INTERMEZZO 3: Lassan vége van a nyárnak – Auf Wiedersehen Berlin!


A unitednationsplaza záróeseménye, 2009 augusztus
fotó: Molnár Edit

A csodaszép és nyugalmas berlini késődélutánban a Platz der Vereinten Nationenen hatalmas mennyiségben gyülekeznek a kerékpárok, a fűben pedig fecsegve, kellemesen nyúlik el a nemzetközi művészeti szcéna lelkes, fiatal csapata.
Augusztus utolsó napjait a Unitednationsplaza  elnevezésű intézmény kezdeményezői, a több mint 2 éven át futó projekt végső lezárása alkalmából rendezett eseménysorozatnak szentelték.

A projekt helyszínéül szolgáló épület, ami valaha egy élelmiszeráruház-lánc irodáinak adott otthont, amire ma már csak a homlokzaton fennhagyott logók emlékeztetnek, szürke és lehangoló NDK-s panelházak övezte kis téren áll kubusszerű modernista egyszerűségében. A ház kiválasztásában és belsőépítészeti átalakításában nagy szerepet játszott, hogy a szervezők alkalmasnak találták arra, hogy „a nagyléptékű épületek alakzatának modernista kontextusában az intézmény (UNP) az eredeti irodaépületet egy olyan moduláris publikus térré avassa, amely a kiállítótér mellett műtermeknek és egy rádió állomásnak ad otthont.”
Most a rendezvény alatt szinte minden helységben folyik valami művészethez kapcsolódó tevékenység, legyen az előadás, workshop, vetítetések…, de alapjában véve mégiscsak egy nagyszabású, sörrel és kolbásszal kecsegtető kellemes nyárzáró kerti parti hangulatát sugározza a terecske.


A unitednationsplaza záróeseménye, 2009 augusztus
fotó: Molnár Edit

De ugorjunk kicsit vissza az időben, és nézzük meg, hogy mi is volt az UNplaza projekt tulajdonképpen. A történet egészen a 2006-os Manifestáig nyúlik vissza, ami az egyetlen a Manifesták sorában amely, sajnálatos módon sohasem valósult meg.
A biennálét szervező holland alapítvány által felkért kurátorcsoport (Anton Vidokle, Mai Abu ElDahab és Florian Waldvogel) modell értékű változásokat indítványozott a Cipruson tervezett nemzetközi biennálénak. A biennálét nem egy nagyszabású kiállításként, hanem experimentális műhelyként, jobban mondva egy alternatív művészeti oktatási intézményként képzelték el.

A Black Mountain College összművészeti iskola  legendás hagyományától inspirálva a Manifestát egy három elkülöníthető tematikai egységet lefedő, egymás mellett dolgozó fakultásként tervezték. Működését időben nem limitálták volna a kiállítás megnyitása és zárása közötti terminusra, hanem egymást követő workshopok és események formájában egy performatív médiummá alakították volna át. A közönségtől tehát aktív részvételt vártak, az alapokat pedig fiatal, pályájuk elején álló képzőművészekkel zártkörű workshopokon tervezték kidolgozni.
Sajnos a ciprusi hatóságok ellehetetlenítették a projektet azt állítván, hogy nem tudtak a kurátorok azon tervéről, hogy a török területeket is bevonják a projektbe. Erre hivatkozva az eseményt egyszerűen lemondták, a szerződéseket felrúgták. Távlati perspektívából természetesen megkérdőjelezhető Az Alapítvány azon stratégiája, miszerint traumákkal és politikai problémákkal terhelt országok és régiók szolgáljanak a biennále helyszínéül, ezzel mintegy instrumentalizálva a krízist a művészeti esemény intenzívebbé tételére.


unitednationspalaza szeminárium
fotó: unitednationsplaza

Mindenesetre ennek az ellentmondásos és bonyolult bírósági perekkel beárnyékolt történetnek a végén sajnos már nem tudhattuk meg, hogy a kurátori csapat hogyan is képzelte volna el a művészeti oktatás jövőjét, vagy milyen alternatívát is kínált volna Nicosia-ban. Azonban Anton Vidokle megvalósította saját fakultását, amely alapjaiban szinte pontról pontra az eredeti Manifestára szabott koncepciót követi és Unitednatinsplaza néven nyílt meg Berlinben 2006-ban.

Az, hogy Vidokle minden különösebb akadály nélkül tudta beindítani a projektet szoros összefüggésben áll egy egyszerű pénzügyi ténnyel: az orosz származású New York-i képzőművész annak az e-flux nevű virágzó online hirdetési levelezőlistának az alapítója és tulajdonosa, amely szinte kizárólagos hatalommal bír egy meglehetősen szűknek mondható, de annál fizetőképesebb piacon.
Az eredetileg a saját fakultására meghívandó “tanárokat” most a UNplaza színeiben kérte fel együttműködésre és a nemzetközi művészeti élet kiválóságait: írókat, teoretikusokat és művészeket szervezett maga köré, olyanokat mint Liam Gillick, Boris Groys, Martha Rosler, Walid Raad, Jalal Toufic, Nikolaus Hirsch, Natascha Sadr Haghighian és Tirdad Zolghadr.


Anton Vidokle
fotó: unitednationsplaza

Annak ellenére, hogy a „kiállítás mint iskola” projekt hatalmas nyilvánossággal és elképesztő produktivitással működött, a berlini szcéna nem volt mindig felhőtlenül pozitív a tevékenységét illetően. Nem egyszer hangos kritikai megnyilvánulásokkal illették az intézményt, belterjességgel és elitizmussal vádolva. Egy alkalommal a közönség egy eseményt még bojkottált is a That’s Why You Always Find Me In The Kitchen At Parties (Hát ezért találsz engem mindig a konyhában bulik alkalmával) szemináriumsorozaton. Tirdad Zolghadr és Chris Evans a nyilvános beszélgetés egyik érdekes módját választották, amellyel alapvetően egy kísérleti formát szerettek volna tesztelni, a közönség és a szereplők közötti hierarchia, a tradícionális előadói helyzet autoriter valóságának megkérdőjelezésére. Míg a közönség a előadóteremben foglalt helyet, addig Evans és Zolghadr a konyhába zárkózva beszélgettek és az elhangzottakat élő rádióközvetítés formájában lehetett követni. A nézők azonban úgy döntöttek, hogy a kísérlet a művészeti megnyilatkozás hierarchikus viszonyait nem megkérdőjelező, hanem éppen azt alátámasztó performance, amihez nem kívánnak asszisztálni. Az előadóteremben az előadásra ügyet sem vetve saját partijukba fogtak, majd, hogy elhatárolódásuknak még nyomatékosabban adjanak hangot, az elemekből felépülő bútorzat darabjaival el is barikádozták a beszélgetőket.

A záró „fesztiválra” érkezve főleg a szervezők zavarba ejtő dokumentációs és önreprezentáló stratégiája tűnik fel, ami nem nagyban különbözik egyfajta facebook stílusú felvágós névdobálózástól, listák és fotók formájában. A szűkös lépcsőház fehér falait sok száz amatőr felvétel díszíti, melyek főleg a UNplaza működése közben rendezett partikon készültek. Megannyi, a szakmában sztárnak számító fénylő és kapatos arc, pózol és lelkesen ölelkezik hasonlóképpen neves potentátokkal. A nagy számok, a tetemes mennyiség és a listák bűvöletében alkotó Anton Vidokle most sem felejtett el plakátokon megemlékezni arról az elképesztő mennyiségű alkotóról, teoretikusról, kurátorról és művészről, akik az elmúlt három év során megfordultak a UNplazaban.

Az Auf Wiedersehen Berlin! című programsorozat előkészítésében is az e-flux által elérhető alkotók találékonyságára hagyatkoztak, nyílt levélben invitáltak szellemes pályázatok beadására. Az eredmény azonban nem volt különösebben szívderítő, bár lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy megannyi kellemetlenség és kényelmetlenség övezte. A szervezetlenre és túl informálisra sikerült hivatalos projektzáró alapvetően nem volt felkészülve ekkora tömeg fogadására.

Az este záró attrakciójául a kurátorsztár Hans Ulrich Obrist és Elena Filipović közös fellépését szánták, amely be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, több mint 45 perces késéssel el is kezdődött a beszélgetés az oxigént nélkülözni kényszerülő elcsigázott tömeg jelenlétében. A mostanihoz hasonló, maratoni hosszúságú nyilvános beszélgetés-projektjeiről és többszáz művésszel készített interjúiról híres kurátor ez alkalommal maga feküdt a kés alá, hogy legújabb, a kurátorság történetéről szóló interjúkötetéről kérdezzék (A Brief History of Curating, JRP/Ringier). Obrist az interjú műfajához való vonzódásának okát David Syilvester és Francis Bacon beszélgetéseinek egy életre meghatározó hatásában látja. Az Obrist nevével fémjelzett interjúkötetek egyre növekvő mennyiségét látva megállapíthatjuk, hogy Obrist saját korának megannyi remek alkotójával folytatott analitikus beszélgetéseivel a műfajnak elképesztő népszerűséget tudott szerezni.

A Szaddám Husszein monumentális köztéri szobrainak utóéletét obszesszíven kutató és anyagot gyűjtő berlini művész álmatag powerpoint előadása után üdítően hatott egy Buckminster Fullerről készült dokumentumfilm. A kuriózumnak számító 1968 körül készült archív felvételen Fuller a San Francisco-i Golden Gate parkban közel 30 percben szárnyaló és lelkesítő modorában vázolja fel saját utópisztikus jövőképét. A hippik kérdéseire pragmatikus válaszokat adva, a jövő szebbé tételét célzó radikális lépések megtételére agitál. A film ezen a ponton tulajdonképpen a UNplaza experimentális, szabad együttgondolkodásra épülő pedagógiai céljainak metaforájává válik.
 

Molnár Edit

 

3 thoughts on “INTERMEZZO 3: Lassan vége van a nyárnak – Auf Wiedersehen Berlin!

  1. “Erre hivatkozva az eseményt egyszerűen lemondták, a szerződéseket felrúgták Alapítvány azon stratégiája, miszerint traumákkal és politikai problémákkal terhelt országok és régiók szolgáljanak a biennále helyszínéül, ezzel mintegy instrumentalizálva a krízist a művészeti esemény intenzívebbé tételére.”
    Ebbe valami becsúszott, vagy ebből ki.

  2. Szerkesztői elv lenne, hogy nem javítjuk az elírásokat, stb?

  3. Ezt tényleg javítani kellene, mert több helyen teljesen értelmetlen. Különben a Platz der Vereinten Nationen régebben Leninplatz volt, ott állt a nagy Lenin szobor, és a Rosa Luxemburg-menet egyik csapata is mindig innét indul.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány