviszonyokat hoz létre, ami nádpusztuláshoz vezet. Ennek következtében a nádas korábban zárt állományában nyílt vízű folyosók, lagúnák alakulnak ki, és a nádas egyre kisebb szigetekre bomlik. A folyamat végső fázisában egy-két méter átmérőjű nádcsomók – ún. “babák” – maradnak meg, melyek nem képesek rugalmasan felvenni a hullámok energiáját, kidőlnek s végül elsodródnak. (Zlinszky, 2013) Ez hatással van a tó élővilágára, fajtagazdagságára, teljes ökoszisztémájára, valamint a vízminőségre is, aminek sokszor mi, a tó használói, nem vagyunk tudatában.

PAD: szabadonbalaton algabár. 2020. Fotó: PAD / Neogrády-Kiss Barnabás

A szabadonbalaton köztéri eseményei éppen ezeket hivatottak láthatóvá tenni, azonban a pusztán vizuális szemléltetésen túl participatív módon, több érzékre hatva, hogy az érintettség hajtóerejével a közvetített üzenet beépülhessen. A strandokon felbukkanó szabadonbalatonbár Balaton-specifikus frissítőket és falatkákat kínál, amelyek a tó életében lezajló ökológiai folyamatokra reflektálnak. Az arra látogatók kipróbálhatják, milyen íze van az algavirágzásnak, a babásodó nádnak, vagy éppen az iszapkoktélnak, ami kiváló alkalmat biztosít arra, hogy ezekről a jelenségekről, ok-okozatokról, életmódunk tóra gyakorolt hatásáról elbeszélgethessünk. A különböző, gyakran szokatlan médiumok használata, ami nem feltétlen tartozik a művészeti kánon szűk keretei közé, sokkal inkább a konyhánkba, közelebb hozza mondanivalónkat a hétköznapi élethez, az emberekhez, strandolókhoz, járókelőkhöz. Az üzenet a galériatérből és a tudományos szaklapok erőteréből kilépve beépülhet a köztudatba is – amihez konzekvens, hosszútávú jelenlétre és munkára van szükség -, és a szemléletváltás, annak hatására pedig a döntéshozatali folyamatokra való befolyás potenciáljával bírhat.

Útravalók

Fenntartható és klímaadaptív tájhasználat, környezeti tudatosság, ökológiai szemlélet, biológiai sokféleség, helyi élelmiszertermelés, vízhozzáférés – mind sürgető célkitűzés, melyek megvalósításához rendszerszintű változásokra van szükség, ahol nem elhanyagolható tényező a komplex környezeti kompetenciák kialakítása, a szemléletformálás és társadalmi gyakorlatok alakításának szerepe sem. Számos kutatás, kimutatás, statisztika, szakértői vélemény, esettanulmány áll már rendelkezésre, de “az akció-szintű környezetkultúra alakításában a területi kötődés, környezeti identitás fogalmainak újragondolása; az érzelmi energia, mint hajtóerő; az indirekt és nem-reflektív gondolkodásformák; az érzékszervek és testrészek reakcióinak és ismereteinek kezelése; az induktív bizonyítás még nem szerepel mindennapi módszertárunkban” (Kovács, 2018).

A bemutatott művészeti és művészetoktatási-nevelési gyakorlatok éppen ezzel a megközelítéssel operálnak, módszertanukat alkalmazva segíthetik az érintettek bevonását, a folyamatok láthatóvá és közérthetővé tételét, a szemléletek és attitűdök formálását, melyek hosszútávon hatást gyakorolhatnak a környezet minőségét érintő döntéseinkre és saját közösségünk jövőjében játszott szerepünkre, hozzájárulhatnak egy tudatosabb életvitel és élhetőbb jövő megteremtéséhez.


[1] Az individualizmus-kollektivizmus tengelye az a létfontosságú szociálpszichológiai változó, amely az egyén vagy a csoport igényeire, vágyaira, értékeire és céljaira helyezett viszonylagos hangsúlyt jelöli. Míg az individualista kultúrák nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az egyéni igényeknek és céloknak, ahol az eredményeket és a versenyt alapvető értéknek tekintik, a kollektivista kultúrában a csoport igényei és céljai elsődleges fontosságúak, a harmónia és a konformitás a társadalmi interakciók kulcsfontosságú elemei (Houston , Lesmana & Suryani, 2012). A modell az individualizmus-kollektivizmus kérdését társadalmi szinten kezeli, ami természetesen nem teljesen homogén, léteznek egyéni differenciák, ezen túl nem állandó, idővel változhat.

[2] Ez magyarországi kontextusban egy társasház közös képviselőjével állítható párhuzamba, itt azonban lakóházak, lakókörzetek képviseletéről van szó. Az RT-ék tovább szerveződnek RW-ké (rukun warga, “közösségi társulás”), melyek képviseletéért a közösség által választott Pak RW felelős, a legalacsonyabb szintű kormányzati adminisztrációs szerv, a kelurahan felé.

[3] Változatos hátterű tagokból álló, magukat művészeti kollektívának nevező közösségek. Tevékenységeik lényege nem az elnevezésben, hanem a közös szemléletben és gyakorlatban keresendő. A művészet nyugati intézménye nem fedi megközelítésüket, vagy elégíti ki igényeiket: a művészet és hétköznapi élet párbeszédét elengedhetetlennek tartják, hogy tevékenységeiknek valós hatása lehessen. A kollektívák tagjai tudatosan ötvözik módszereiket, eszközeiket, szaktudásukat. Teret adnak a helyi fiataloknak is, az alapító tagokon túl folyamatosan bővül-változik tagjaik száma, összetétele.

[4] Míg a nyugati törekvések jellemzően az indonéz természeti értékek és az egészséges ökoszisztéma megőrzésére irányulnak (Ostendorf, 2017).

[5] Jellemzően a technológia szabadon felhasználható, workshopok formájában elérhető, ami összhangban áll a kollektíva Education Focus Program (“oktatásfókuszú program”) és Open-Community (“nyílt közösség”) módszertanával.

[6] A workshop Root a Tree projektünk keretében valósult meg, ahol a yogyakartai Tembi kampung RT07 lakóival közösen kb. 20 db fát is ültettünk, amiknek gyümölcseit, leveleit a helyiek ételként vagy teakészítés alapanyagaként hasznosíthatják, ezzel a helyi háztartások fogyasztásához vagy kistermelői bevételeihez hozzájárulva.

[7] A HONF tevékenységeinek alappillérei: szakítani a művészet autonomiájával (értsd: öncélú művészettel), kapcsolódni a mindennapi élet gyakorlatához, utópisztikus víziók és esztétikus innovációk megvalósításán munkálkodni (www.honf.org). A művészeti gyakorlatot nem a hétköznapi élettől és hétköznapi emberektől elkülönülve, az ún. művészeti szcéna szereplőire szűkítve értelmezi.

[8] Ajánlott forrás: Ökofacilitátor feladatgyűjtemény

[9] klímakert: a városi agrogazdálkodás egy formája, fák és cserjék egynyári növényekkel való kombinációja

Felhasznált irodalom:

Bubla Éva: Nem publikált interjúk és kérdőívek a HONF Foundation, Ketemu Space, Limbah Berbunyi, SURVIVE! Garage tagjaival, 2018

Carol Becker: Microutopias: Public Practice in the Public Sphere. In Thompson, N, et al. (eds.), Living as Form. Socially Engaged Art from 1991–2011. (Cambridge, Massachusetts: The MIT Press, 2012)

Havas Péter– Széplaki Nikolett – Varga Attila : A környezeti nevelés magyarországi gyakorlataÚj Pedagógiai Szemle, 2004, 54. évf. 1. sz. 12-15. o.

James M. Houston – Cokorda Bagus Jaya Lesmana – Luh Ketut Suryani Udayana University. 2012: Competitiveness and Individualism-Collectivism in Bali and the U.S. (Rollins College. Faculty Publications 78, 2012) 

Kovács Szilvia: Csepeli ÉletformákReCity, 2018

Lükő István: Környezetpedagógia. Bevezetés a környezeti nevelés pedagógiai és társadalmi kérdéseibe. (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013)

Magdalena Sick-Leitner: SOYA C(O)U(L)TURE – Useful Things Arise out of Waste. Ars Electronica Blog, 2015

Siti Julaikha & Syamsul Bahri: Nilai-nilai gotong-royong dalam masyarakat petani padi sawah di desa sungai siput kecamata, Jom FISIP 2014, Vol.1 No.2.

T.J. Demos: Decolonizing Nature. Contemporary Art and the Politics of Ecology. (Berlin: Sternberg Press, 2016)

Victoria A. Beard & Annidrudha Dasgupta: “Collective Action and Community-driven Development in Rural and Urban Indonesia.” Urban Studies 43(9), 2016, 1451-1468

Water Environment Partnership in Asia (WEPA): State of Water Environmental Issues. Indonesia

Yasmine Ostendorf: Creative Responses to Sustainability. Cultural Initiatives Engaging with Social and Environmental Issues. Indonesia Guide. Published by Asia-Europe Foundation (ASEF), 2017

Zlinszky András: Mapping and conservation of the reed wetlands on Lake Balaton. Theses of Phd dissertation. (Budapest – Tihany – Wien: Eötvös Loránd University Biology PhD School – Balaton Limnological Institute, Centre for Ecological Research of the Hungarian Academy of Sciences, 2013)

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány