Van okunk még mosolyogni?

Az újrajátszásról, az immateriális művészeti ágak és a múzeum viszonyáról, továbbá az off-színtér fenntarthatóságáról kérdeztem az alábbi interjúban Alexandra Pirici és Manuel Pelmus bukaresti művészeket. Pirici és Pelmus a tranzit.hu felkérésére egy folyamatalapú akciót valósítanak meg az OFF-Biennále Budapest alkalmával április 25-26-án a Majakoviszkij 102-ben.

1_alexandra_pirici_and_manuel_pelmus_public_collection_2014_enactment_of_las_meninas_by_diego_velasquez_kicsi.png

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: Közgyűjtemény, 2014
az Udvarhölgyek újrajátszása Diego Velazqueztől

Alexandra Pirici és Manuel Pelmus festmények, szobrok, installációk és a művészettörténethez köthető események és helyzetek eljátszásával hozzák létre immateriális munkáikat. Céljuk, hogy új dimenzióba helyezzék és emelkedettségüktől megfosztva aktualizálják a felidézett műveket és eseményeket. A munkáikban közreműködő performerek hétköznapi ruhát viselnek, kizárólag testükkel és hangjukkal dolgoznak. A Román Pavilon meghívott művészeiként 2013-ban a Velencei Biennále több mint 100 éves történetéből válogattak (A Velencei Biennále immateriális retrospektív kiállítása), az azt követő évben pedig a Pompidou Központ „retrospektív tárlatát adták elő” Párizsban (Just Pompidou it. A Pompidou Központ retrospektív kiállítása, 2014). A bukaresti művész páros a tranzit.hu felkérésére egy folyamatalapú akciót valósít meg az OFF-Biennále Budapest alkalmával április 25-én 12 és 14 óra között, illetve 26-án 16 és 18 óra között a Majakovszkij 102-ben, amelyben a japán származású művész, Mieko Shiomi fluxus akcióját, Az arc eltűnő zenéjét (1966) ismétlik meg/idézik fel. 

Shiomi művén egy mosolyt látunk, amely lassan semleges arckifejezéssé válik. Pirici és Pelmus performerek közreműködésével egy szoborszerű, ám folyamatos mozgásban lévő mosolygépezetet alkotnak meg, amellyel az OFF-Biennále célkitűzései elé is tükröt tartanak. Üzenetük ugyanakkor nemcsak Magyarországon érvényes – ahol a művészeti kezdeményezések az egyre nagyobb teret hódító nacionalista elszigetelődési politika ideológiai kontrollja alá rendelődnek –, hanem egy tágabb, globális kontextusban is. Amint az akcióban résztvevő személyek újra és újra okot keresnek a mosolygásra, az „arc hosszan eltűnő zenéje” elszomorodva és mégis humorral emlékeztet azokra az erőfeszítésekre, amelyeket időről-időre mindannyian megteszünk, hogy folytatni tudjuk az ellenállást.

3_alexandra_pirici_and_manuel_pelmus_public_collection_2014_enactment_of_bird_in_space_by_constantin_brancusi_kicsi.png

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: Közgyűjtemény, 2014
Constantin Brancusi Madár az űrben című művének eljátszása

 

MUSKOVICS GYULA: Egyre gyakrabban találkozunk a tánc műfajával a képzőművészet helyszínein és intézményeiben. Ti is a táncművészet felől, koreográfusként közelítettétek meg a kortárs művészeti színteret. A 2013-as Velencei Biennálén bemutatott első közös munkátok, a Velencei Biennále immateriális retrospektív kiállítása óta pedig rendszeresen meghívnak titeket a legrangosabb nemzetközi intézményekbe. Mit gondoltok, mi az oka annak, hogy az emberi jelenlétre és mozgásra épülő, performatív művészeti ágak egyre nagyobb teret és jelentőséget nyernek a képzőművészeti közegben?

ALEXANDRA PIRICI & MANUEL PELMUS: Sok oka van annak, hogy a vizuális művészetek terén bekövetkezett az úgynevezett “performansz fordulat”. A legkézenfekvőbb közülük, hogy ez a fajta élő jelenlét, és az általa előidézett interszubjektív élmény jól illik napjaink azon folyamataiba, amelyek során áruvá lett és értékké vált maga az élmény és az esemény is. Történeti tekintetben a múzeumok reflektálnak az őket kitermelő társadalomra és e társadalom folyamataira. A művészettörténet során nem ez az első alkalom, hogy ilyesfajta fordulat bekövetkezett, de intenzitásukban napjaink “élő eseményei” a múzeumokban és galériákban sokkal erősebbek, láthatóbbak. De semmiképp sem mondanánk, hogy ez eredendően jó vagy rossz dolog. Az ember reflektálhat az ezekben a folyamatokban való részvétel feltételeire és korlátaira, és azt is célul tűzheti maga elé, hogy kritikus maradjon, és feszegesse a múzeumok és galériák határait, hogy ne váljon puszta eszközzé az “animált” események iránti túláradó igény árjában.

 

M.GY.: Bukarestben mindenképpen szorosabb a viszony a táncos és a képzőművészeti közeg között, mint Magyarországon, és a kettő közötti átjárás is gyakoribb – leginkább a táncosok oldaláról. Van ennek a kapcsolatnak bármilyen meghatározó előzménye?

A.P.&M.P.: Leginkább az utóbbi 20 év történetéről beszélhetünk. Annak ellenére, hogy akkoriban elég szűk volt a bukaresti tánc szcéna, igen elkötelezett és aktív volt a társadalmi ügyekkel kapcsolatos kritikai állásfoglalás és véleményformálás terén, alternatívát kínálva a tehetetlenség, passzivitás mellett. Lehetőség nyílt a kritikai gondolkozásra és állásfoglalásra, politikai és művészeti értelemben egyaránt. Ez közelebb hozta egymáshoz a táncos és a képzőművészeti közeget és a művészeket, akinek ugyanazok voltak a motivációi és szükségletei ebben a korban.

biennale_romani_cattelan.jpg

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: A Velencei Biennále Immateriális Retrospektív kiállítása, 2013. Maurizio Cattelan A kilencedik óra című műve újrajátszva

 

M.GY.: Munkáitokban egy meghatározott koreográfiai nyelvet/módszert alkalmaztok: legtöbbször műalkotásokat és a művészettörténethez köthető eseményeket és helyzeteket játszotok újra utcai ruhába öltözött performerek közreműködésével. Hogyan választjátok ki az eljátszandó műveket, eseményeket és helyzeteket egy-egy nagyobb projektben, pl. legújabb munkátokban, a Közgyűjteményben?

A.P.&M.P.: Az újrajátszás egyfajta kiindulási alapként szolgál arra, hogy párbeszédbe lépjünk a történelemmel és a művészettörténettel. Az intézményi keretet esetünkben a múzeum adja, ahol a hosszú távú politika lejátszódik és visszhangra lel. A múzeum kontextusát és történelmét vonjuk kérdőre azáltal, hogy emelkedettségétől megfosztva azonosulunk ezzel a történelemmel, miközben mindezt egy formális szinten tesszük. Tehát a műveket több kritérium mentén válogatjuk. Van, ami azért kerül be, mert az idők folyamán a kánon olyan magas szintre emelte, van, ami éppen azért, mert a kevésbé ismert területek és művészek történetét meséli el, és van, ami egyszerűen csak azért, mert szeretjük. A Közgyűjtemény esetében fontos volt, hogy széles körben ismert munkák is részét képezzék, mert ezáltal létrejöhet egy bizonyos feszültség ezeknek a műalkotásoknak a státusa és újrajátszásuk között. Egy immateriális gyűjtemény létrehozásának indítványozásával azt is kérdőre vonjuk, hogy a Múzeumban mi és hogyan kerül értékelésre, és javaslatot teszünk egy olyan működésmódra, amely máshogyan viszonyul az immateriális munkához.

2_alexandra_pirici_and_manuel_pelmus_public_collection_2014_enactment_of_ai_wei_wei_study_of_perspective_kicsi.png

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: Közgyűjtemény, 2014
Ai Weiwei – A perspektíva tanulmányozása

 

M.GY.: Az OFF-Biennále Budapest alkalmával egy művet, a japán származású Mieko Shiomi 1966-os fluxus akcióját idézitek fel. Az arc eltűnő zenéjén egy mosolyt látunk, amely lassan semleges arckifejezéssé válik. Az akció hosszan tartó megismétlésével – ahogyan azt ti is említitek – nemcsak a képzőművészeti színtér magyarországi helyzetére utaltok, hanem egy tágabb, globális kontextusra is. Ugyanakkor a résztvevő performerek arcán újra és újra megjelenő, erőltetett mosoly engem erősen emlékeztet a szakma autonómiáért folytatott állandó küzdelmére itt, Magyarországon.

A.P.&M.P.: Nem vagyunk benne biztosak, hogy a performerek arcán folyamatosan feltűnő, majd eltűnő mosoly ilyen egyértelműen a szakma autonómiájáért folytatott küzdelemhez kapcsolódna – mit is jelentene ez pontosan? Reményeink szerint “az arc eltűnő zenéje” számtalan különböző jelentésréteggel gazdagodhat. A célunk pontosan Mieko Shomi munkájának kiterjesztése volt: a paraméterek megváltoztatásával (az időtartam, az előadók száma, az élő jelenlét), a cselekmény elnyújtásával egy rövidebb performanszt kis híján szoborrá alakítunk át. És úgy gondoljuk, hogy ez kellően absztrakt ahhoz, hogy a legkülönbözőbb kontextusokban is értelmezhető legyen, nem csak abban az egyben, amiben bemutatásra kerül, minthogy céljaink között szerepelt az is, hogy a különböző kereteket és geopolitikai területeket hozzunk kapcsolatba egymással.

 

M.GY.: A mosoly, ha kényszeres, fárasztóvá és szomorúvá válik. Ugyanakkor az olyan kényszerek, amelyek egy egész szakmát érintenek, közösséget kovácsolnak, és kollektív produktivitásra ösztönöznek. Mondhatjuk, hogy „teher alatt nő a pálma”?

A.P.&M.P.: Ha ezalatt azt érted, hogy közösség, pozitív együttlét csak nehéz körülmények között alakulhat ki, a válaszunk nem. Igaz, hogy a nehézségeknek lehet közösség formáló erejük, de van abban a gondolatban valami végtelenül cinikus, hogy jó folyamatosan nyomás alatt állni: igen kényelmes szerepet teremt az elnyomók számára. Úgy gondoljuk továbbá, hogy a hosszú távú alulfinanszírozottság és agresszió a szakma pusztulásához vezet, az energiák kimerüléséhez, és olyan helyzetet idéz elő, amiben nincsen biztos talaj, amire építeni lehetne, az embernek mindig elölről kell kezdenie, és egy ilyen állapotot nem lehet sokáig fenntartani.

1_alexandra_pirici_and_manuel_pelmus_an_immaterial_retrospective_of_the_venice_biennale_enactment_of_drawing_depicting_two_tigers_exhibited_in_the_japanese_room_at_the_14th_international_art_exhi.jpg

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: A Velencei Biennále Immateriális Retrospektív kiállítása, 2013. Az 1924-es 14. Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítás japán terméből egy két tigrist ábrázoló rajz eljátszása

 

M.GY.: Az OFF-Biennále a legnagyobb nyilvánosságot elért, ugyanakkor nem a legelső olyan képzőművészeti kezdeményezés, amely a civil erőt bevetve a szakma önrendelkezését kívánja elősegíteni. A 2010-ben megkezdődő konzervatív fordulat óta számtalan csoport és politikailag független, kisebb intézmény – így a tranzit.hu is (pl. tranzit.hu Akciónapok, Katalizátor-díj 2014) – dolgozik azon, hogy egy off-szcénát kialakítson. Újra és újra felmerül azonban a kérdés, hogy létrehozható és életben tartható-e mindez állami támogatás és intézmények nélkül.

A.P.&M.P.: Ebben a kérdésben az állásfoglalásunk a kezdetektől fogva világos volt: nem gondoljuk, hogy a művészeti közegnek az állam általános támogatása nélkül kellene működnie, ami azt illeti, nagy támogatói vagyunk az államnak, hiszen ez az az apparátus, – bármennyire problematikus is ez az esetek többségében – aminek a leghozzáférhetőbbnek és legátláthatóbbnak kellene lennie, hiszen olyan jogi alapokra épül, ami elméletileg biztosítja az ember számára a hozzáférés lehetőségét és az átláthatóságot. Alapvetően szükségesnek tartjuk, hogy egy állam politikai tevékenysége ne a privatizáción alapuljon, illetve hogy megszabaduljunk az állam tekintélyelvű, diktatórikus uralmának gyakorlásától. A magyar környezetben egyértelműen van ennek a stratégiának létjogosultsága, amennyiben ez a stratégiai visszavonulás egyben egy támadásra való felkészülést jelent.

 

Az interjút angol nyelven e-mailben készítette és szerkesztette Muskovics Gyula, magyarra fordította Beck Fanni, lektorálta Szakács Eszter és Kaity O’Reilly.

 

OFF-Biennále Budapest
2015. április 24 − május 31.

off_strip-3.png

Vadonatúj kortárs művészeti programsorozat veszi kezdetét a mai napon Budapesten, valamint több vidéki és külföldi helyszínen. Az OFF-Biennále hat héten keresztül több tucatnyi helyszínen, a színtér legizgalmasabb szereplőit mozgósítva várja a kortárs művészetre nyitott kultúrafogyasztókat.

Az OFF 100%-ban állami támogatás nélkül, az állami kulturális infrastruktúrától függetlenül, nemzetközi és magántámogatásból, rengeteg önkéntes szakmai munkával jön létre. Az OFF alapja az önszerveződés és a hálózatos együttműködés. Az egyes projektek önállóan, de az OFF közös „ernyője” alatt valósulnak meg. Az OFF helyszínei elsősorban galériák, de műtermekben, használaton kívüli ingatlanokban, magánlakásokban, szórakozóhelyeken, alkalmi helyszíneken és köztereken is találkozni lehet majd az OFF programjaival.

További információ: offbiennale.hu


A tranzit.hu eseményei az OFF-Biennále Budapest programjában:

Alexandra Pirici & Manuel Pelmus: Az arc eltűnő zenéje (Mieko Shiomi) újrajátszva
2015. április 25.; 12-14 h; április 26.; 16-18 h

IMAGINATION/IDEA. The Beginning of Hungarian Conceptual Art. The László Beke Collection, 1971
könyvbemutató és beszélgetés; 2015. május 7.; 19 h

Együttműködés a konszenzuson túl – a kollektivitás próbája
filmprogram, kurátor: Soós Borbála, a tranzit.hu a helyszínt biztosítja
2015. május 26-29.,13-19 h

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány