Kibuc kockák – László Gergely: Jad Hanna Kibuc Projekt

Színes, fekete-fehér és barnult kockák: elhagyott, omladozó épületekről, utakról, kertekről, takarosan felújított házakról, majd egy lépéssel beljebb: vidám jelenetekben álldogáló, hasaló és ünneplő emberek, jelmezes csoportok, mosolygós arcok, életképek, baráti és családi kötelékek képei, ottfelejtett majd újra megtalált tárgyak – közel hatvan év távlatából. A hely: Izrael, a Jad Hanna kibuc, amit baloldali elkötelezettségű, Holokausztot túlélő fiatal magyarok alapítottak 1950-ben. A Jad Hanna nem az egyetlen, de a legismertebb kommunista kibuc volt Izraelben. László Gergely Jad Hanna Kibuc Projekt (2008-2009) című munkája összetett vállalkozás. Figyel, hallgat, gyűjt, rekonstruál, dokumentál, kicsit bele is nyúl – naná – majd választ egy pontot, megáll, és azt mondja: akkor most itt tartok. Megmutatom, nézzétek! Nos, gyerünk! 

A kArton Galéria fogadóterében egy kifeszített vetítővászon, a vetítés egymást lassan váltó hat fotóból áll, a kibuc logoja, ünnepi beszéd kimerevített pillanata, talán egy faliújság? A képek mögött esetlennek tetsző díszlet, függönnyel, létrával, zöld papír levelű léc faággal, kalappal, papírmasé fejjel. Egy évfordulós ünnep „képe” – mint a vetítésen.  

 

 

Ezt követi a belső terem, tablószerű képgyűjteményekkel és egyedi nagyításokkal. Nincsenek feliratok, de a képek ikonográfiája, hangulata és egymáshoz illesztése legalább nyolc nagyobb témakört vázol fel. Elhagyatottság (hol szomorú, hol rendezett formában), hétköznapi működés (utak, tornyok, táblák), ma is élő kapcsolatok (családtagok, barátok, fodrász és kliens, gazda és eb között), a kezdet és a tervek (makett, házépítés, avatás), ünnepek, nem hétköznapi események (vallási és intézményi ünnepek felszabadult pillanatai), arcok, mosolyok és átható pillantások (a bevállalósak fürdőnadrágban), az ünnepek és a hétköznapok kulisszái és díszletei (a színháztól a faliújságig), jelenetek és szituációk (egykor és ma). Majd hat nagyítás, egyértelműen és érthetően a mából: két fiatal férfi, az egyik gereblyével a kezében, a másik térdig fűben, néhány üres épület, melyek nem gondozatlanok, de életnek semmi nyoma, majd a két utolsó, ahol mégis: kert és autóbeálló. Végül még két apró egyedi színes fotó: egy fiókról, amiben feliratok és fényképek sorakoznak gondos rendben, a másikon pedig egy platós kisteherautó, megpakolva dobozokkal, papírokkal – mint egy költözéskor.

A kiállítás legalább kétféle olvasást tesz lehetővé: egyfelől, tekinthetünk rá úgy, mint egy készülő dokumentumfilm anyaggyűjtésének, archívumképzésének egy fázisára, másfelől mint családtörténettel összefüggő személyes emlékezetmunkára, a gyűjtés, az emlékezés és az archeológia fogalmainak művészi összekapcsolására. A két megközelítés viszont egyáltalán nem zárja ki egymást. László Gergely anyai nagyanyjának húga és férje ott volt a kibuc alapítói között – így a személyes, családi kötődés vitathatatlanul fontos szerepet játszik: vélhetően nemcsak inspirálta, hanem segítette a kutatómunkát és az interpretáció összeállítását. Az alkotó a kiállításon bemutatott anyaggal (archív dokumentumok és helyszínen készített fényképek) mégis képes egy olyan külső – kutatói – pozíciót kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a befogadó ne tébláboljon idegenként belterjes történetek, homályos utalások hálójában. Ezt az egyensúlyt a kiállításhoz választott prezentációs technika teszi lehetővé.

Az egymás mellé állított tematikus tablók kicsinyített képei úgy állnak egymásmellé gombostűzve, mint a rovargyűjtők fajtákat csoportosító ugyancsak gombostűs osztályozási rendszerei. A témák sora úgy működik, mint az emlékezet: az események egymáshoz külsőre is hasonló jelenetekre bomlanak, de a rögzítés nem végérvényes, az elemek akár fel is cserélhetőek. Az emlékezetmunka és a gyűjtő munkája párhuzamosan zajlik, és az iróniától sem mentes. Ezen keresztül rajzolódik ki a kibuc hétköznapi élete, utópisztikus elemeket sem nélkülöző életformája, egy „ideális” közösségi lét megvalósításának helyei és eseményei. Az alkotó és a kurátor a szó konkrét és átvitt értelmében is engedik, hogy közel menjünk, így nemcsak a homályos, apró képelemek és észrevétlen gesztusok, hanem a képekkel való munka is láthatóvá válik: kicsinyítés, vágás, ismétlés, kiemelés és szelekció egyaránt. Az alkotói tevékenység ezen formája – barkácsolás és kollázs technika – a kiállítás elején felépített díszlet-rekonstrukciót is egészen más megvilágításba helyezi: egyfelől kiállítás-műfajilag indokolja, másfelől mint a hétköznapok „létrehozásának”, „elkészítésének” egy sajátos módját mutatja be, amelyben a tárgyak és a kellékek fontos és új szerepet kapnak. Nézzük csak meg az 1970-es úszóverseny dobogójának borítását!
 

Az aktív közösségi lét, a saját „készítésű” új élet, az alkotás, létrehozás, tartalommal feltöltés egyszerre válik a bemutatott „valóság” és a kiállítás kulcsfogalmaivá és rendezőelvévé. Az újrajátszásban az élet egyszerre terep és színpad, a díszletek között otthonosan mozgó emberekkel, ismétlődő motívumokkal és szerepekkel. Fontos, hogy a szereplők magyarok, fontos, hogy a szereplők egyben zsidók is, és természetesen az is, hogy a történetek egy izraeli kibucban játszódnak. Ezen keresztül érthetjük csak meg a hatvan évvel ezelőtti újrakezdésben rejlő lehetőségeket, majd a kortárs megmunkálás és újraírás működési mechanizmusait. Végül a kartotékfiókot és a platót. 

A kiállítást 2008. október 18-ig látogatható a kArton Galériában. A kiállítás kurátora Páldi Lívia (Műcsarnok).

 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány