Kis mese a legkevesebbről és a legtöbbről

Porta del Paradiso

Bodóczky István: Porta del Paradiso, 1989
akvarell, pasztell, papír, bambusz, 240 x 160 cm

Bodóczky István Porta del Paradisoját légies és filigrán anyagokból, pauszból és nádszálakból készítette el 1989-ben. Jelentős, emlékezetes év. Sokunknak. Istvánnak különösen felemelő. Ebben az évben önálló kiállítással jelentkezett[1], és alkotópályáján ekkor éri egy kiteljesedést hozó felismerés. Innentől élete különféle tevékenységeit – mint alkotás, tanítás, családi élet, gyereknevelés, a sárkányröptetés szenvedélye – egységben látja és műveli, és ebben az új távlatokat nyitó felismerésben képi konstrukcióit, a sárkányokhoz hasonlóan, reptetni kezdi. A kép repülni kíván[2], így a képi szerkezeteket úgy tervezi, hogy azok a légáramlatokban felemelkedve a tágas térben bontakozzanak ki. Bodóczky István munkáiban nem csupán konceptuálisan, hanem a szó szoros értelmében feloldódik a képfelületet határoló keret, és így a kép újabb dimenzióval gazdagodik: immár mozgó konstrukcióvá válik. István repülni is képes, aszimmetrikusságukban különösen szemet gyönyörködtető háromdimenziós képei, azonban nemcsak, hogy megjelenítik a megtartó és a felhajtó erő kiegyensúlyozását, a fizikai törvényszerűségek kreatív munkára fogásának e csodáját, hanem a lebegés átélését is lehetővé teszik: szerkezeteivel István gyerekeket emelt a föld fölé. A jelenést archív filmfelvételek őrzik, a látvánnyal nem lehet betelni.[3]

Bodóczky István szóban forgó műve, a Porta del Paradiso a kék 24 árnyalatába oldja, így a tágasság igézetét adó égképpé lényegíti át Lorenzo Ghiberti (1378-1445) patinás, 10 képtáblából álló aranyozott bronz munkáját. A híres firenzei keresztelőkápolna, a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt nyolcszögletű Battistero e második kapuja, amelyen Ghiberti műhelye két évtizedig dolgozott (1403-1424) a reneszánsz művész felszabadulásának és presztízsnyereségének szimbolikus emlékévé vált. A 15. századi Porta del Paradiso és főleg annak fennmaradt keletkezéstörténete a vizuális nevelés és a művészeti képzés lehetőségeit tevékenyen formáló Bodóczky István írásaiban újra és újra visszatér. Például 2001-ben és 2009-ben, amikor a légies, mintegy égre nyíló Porta del Paradiso (1989) alkotója a művészeti oktatás reformjáról és a vizuális nevelés új paradigmájáról elmélkedik.[4] Ekkor azonban már nem művészettörténeti utalásként jelenik meg a firenzei keresztelőkápolna aranyozott bronzkapuja, hiszen a huszonegyedik század művésze írásaiban nem képileg diskurál a reneszánsz művésszel, hanem sokkal inkább a versengő reneszánsz ember alakját teszi figyelemre méltóvá. Bodóczky István a 15. század eleji történetet, a Battistero kapujának elkészítésére kiírt pályázat tanulságát a korok változó művészetfelfogása és a mindenkori művészeti oktatás közötti kapcsolatot megvilágító mondandójába szövi. Ghiberti annak köszönhette sikerét, vagyis azt, hogy az ábrázolás ikonográfiai programjának kidolgozásában szabad kezet kapott, és nemcsak a művelt humanisták diktálta programot formálhatta anyagba – írja a kortárs alkotó –, „hogy bravúros szakmai tudása mellett ismereteit kiterjesztette szakmáján kívüli területekre is, vagyis a mesterség gyakorlása mellett korszerű műveltségre is szert tett”.[5] Úgy hiszem, hogy itt az alkotó Bodóczky pedagógusi elhivatottságának egyik szembetűnő ismérve, a kortárs művészetek iránti rajongása és elköteleződése is igazolást nyer történeti kontextusba helyezve. Nem egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy a művész az értelmiségi szerepkörök betöltője lehet, miként Ghiberti, aki a pályázaton elnyert munka megvalósításában a művelt humanista szerepét is magára vette. A reneszánsz művész sikerének e példája Bodóczky reformelképzeléseit mintegy megalapozza: saját korunk kultúrájának átható ismerete a siker kulcsa a művésszé válás folyamatában, vagyis a művészetre nevelésnek (szakképzés) ez főszempontja kell, hogy legyen. A saját időnkben létezés örömforrás, ennek megtapasztalásában kell(ene) segíteni a gyereket, ami pedig a közoktatás, a művészettel nevelés feladata lehet(ne). A múltbéli kulturális értékek egyoldalú, a kortárs kritikai művészetek rovására történő sulykolása elidegeníti a tanulókat saját koruktól, írja több helyt is Bodóczky, és óhatatlanul menekülési stratégiák kidolgozására kényszeríti őket. Nyitottság, rugalmasság, a tantárgyak közti átjárás, a transzdiszciplináris, vagyis témaorientált és problémaérzékeny műveltségkörök szerinti oktatás – ezek az alapelvek. A kortárs művészetek iránti fogékonyság áramán az integráció megoldandó feladata kiemelten fontos alkotóeleme az alkotó-tanár programjának, a könnyed, ám folytonos tanulást szorgalmazó éthoszának. Az integráció egyfelől a tananyag megszervezésében tényező, másfelől a különféle szociokulturális háttérrel bíró gyerekek együttes oktatásában, az esélyegyenlőség biztosításában játszik szerepet.

Lucidum intervallum

Az 1989-es Francia Intézetbeli kiállítás, a Lucidum intervallum ugyancsak máig hullámokat kelt, már a cím elsődleges, pszichiátriai jelentéséből kiindulva is. A pillanatnyi, átmeneti feltisztulás tudatállapotát jelölő szókapcsolat már ekkor a pszichológiai nézőpontot világítja be Bodóczky István életművében, amely a 2008-as Traumdeutung című kiállításában (Székesfehérvár) nyilvánvaló szervezőelvvé válik: ekkor a mélylélektan kitüntetett terepére, az álmok világába kaptunk meghívót.[6]

Bodóczky István: Ébrenlét-fejtés (Gemini), 2008
akvarell, pasztell, kollázs, papír, bambusz

Az életműre egyfajta madártávlatból, vagy mondanám, hogy a repülő térbeli konstrukciók perspektívájából tekintve – a  befogadó érzelmileg színezett tekintetében – ez a lélektani, sőt, mélylélektani, vagyis a tudattalan felé hajló érdeklődés Bodóczky genti utazásaiban is kísért. Élménybeszámolóiban megelevenedik, és ez által az alkotói érzékenység és az olthatatlan nevelői (és az ettől elválaszthatatlan tanulási) vágy együttes hatásának lehetünk részesei. Gentben található az a pszichiátriai múzeum (Museum Dr. Guislain), amely kiállításpolitikájában éppen a pszichiátriai betegségekkel élők társadalmi integrációját segíti, és ehhez eszköze a tematikus, problémaérzékeny kiállítások rendezése. A múzeum kurátorai az egészség-betegség spektrumában mozgó, sokszor tabusított lelki problémákat, vagy pszichiátriai tünetegyütteseket – mint félelem, düh, szégyen, depresszió, bulémia, anorexia, figyelemzavar – tágan vett történeti kontextusba helyezve mutatják be. Egyfelől mind a múlt példáit kikutatva, mind a megítélés változásait társadalom- és kultúrtörténetileg szemléltetve, másfelől pedig, a kortárs művészeti példákon keresztül teszik megközelíthetővé ezeket. Bodóczky István a Műértő hasábjain két ilyen genti kiállításról is tudósított 2015-ben és 2016-ban. A Sötét szobák és a Szégyen című tematikus kiállítások recenzálása nemcsak a mélylélektani érdeklődéséből fakad, hanem egyszersmind példázzák a vizuális nevelés benne élő, általa kidolgozott és számtalanszor kifejtett ideálját.[7] A kiállítás (illetve a közoktatás esetében a tananyag) legyen probléma-fókuszú, a megközelítése pedig komplex. Ne akarjon megfelelni vélt művészeti elvárásoknak, hiszen a kreativitás nem kizárólag a művészek és a művészetek sajátja, és főleg készen közvetített válaszok helyett üdvösebb, ha kérdez, még inkább, ha kérdezésre sarkall. Kérdéseket hagy a nézőben, és ez a jó kiállítás ismérve, fejezi be gondolatmenetét a művészeti író-képzőművész, mint a genti pszichiátriai múzeum kiállításainak visszatérő tudósítója. Konklúziója, amely ahogy a kiállító térben, úgy a tanítás-nevelés kontextusában is megszívlelendő, autentikus, mert egy az elméletet a gyakorlatban próbára tévő, még inkább az empíriából hitvallást desztilláló több évtizedes alkotói-tanári munkából fakad. Bodóczky Istvánt nem egyszerűen a kortárs művészetelméleteket értők, hanem azokat a gyakorlatba átültető közvetítők, vagyis az azt aktívan alakítók között tudhatjuk. Lassan egy évszázada már, hogy elkezdődött az a folyamat, amelyben a szerző kultuszáról a hangsúly a befogadás folyamatára, a befogadó szerepe felé tolódott. Duchamp 1957-es előadása (A teremtő aktus) hangzatos nyitány ebben[8], de nem feledkezünk meg Walter Benjaminról, aki a technikai sokszorításról és a szerzőről, mint termelőről írt esszéivel megelőlegezi ezt, és főleg  Roland Barthes-ról, aki e gondolatkörben mozogva a kérdést tovább árnyalta és a szerző halálával az olvasó (és persze az értő néző) születését jövendölte meg. Bodóczky István egyértelműen e gondolkodók társaságában[9] rezdülő figyelemmel fordult a befogadó (a tanuló, a művésznövendék) illanó nyitottsága és fogékonysága felé, és hajthatatlan következetességgel, mondhatom, hogy az intellektuális slamposságot nem tűrő szigorral dolgozott a kreativitások(!) fenntartásáért, díjazásáért, és mind ezekkel összefüggésben az önismereti hajlandóságunk kimunkálásáért.

„…ahogyan eljárt az idő az önnön világába zárt magányos zseni mítosza, az eredetiség hajhászása, a művészet ezoterikus, élettől szeparált jellege felett, úgy vált értelmetlenné a korstílust megtestesítő, az ’igazsághoz legközelebb járó’, a tanítványnál mindent jobban tudó, nagytekintélyű  mesterek felett.”[10]

Bodóczky István a művészeti oktatás radikális megújításának legnagyobb akadályát a 19. századi mester modellben látta. Az autonóm alkotó saját kora műveltségében jártas (mint Ghiberti, teszem hozzá e ponton), és nem egy régi modellt követi.

Ahogy e történetszövések remélhetőleg szemléltetik, Bodóczky István életművében az alkotói és a nevelői, a művész és a művésztanár szerepe közti kontúrok elmosódtak. Sikeresen, vagyis példát mutatva, a vállalt és adódó különféle tevékenységeit egy olyan konstellációba rendezte, amelyben az eleinte különállónak vélt világok végül egymás röptét, pályán maradását és felragyogását segítik.  Életútján az őt foglalkoztató kérdések az idő múlásával újra és újra visszatérnek, minden visszatérésük alkalmával körkörösen gazdagodnak, összefüggéseikben ugyancsak az alkotás és a tanítás közti határok fölé emelkednek szintézisük működőképességének bizonyságául. Nyilvánvaló, hogy Bodóczky István a kreativitást nemcsak tanította. De milyen is az „ő kreativitása”, hol helyezhető el a kreativitás kutatás palettáján?

Ébrenlétfejtés

„Sok új élményt úgy élek át, hogy folyamatosan fogalmazódik bennem: ahogyan azt majd Zsókával megosztom. A sok meggondolatlan fényképezésnek talán az az egy előnye lehet, hogy az a dolog, látvány ugyan nem feltétlenül válik primer élményemmé, viszont lehet, hogy ő előbb fogja meglátni, mint én… Milyenek lehetnek egy teljesen magányos ember élményei?”[11]

Bodóczky István Scrapbookjában olvasom ezt, mely egy rövid szövegekkel és kollázsokkal összeszerkesztett emlékidézés, és az októberi kiállítására jelent meg.[12] A könyv egy olyan alkotói megnyílás dokumentuma, amely nem egyik napról a másikra történt: hosszú folyamatnak képzelhetjük, amelyet egyfelől feltartóztat a neveltetés és iskolák okán kifejlett diszkréció, a személyesség háttérbe helyezésének szokása, másfelől felduzzaszt az élményanyagok csillapíthatatlan elevensége, szüntelen előtérbe nyomulása. E vívódást a két ellentétes indulat közt maga a szerző fogalmazza meg a könyve tömör bevezetőjében, mely dilemmát megérzésem szerint végül Bodóczky Istvánnak az újra, újdonságokra nyitott fogékonysága oldotta fel. Ahogyan évtizedekkel korábban egy szintézist hozó felismerés lendületében képeit reptetni kezdte, ezúttal a kor szellemének sugallatát fogadta el és lépett egy általa alapvetően járhatatlannak vélt útra. Ámulatba ejtő, és egyben nevelői hivatása felől is hiteles, ahogy önnön korlátain átlendül és végül a feltárulkozás kockázatos játékába kezd, és az alkotófolyamatot tápláló élményvilágába is betekintést enged a személyesség hangján szólalva meg. Ugyanakkor éppen ebben a személyességre hangolt feltárulkozásban, az alkotással együtt járó önismereti kalandba betekintést kapva látjuk meg, hogy Bodóczky István kreativitása, és ezzel együtt annak tanítható praxisa az együttes élményben fogant és csak abban fejlődni képes. Az alkotásba oltott személyes megnyílás kétségekkel teli, ám az együttes élményt is előidézni képes pályáján jelentős állomás volt a már említett Traumdeutung című kiállítás, 2008-ban[13].

Bodóczky István: Ébrenlét-fejtés (Gemini), 2008 (részlet)
akvarell, pasztell, kollázs, papír, bambusz

Istvánnal személyesen ezen a kiállításán ismerkedtem meg, ahová nemcsak mint befogadó, hanem egy szűkebb szakmai közösség tagja, és István élettartásának, Zsókának (Tatai Erzsébet) kutatóintézeti szobatársa is érkeztem. Privát életünkben Zsóka (nekem Erzsébet) kötött Istvánhoz, mely kötőszálat a közös művészeti, utazási élményeken túl bennem leginkább Istvánnak lányom gyermeki képzeletvilága iránti figyelme rezegtette meg. Most, a székesfehérvári élmények felelevenítésekor, István Álomfejtés című kiállítását óhatatlanul az azóta eltelt idő, az azóta leülepedett ismeretek és megszilárdult emlékek rácsozatán át látom. Mindezt segíti és inspirálja Tatai Erzsébet megelevenítő munkája, melyben az álomreprezentációkról írva, Istvánnak a kiállításon megjelenő álomleírásait is újra közreadja.[14]

Bodóczky István: Ébrenlét-fejtés (Gemini), 2008 (részlet)
akvarell, pasztell, kollázs, papír, bambusz

És éppen ezek, a lábjegyzetben újra közölt és dokumentált álomleírások azok, amelyek figyelmemet most újult erővel megragadják. Egy mozzanatot hangsúlyoznék, hozzájárulva ezzel Bodóczky István kreativitás-elméletének megértéséhez, pontosabban a holisztikus művészetpedagógiai munkásságáról meginduló diskurzushoz.[15] Az álomleírások közreadása elsősorban nem az álmodó tudattalanjába való behatolásra, a mélységesen személyes mögöttes tartalom felfejtésére invitálnak. Sokkal inkább az álmok köntöse, Mérei Ferenccel szólva a manifeszt álomtartalom mint nyelvezet kerül a figyelmünk homlokterébe[16]. A tagolható álomnyelvezeten túl, a manifeszt álomtartalom, vagyis az álmainkban megjelenő szereplők, motívumok és terek és azok gyakorisága a szociális hálónk, a társas kapcsolataink reprezentációja is – legyen az akár Max Ernst, mint Bodóczky István álmában – és persze szeretteinkkel való kapcsolataink intenzitásának (vagy éppen ínségének) a tükre. A manifeszt álomtartalmak, melyeket Bodóczky István közreadott 2008-as kiállításán tanúskodnak az alkotás és az álmok öngyógyító funkciójáról, továbbá megosztásukkal a befogadó önálomelemző munkáját inspirálják azonosulást és élményközösséget teremtve ezzel. Nem utolsó sorban az álmok elbeszélése, pontosabban a kiállítótérben történő színrevitele a szürrealistákra jellemző életmód mintát is közvetítik és fenntartják: ebben az álmokat beengedjük az ébrenlétbe, és üdvözöljük, ha fantáziánk álmainkat gazdagítja. Engedünk az álom és az ébrenlét közti átjárásoknak, amely ugyancsak egy határjárás, pontosabban határ-lebontás, amely Bodóczky István szemléletében, alkotói magatartásában jellemző motívum.

Kreativitás-praxis

A határokon felülemelkedés a kreativitásnak a hétköznapokra való kiterjesztésében is tetten érhető Bodóczky István kreativitás-elméletében, bár sokkal inkább mondanék kreativitás-praxist. A végletes döntésektől való tartózkodás, a rugalmasság, a nyitottság, a kétértelműség tolerálása ugyanis olyan minőségek és készségek, amelyek az ő pedagógiai és alkotómódszerében hangsúlyozott szerepet kapnak, és belátható, hogy ezek a rendszer- és elméletalkotás ellen hatnak, fenntartva a változás lehetőségét és a változtatás jogát. A kreativitásnak, illetve a kreativitás kutatásnak ugyanakkor számos iskolája, elmélete és módszertana van. A pszichoanalitikus elmélet keveseknek tartja fenn a kreativitás képességét, inkább ritka kincsként tekint arra, és összefüggésbe hozza a neurózistannal, vagyis a betegség képzetével. A skála másik végén az egzisztencialista felfogás értelmében a kreativitás sokkal inkább a lelki egészség talaján tud kibontakozni. Bodóczky István praxisa leginkább a szociálpszichológiai megközelítéssel mutat rokonságot, amely a kreativitás képességét potenciálisan mindenkire kiterjeszti, és azt leginkább folyamatban látja: lehet képesség, amely a társas kapcsolatainkban bontakozhat ki, vagy produktum, amely az együttes élményektől inspirált, annak gyümölcse. Nem véletlen, hogy a vizuális nevelés jobbításában, eredményessé tételében az intézményi kereteken és a kerettanterven túl (amelyek az elnyomás intézményei is lehetnek) István a tanár személyét hangsúlyozta, a személyiség fejlődést ők segíthetik:

A lényeges dolgok sokkal inkább a tanárokon múlnak. Rajtuk áll vagy bukik, hogy megvalósul-e az a legkevesebb (és egyúttal legtöbb), amit egy iskola tehet: hogy kedvet ébreszt a tanuláshoz, az élethez.”[17]

Játsszuk azt, hogy meghaltunk

Bodóczky István: Játsszuk azt, hogy meghaltunk, 2020
bambusz, zsineg

Az átlényegülés csodájáról szólnék, befejezésül. A mágikusról, amelyet már a rajzolás megszerettetésében is ott találunk, amikor Bodóczky István pedagógiájára gondolunk. István azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak kritizálni tudta a hazai oktatást, hanem jószóval is illette azt. Újra és újra felhívta a figyelmet például arra, hogy képzőművészeti középiskoláinkban és az akadémián, a szakképző egyetemeinken, az európai gyakorlattal ellentétben máig meghatározó szerepe van a szabadkézi rajzolásnak. És persze a szabadkézi rajzolás a közoktatásban is éreztethetné üdvös hatását, ha a rajz és a vizuális nevelés óraszámát nem csökkentenék, hanem éppenséggel növelnék. István számos okot tud felsorolni a koncentráció és a megfigyelőképesség fejlesztésétől a szerkezet látásig és arányérzékig, amely a rajzolás művelésén keresztül fejleszthető és a többi tantárgy által közvetített ismeretek elsajátítására is jótékony hatással van. A legmeggyőzőbb, azonban számomra az alkotás örömére való ráérzés: amikor a vonal a kezünk nyomán keletkezik, alakul és átlényegül, és a vonallal létrehozunk valamit, ami addig nem létezett. Az átlényegítésnek ez a mágiája István repülni is képes, mintegy életre kelő konstrukcióiban is jelen van, utolsó kiállítása óta viszont határozottan kísért. A kiállításhoz írt bevezetőjében a lebegést, a játékot és az efemert nevezi meg, mint olyan jelenséget, gyakorlatot, és minőséget, amely alkotómunkájának és legújabb munkáinak lényegi részét képezik. Az átlényegítés csodája azonban, amely István látásmódjában már a rajzolás sajátja is, a Játsszunk azt, hogy meghaltunk kiállítás foglalata lett. A határjárások és végül a „másik dimenzióba való átlépés” után, az átlényegülés csodájával immár nekünk kell kezdenünk valamit, akik maradtunk. Tudjuk jól, hogy az átlényegítés, a tér-idő határokon keresztüli kalandozás és a megelevenítés aktusa a játékban és a művészetben nagyon is lehetséges. Hiszen Ehnaton fáraó is modellt ült Paul Kleenek.[18]

Bodóczky István: IV. Amnehotep modellt ül Paul Kleenek, 1989
akvarell, laminált papír, bambusz, 40x100x50 cm
 

[1] Lucidum intervallum, Francia Intézet, 1989.

[2] Turai Hedvig: És ez repülni is tud? Bodóczky István Traumdeutung c. kiállításának katalógusa. 2008. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 4-21.

[3] Cecília Bandeira készített filmet Bodóczky Istvánról, Istvánnal, amelynek bemutatója a Játsszuk azt, hogy meghaltunk című kiállítás része volt. A portréfilm online elérhető.

[4] Bodóczky István: “A mester halála”. Élet és Irodalom 2001. okt.12-i szám és A vizuális nevelés megújítása, új paradigmájahttps://ofi.oh.gov.hu/tudastar/vizualis-neveles

[5] https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/vizualis-neveles

[6] Aknai Katalin: Repítve: A belső kertből. Bodóczky István: Álomfejtés. Új Művészet. 2008/5-6. 32-34.

[7] Bodóczky István: Sötét szobák. Műértő. 2015. Május. p.1 és 21. Bodóczky István: Szégyen. Műértő. 2016. Május. p.23.

[8] Bodóczky István Konok Tamás és Vásárhelyi Tamás közös kiállítása kapcsán idézi fel Marcel Duchamp 1957-es előadását. Bodóczky István: Vizuális nevelési laboratórium. Műértő. 2019. július-augusztus https://hvg.hu/hvgmuerto/20190904_  Marcel Duchamp: A teremtő aktus. Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Szerk. Peternák Miklós- Szegedy-Maszák Zoltán. 2011. Budapest. MKE, Intermédia Tanszék. p.101.

[9] Bodóczky István: “A mester halála”. Élet és Irodalom 2001. okt.12-i szám

[10] uo.

[11] Bodóczky István: Scrapbook. Élmény (67). 2014-2020. Szerk. Tatai Erzsébet. Budapest, Artus Kortárs Művészeti Egyesület, 2020. 90.

[12] Bodóczky István: Játsszuk azt, hogy meghaltunk. 2020. október – december. Budapest, Artus Kortárs Művészeti Tér.

[13] A kiállítás címe Traumdeutung, amely magyarul álomfejtést jelent és Sigmund Freud 1900-ban megjelent, korszakalkotó könyvére utal (Die Traumdeutung). Jelen szövegben a kiállításra a Traumdeutung kifejezés mellett Álomfejtés címen is hivatkozom.

[14] Tatai Erzsébet: Álom a kortárs magyar képzőművészetben I. Bodóczky István álomreprezentációi. Új Művészet. 2020/5. 40-45. http://epa.niif.hu/03000/03024/00048/pdf/EPA03024_uj_muveszet_2020_5_040-045.pdf

[15] Hornyik Sándor: Bodóczky szerint a világ. http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=1099 „Paul Klee, Joseph Beuys és Robert Filliou mellé nyugodtan odatehetjük Erdély Miklós, Maurer Dóra és Bodóczky István holisztikus szemléletű pedagógiai munkásságát is, amelyekben egyáltalán nem vált el egymástól az esztétika, az etika és az ismeretelmélet terrénuma.”

[16] Mérei Ferenc: Lélektani napló. 1998. Budapest, Osiris Kiadó.

[17] Bodóczky István: Milyen a jó (rajz)tanár? irány.hu, 2004. december. Újra közölve: Bodóczky István: Kis könyv a vizuális művészeti nevelésről. Budapest, 2012. 19-20. A könyv Bodóczky István Do it – a tanítás mint alkotás című kiállításához jelent meg. BTM Budapest Galéria, 2012.

[18] utalás Bodóczky István IV. Amenhotep modellt ül Paul Kleenek című alkotására.

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány