Kint vagy bent? – a körkérdésre elsőként Mélyi József válaszol

katalizator_logo.png

Vége van annak a megszokott védettségnek, amelyet a kortárs művészet intézményrendszere biztosított a szakma művelői számára. A nagy, állami intézmények vagy nem kívánják tovább támogatni a kritikai, kísérletező és kérdéseket feltevő művészet kibontakozását, vagy éppen annak művelői döntenek úgy, hogy kívül maradnak a nagybetűs kultúra továbbra is szilárdan álló (vagy inkább megkövesedett?) falain. A Katalizátor-díj 2014 koncepciójának kidolgozása során éppen erre a helyzetre koncentráltunk: olyan projektek ötleteket vártunk, amelyek a kortárs képzőművészet eszköztárát erősítik, a színtér aktuális helyzetén és lehetőségein gondolkoznak. A február 23-i díjátadó eseményen bemutatkozó 5 projekt ennek megfelelően különféle életben maradási stratégiákat modellez majd. A kérdés viszont az, hogy miként használjuk fel az eszközkeresés és az önszerveződés során elsajátított skill-eket és megszerzett tapasztalatokat. Mondhatjuk, hogy a progresszív szakma földalatti működésre kényszerült? És, ha igen, végérvényesen le kell-e számolnunk az állami intézmények otthont adó szerepével egy jelenleg több fronton is alakulóban lévő off-szcéna megalkotása érdekében, vagy épp ellenkezőleg, az intézmények falain belül kell képviselnünk az általunk megfogalmazott szakmai minimumot? A körkérdésre elsőként Mélyi József válaszol:

Ha valaki negyven év múlva csak az idei februári kiállítási programokból kiindulva vonja majd le a korszakunkra vonatkozó következtetéseit, akár úgy is gondolhatja, hogy Magyarországon a kortárs képzőművészet területén 2015-ben minden rendben működött. Gémes Péter tárlat volt a Vigadóban, Jasmina Cibic és Ciprian Mureşan a Ludwigban, Illuminációk a Műcsarnokban, Kortársak: gyűjtők és művészek a Bálnában, Fordulópontok az MNG-ben, Birkás Ákos a MODEM-ben, Kép és képtelenség a Capa Központban. Kicsit furcsa lesz az intézmények listája és struktúrája, de a bennük bemutatott kiállítások rendszere névleg nem nagyon különbözik például a 2005-ös konstellációtól. És ettől már most is rendkívül csalóka a kép: miközben a kortárs képzőművészet világából tekintve úgy tűnik, minden átformálódott, kívülről még a kultúra más ágaiban munkálkodók számára is alig látszik valamilyen változás. Valójában már három-négy évvel ezelőtt pontosan tudni lehetett, milyen mélyreható átalakulások indultak el, remek bizonyíték erre többek között Bátorfy Attila Az MMA, Kerényi és az Ellenpólus című írása. Bátorfy a jövőbeli lehetőségek közül kiemelte a piac mint „az Államon kívüli egyetlen alternatíva” szerepének felismerését, a globalizálódott világban rejlő (menekülési) potenciál kihasználását, illetve a közönséghez való közeledés elengedhetetlenségét.

A magánszférához három-négy évvel ezelőtt még valóban sokféle illúzió kapcsolódott, azonban viszonylag hamar kiderült, hogy a gazdaság nem bővül, részben a különadók nyomán a válság idején megroppant céges gyűjteményezés teljesen leállt, a szponzori pénzek a látványsportokba vagy az előadóművészetbe folytak. Emellett világossá vált az is, hogy Magyarországon a magánszféra is erősen államfüggő: a kortárs gyűjtők egy része az állam (sőt, a 2010 előtti állam) foglalkoztatottja volt, sokaknak az állam megrendelései, beruházásai nyomán képződött olyan vagyona, amelyből gyűjtésre is tellett. Az is nyilvánvaló lett, hogy a gyűjtők körének szűkülését erősen megérző magángalériák szintén közvetlenül függnek az államtól: túlnyomó többségükben csak állami segítséggel képesek eljutni a nemzetközi vásárokra. Mindezekből következően a piac jelenlegi formájában nem kínál valódi alternatívát: néhány szakember (rész)foglalkoztatásán túl nem képes felszívni a korábban az állam által alkalmazott szakembereket, fizetőképes kereslet nélkül nincs lehetőség bővítésekre, új alapításokra, sőt a jelenlegi állapot is nehezen fenntartható.

A második megállapítás szerint ez a mostani mégsem a Kádár-korszak, „vannak lényeges és perdöntő különbségek”, hiszen a világ kifelé nyitott, az alternatív hálózatokban pedig szabad a részvétel. Az elmúlt években kiderült, hogy ez a rendszer sokkal inkább kádári, mint gondoltuk. Kifelé nyitott ugyan, de csak az „el lehet menni” elve mentén. Az alternatív hálózatokat nem tiltja, de a külföldről érkező támogatásokat megpróbálja diszkreditálni. Ebben a közegben rendkívül nehéz globális piacban gondolkozni, hiszen a kitöréshez, a nemzetközi láthatósághoz szükséges hátteret (katalógusok, angol nyelvű szövegek, nagyobb volumenű kiállítások, kapcsolatrendszer stb.) mindenütt a világon szinte kizárólagosan az állami- vagy a magánszféra támogatása biztosítja. Hiába gondolkodik valaki nagyszabású installációban, ha sem a helye, sem a forrása (leggyakoribb esetben: NKA-támogatása) nem biztosított. Hiába alakulnak új helyek és intézmények, ha a továbblépés lehetőségei hiányoznak – mindenekelőtt a legalábbis toleráns állam. A példátlanul önsorsrontó állami intézmény-leépítés nyomán a fiatal művészek elől a korábban legalább ígéretként létezett jövőkép is eltűnt. A Képzőművészeti Egyetem egy mai festő hallgatója előtt – az akár még öt-hat évvel ezelőtt is létezett perspektívákkal szemben – nem áll ott 7-8 éves távlatban egy csoportos kiállítás az Ernst Múzeumban, 10-12 évnyi messzeségben ugyanez a lehetőség a Műcsarnokban vagy a Ludwig Múzeumban. Sem a magánszféra, sem az állami háttér nem képes jelenleg olyan kezdőlökést adni, amely (10-15 év távlatában) a nemzetközi közegbe segíthetne egy fiatal alkotót.

A harmadik tézis a közönség és a kortárs képzőművészet közötti kapcsolatok megerősítésére, az alapokhoz visszatérő pedagógiai munkára vonatkozott. Mindez valóban elengedhetetlen, ezért is volt különösen romboló hatású a kétezres évek folyamán kialakult (kialakulófélben lévő), állami támogatottságú szellemi műhelyek szétverése. A jelenlegi helyzetben a továbbra is szinte kizárólagosan állami támogatással működő művészeti médiumok ilyen szerepet továbbra is csak minimális mértékben képesek betölteni, az állami intézmények pedig közlekedőedények helyett csak a repedt (lyukas, törött stb.) csövek hasonlatával írhatók le. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy tűnik, új, szélesebb közegben is hatni képes, államtól független szellemi műhelyek létrehozásához nincs meg sem a pénzügyi háttér, sem a kapacitás.

Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért rendkívül fontos az önszerveződés, egyfajta alternatív intézményrendszer vagy hálózat létrehozása és működtetése. (Valójában nemcsak rendkívül fontos, hanem most, 2015 februárjában ez az egyetlen lehetséges út.) Ha a csövek és edények hasonlatánál maradunk, ez a rendszer alkalmas arra, hogy fenntartsa az áramlás lehetőségét; karbantarthat kapcsolati hálókat; a kortárs képzőművészet számára akár jövőképeket teremthet. Ebben a szisztémában alakulhatnak ki újabb szellemi műhelyek csírái (lehetséges, hogy a jövő-modellünk ebből a szempontból hasonlítani fog arra, ahogy Lengyelország kortárs képzőművészeti élete a hetvenes-nyolcvanas évek underground szerveződései után rendszert váltott). Viszont illúzió azt gondolni, hogy ez az önszerveződő szegmens hosszabb távon és nagyobb léptékben betöltheti az állami/önkormányzati és a magánszféra szerepeit. Ez a terület ugyanis önmagában nem képes felpörgetni a piacot és rávenni a józan működésre az államot. Ez a szegmens – miközben jelenleg egyedül kínál valódi jövőképet – önmagában nem tud majd intézményesült jövőképet kínálni. Ebből kifolyólag semmiképpen sem szabad bezárkóznia, mindenképpen meg kell őriznie (teremtenie) kapcsolatait a magánszférával és az állam néhány (maroknyi), sporadikusan (vagy szisztematikusan) továbbra is kortárs művészeti tevékenységet folytató intézményével. Hosszabb távon önmagában nem létezik off-szcéna.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány