Magyar projekt a bécsi Szecesszióban

Bécs, Szecesszió

Múlt héten ajánlottunk egy bécsi köztéri program sorozatot: a Karlsplatz metrómegálló egyik kirakatában kortárs képzőművészeti projekteket láthat az arra járó. Ez önmagában még nem feltétlen szokatlan jelenség: számtalan helyen és formában találkozhatunk kortárs képzőművészettel. Ami a dolgot izgalmassá teszi, az a magyar vonatkozás, ti. a Lábjegyzetek című program sorozat egy magyar szakember munkája, és a helyszín sem annyira hétköznapi, mint amennyire annak tűnik: a kérdéses projekt egy neves bécsi kiállítóhely, a Szecesszió egyik köztérre kihelyezett projektje. Somogyi Hajnalka független kurátorral a több hónapon keresztül futó program apropójából beszélgettem.

Erhardt Miklós: Lábjegyzet a puszta élethez – kartondobozok, bennük (vélhetően) minden tárgy,
amit jelenleg birtokolok, Bécs, Karlsplatz metrómegálló. Fotó: Erőss Nikolett

A Szecesszió kapcsán Magyarországon többnyire még mindig Gustav Klimt alkotása, a Beethoven fríz jut a művészet kedvelő emberek eszébe, holott a kérdéses intézmény nem művészettörténet bemutatására specializált múzeum, hanem a világ vezető kortárs képzőművészeti helyszíneinek egyike. Hogy kerülhet munkakapcsolatba egy magyar és ráadásul független kurátor egy ilyen elit intézménnyel?

A Szecessziónak van egy főként művészekből álló tanácsadó testülete, akik ajánlásokat tesznek az elnöknek (jelenleg András Pálffy, építész) a programra vonatkozóan. Amikor tavaly télen Szemerey Samuval bemutattuk a Trafó Galériában A Másik Város című kiállítást, az egyik videó vetítésre beesett egy kis osztrák csapat, akik között volt két akkori tanácsadó testületi tag. A program után röviden beszélgettünk a galériában. Néhány hónappal később kaptam egy levelet az elnöktől, amelyben a tagok ajánlására hivatkozva meghívott, hogy projekteket mutassak be az újonnan „beindított” vitrinben. Világossá tette azt is, hogy közép-európai művészek bemutatását várja, ami nem volt ellenemre. A projekt keretein sokszor változtattak, jelenleg egy évre húztak szét három projektet.

Mit takar a sorozat cím, a “Lábjegyzetek” elnevezés?

A címmel a művészet és az adott projekt egy lehetséges értelmezését szerettem volna megadni. A lábjegyzetnek sokféle funkciója van, valamennyit összefüggésbe hozhatjuk a kortárs művészet intellektuális, kritikai szerepével: ez lehet kommentár, tartalmi kiegészítés, korrekció, a háttér felfedése, egyes esetekben direkt kritika is. A lábjegyzet része a szövegnek, de nem a főszöveg. Ez a kapcsolat persze nem az én találmányom, de úgy éreztem, hogy a vitrint méret és elhelyezkedés tekintetében a nagy múltú intézménnyel való kapcsolata, hasonlóképpen a köztérben való megjelenése is különösen alkalmas helyszínné teszi a művészet ezen szerepeinek értelmezésére. Emellett ez egy nagyon szabad cím, hiszen nem szerettem volna a művészek kezét előre megkötni: inkább gondolatindítás, mint terelés.

A Lábjegyzetek aktuális szerzője egy magyar képzőművész, Erhardt Miklós. A sajtószöveg alapján a vitrinben látható kartondobozokban Erhardt Miklós teljes ingósága található. A munka az artwold egyik kedvelt és gyakran idézett teoretikus szövegére, Giorgio Agamben egyik könyvére utal. Ebben az esetben a te értelmezésed szerint, mit állít Erhardt lábjegyzetében Agamben kapcsán?

Nem tudom, hogy szerencsés lenne-e a munkát valamiféle verbalizált állításnak megfeleltetni. Én éppen azért tartom jónak, mert nem fogalmaz meg világos állítást: sokkal inkább utal és kérdez, többfelé is tovább gondolja az olasz filozófus elméletét.

A puszta élet köznapi értelemben leginkább a nincstelenséget jelenti, tehát a tulajdon hiányát. Giorgio Agambennél a kifejezés egy jogon kívüli egzisztenciális státusz megjelölése. A kettő persze összefügg, és elsőként sokunkban a menekültek, az indiai érinthetetlenek, a latin amerikai bádogvárosok lakói vagy a világ hajléktalanjai merülhetnek fel példaként.

A metrómegálló térfigyelő kamerájának felvétele Erhardt Miklós munkájáról

Agamben amellett érvel, hogy a „fejlett” demokratikus országok polgárai, anyagi javaik ellenére (vagy éppen amiatt) maguk is csupán a „puszta élet” hordozóivá válnak. A modern korban a jogot az állam egyre gyakrabban és egyre tartósabban helyezte és helyezi hatályon kívül a jog alkalmatlanságára és az élet biztonságára hivatkozva. Így mára az a veszély fenyeget, hogy ez a jogon kívüli „rendkívüli állapot” (tehát amikor a törvényhozói hatalmat átveszi a végrehajtó hatalom) válik a „demokratikus” állam új normájává, amely aggodalomra pl. az Amerikai Egyesült Államok 9/11 utáni biztonsági intézkedései elég alapot adnak.

Erhardt tehát utalást tesz a puszta élet elsőként említett jelentésére és a gyakran aluljárókban menedéket kereső hajléktalanok életformájára, de tovább is megy ennél. Saját ingóságait teszi „közszemlére” a megfigyelő kamerákkal felszerelt köztérben, és ezzel közélet/magánélet határaira kérdez rá. Abban sem lehetünk biztosak, hogy az ingóságok valóban a dobozokban vannak, ezt lebegteti a címadás. Le kell-e mondani bármiről is ahhoz, hogy a „puszta lét” állapotába kerüljünk?

Hogy jelenik meg mindez vizuálisan? Pontosan mit láthatunk az aluljáróban?

Az installáció valóban abból áll, amit a cím ígér: 26 kartondobozból, szépen egymásra pakolva a 3×5 méteres vitrinben. Egyébként megejtően kevésnek tűnik.

  • lp

    “megejtően kevésnek tűnik”

    szerintem még sok is. 26 kartondobozban egy kétfős közép európai családi különítmény komplett költözése lezavarható.
    persze bútorok nélkül. Ez felveti a nomád és a letelepedett létformák közti különbséget, valamint az ember eredendő gyűjtőszenvedélyét és fetisizmusát. A recikláló, egyszer használatos korban mit jelentenek a számunkra kedves, összekuporgatott holmik? (emlék, félelmek, babona)

    Amúgy minden valamirevaló ezoterikus és vallásos magatartás feltételezi ennek a puszta létnek az elfogadását.
    a puszta lét persze önmagában kevés, ha tartalom nélküli.
    hogy mi van a kartondobozban, azt hiszem mindannyiunk önmagunk felé felteendő kérdése.

    szép művelet, még ilyet

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány