„Hol képzelhető el, melyik magát tisztelő társadalomban, hogy egy világvárost, mint Budapest, megszórjanak ezekkel a giccsszobrokkal? Tehát nincsen olyan esztétikai tekintély már ebben a szétzüllött kapitalizmusban, amely azt mondja, hogy ezek nevetségesen csúnya, amatőr, dilettáns, vacak dolgok, tessék ezeket eltakarítani? Az önzés, hogy semmi, ami közös, az nem jó. Az már közterület, (…) ott minden vacak. Ami közös, az nem ér semmit.” Tamás Gáspár Miklós posztumusz interjújában elhangzottak annyival egészíthetők ki, hogy kinek a szempontjából? A köz szempontjából igaz, a politikus szempontjából nem, hiszen a köztéri silányság igenis értéket, azaz profitot termel a politikusnak – rövidtávon.
Persze kivételes esetek vannak, de egy hamis rendszerrel állunk szemben, amelyben a politikai haszonszerzés teljesen kisemmizte a köztéri szoborállítás etikájának minden feltételét. Nem hogy nem sikerül ezeket betartani, hanem már nem is cél. Nincsenek transzcendens, közösségi, jövőorientált elképzelések; nincsen árnyalt, bevonó emlékezetpolitikai vagy művészeti kommunikáció; semmiféle művészeti szubsztancia vagy akár esztétikai mérce nem játszik szerepet. Az állíttató személy és a felállított tárgy viszonya vált meghatározóvá: a szoborállítás szimpla politikai termékké vált.
Bár egyes emlékművekről sokat írtak – kifejezetten emlékezetpolitikai szempontok vagy gyenge művészeti értékük miatt –, a mennyiség, a köztér és a profán politikai profit viszonya nem tematizálódott elsődleges fontosságú szempontként. A szobordömping megértéséhez 2000-ig kell visszamennünk, amikor az első Fidesz-kormány központilag indítványozott milleniumi szoborállítási programot: országszerte bukkantak fel Szent István, Szent Korona és egyéb Millenniumi emlékművek. Egy helyben nem létező igényt támasztott a kormány, majd gyorsan ki is elégítette. A művek imprintjének pedig örökre része maradt, hogy ki az állíttató: a polgármester és Orbán Viktor. Ez az a működés, amely a második Orbán-kormány óta szervesen beépült a kormány kommunikációs stratégiái közé.
2010 óta a Magyarországon felállított szobrok jelentős része a kormány által kezdeményezett központi emlékévek során, pármillió forintonként kiszórható keretösszegekből valósult meg. A rendkívül rövid határidős felhívásokra kész tervvel kellett jelentkezni, amelyet aztán kifejezetten erre felállított pár fős zsűrik pecsételtek végig. Szakmai kritériumrendszerről vagy tanácsadásról nem hallani. Számításaim szerint 2010 óta a kormány bábáskodásával, csak az emlékévek során több mint kétezer szobor született meg vagy lett felújítva.
A gyorsított eljárás miatt ezek általában nem jó szobrok, de nem is kifejezetten rosszak. Bevett szimbólumok sablonos kombinációi, konszenzuálisan fontosnak tartott témákra: ’56, Gulág, világháborúk, holokauszt. Miközben a Fidesznek megvan a sajátosan egyszerűsített narratívákra redukált történelem-értelmezése, a szobrokat nem csak ezen logika mentén lehet olvasni. Hiszen ezen üzeneteket a kormány sikeresen szórja média-apparátusa vagy akár a központilag meghatározott alaptanterv részeként. Így emlékezetpolitikai szempontból nem sok szükség van a statikus szobrokra, legalábbis nem ilyen mennyiségben. Pont ezért talán nem itt kell keresni a problémát.
A pályázatokban az emlékmű tulajdonságainál nagyobb hangsúlyt kapott, hogy milyen átadási ceremónia keretében kell felavatni. Ezeken az eseményeken, a település méretétől függetlenül az emlékév – azaz a kormányprogram – reprezentánsaiként rendszeresen vettek részt kormánypolitikusok: több mint 2000 alkalommal, 3000 magyar településen. A szobor maradandó jel, nem csak azé, sőt jelenleg a legkevésbé azé, hogy mire emlékezünk, hanem arra, hogy az emléket ki hozta, állítatta: a polgármester és Orbán Viktor.
Ha anyagáron számoljuk a szobrokat, akkor nem is olyan drága műfaj, ha csak amolyan közepes vagy kisebb alkotásról van szó. És nem számolunk hosszas open callokkal, a többszempontú tanácsadói és zsűriző szervekkel; többfordulós történészi, urbanisztikai, szakmai egyeztetésekkel; a pályaművek díjazásával, a helyi szervezetek és civil lakosság bevonásával. Pláne ha fából, porcelánból, tér- és sírkőből, fémlapból vagy csak simán pár vödör festékből készülnek. A szobor – témájától szinte függetlenül – egy olcsó, gyorsan megtérülő politikai befektetés: csinosodik az adott település, miközben tartalommal: történelemmel, nemzeti kultúrával tölti meg a korábban üres teret a polgármester (emlékévek esetében még Orbán Viktor). A hozott (ál)érték egyértelműen annak a renoméját növeli, aki az adott terület felett diszponál. Így az emlékművek vagy akár a dekorációs szobrok esetében is csak az válik fontossá, hogy az építtető és a szobor témája között mit feltételeznek az adott ember szavazói, miről hiszik el, hogy ez a közösség számára előnyös, morális és etikus tett. Ez nem emlékezet- vagy köztérpolitika, hanem szoborállítási politika.
Ez a kormánypártnak bevált stratégia egyértelműen katalizált egyfajta reakciós szoborversenyt. Mivel a NER-es és a Horthy-hoz köthető példák már nagyon unalmasak, nézzünk egy esetet a másik térfélről. A II. kerületi Széna tér felújítását még Tarlós István kezdeményezte egy ‘56-os emlékpark elképzelésével. Ezt aztán Őrsi Gergely, a kerület polgármestere végeztette el, és sűrítette az egész huszadik századi magyar történelmet a volt buszpályaudvar területére. A történeti koncepcióért a későbbiekben Vitézy Dávid kampányfőnökeként tevékenykedő Merker Dávid üzletember, a Hosszúlépés nevű cég alapítója felelt, a szobrászati pályázat elbírálásában pedig felesége és üzlettársa, Koniorczyk Borbála is részt vett. A Válasz Online azt írja „olyan térfelújítás ez, aminek egy történelmi tanulmánykötet adja az alapját – ilyesmire nem nagyon volt még eddig példa.” Lehet, hogy nem véletlen.
A kétségbeesetten performatív „ellenzéki szoborpark” a Széna tér történetén keresztül próbál valamit elmondani nagyjából északról délre haladva, a következőképpen: az egykori Szent János Kórház véletlenül megtalált, majd ad hoc módon felállított oszlopa. Párja a bicikliút másik oldalán a bokrok között hever. Egy alacsony nemzetiszín világító apróköves vízesés, amely állítólag azt a nagy kövekből álló középkori városfalat szimbolizálja, amely amúgy valójában ott van a tér másik végén. A városfal a burkolatban meg van hosszabbítva: emlékcsík a falnak, ami egyébként ott áll. Fortepanos gukkereken lehet megnézni, hogyan nézett ki a Széna tér régen. Ezután következik az Emlékek útvesztője: körben a burkolatba vésve Bereményi Géza Széna tér, illetve Térey János A városi hadviselés gyakorlata című verseiből vett idézetek az 1945-ös kitörési kísérletről. Kicsit arrébb Márai Mennyből az angyal című 1956-os verséből olvasható idézet. Pár méterre innen van még egy szentimentális ‘56–os emlékmű, amelyen a felállítás óta bepókhálósodott demizson, kávédaráló és kisszék lenyomat között ki lehet kutatni a bilincset és a gumibotot. Mindezt úgy, hogy az út másik oldalán már van ‘56-os emlékmű, ráadásul kettő is: egy 1989, egy meg 2001 óta. Mindezek után helyet kapott egy Szenes Hanna szobor, úgy, hogy az út másik oldalán 1979 óta áll emlékműve a Margit körúti fogházban kivégzett antifasisztáknak. A déli csücskön levezetésnek még vannak zenkövek, majd kerítés, városfal, lövölde. Ebbe a környezetbe S. Nagy Sándor egykori Mammut plázaigazgató – egyszerre álősállat és álőstörténeti – szintén 2001-ben felállított Budai írott kövei konfliktusmentesen belesimulnak. Az amúgy nem túl nagy Széna tér felújításának beszámolói szerint voltak még tervek, de sajnos nem mindent sikerült megvalósítani.
Fotó: https://masodikkerulet.hu/
Fotó: Dr. Pinczés Sándor/Köztérkép
Fotó: https://masodikkerulet.hu/
Ez nem emlékezetpolitikai projekt, hanem egy politikai kommerciális emlékbazár, vizuálisan inkoherens, művészetileg és kulturálisan szegényes, koncepciójában egyszerre túlteljesítő és végtelenül lusta. A káoszt – mondjuk fordított előjellel – megfogalmazta a Szent Korona rádió is: „örömteli, hogy végre a fővárost védő, s 1945-ben kitörő hősök emléket kaptak” – írták abban az amúgy értetlenkedő cikkben, melynek címe: „Szobrot állítottak a Széna téren a cionista, hazánk ellen törő katonanőnek”. Tényleg példa nélküli, hogy egy téren egyszerre emlékezzen valaki a nyilasokra és a holokauszt áldozataira, vagy másik irányból a szovjet megszállókra és ‘56 áldozataira.
De nem csak összességében, hanem egyesével is erősen kikezdhetőek a felállított objektumok. Ejtőernyős szerelésben, ellágyult arccal, csukott szemmel megy fel éppen a mennyországba Szenes Hanna. A Költő. Maradjunk annyiban, hogy Szenes Hanna ragrímes serdülőkori versei nem túl jók, és teljesen egyértelmű, hogy nem is ezért van szobra, hanem azért, mert egy zsidó, antifasiszta mártír, ráadásul egy fiatal nő. Akkor miért az van ráírva, hogy költő? Azért, mert azt nem merik ráírni, hogy nemzetárulónak nevezett, antifasiszta mártír. Mivel Szenes tettei nem képzik – teszem hozzá, sajnos – a nemzeti kánon részét, így ez a felirat túl sok munkával járt volna, amennyiben el kell magyarázni, ki ő, vagy esetleges támadások ellen kell megvédeni, amely hosszadalmas, nem feltétlenül megtérülő folyamat. Ez jól látszik a szobor háta mögé vésett szövegen is, amelyből ismét csak az emlékezetpolitikai szempontból kifejezetten fontos pragmatikus részletek hiányoznak. Miért ment el? Hogy jött vissza? Egyes számban számol be róla a szöveg: „visszajött”, miközben egy mozgalomnak, egy militarista szervezetnek és egy kisebb csoportnak volt a tagja. Mikor jött vissza? Kik kapták el? Kik tartóztatták le? Kik kínozták meg? Kik ítélték el? Miért ítélték el? Kik végezték ki? És ez miért fontos ma? Mi indokolja azt, hogy ma szobrot állítsunk neki? Erre nem kielégítő válasz sem az, hogy költő, sem az, hogy a Széna tér mellett végezték ki.
Ártatlan költő, naivnak beállított, fiatal zsidólány. Ennyi pont elég egy polgármesternek. Nem kell neki a negyvenes évek cionista és antifasiszta zsidómentésről mondani semmit, úgysem érdekel senkit. Azt sem kell odaírni, hogy holokauszt vagy nyilasok, vagy felelősség. Aki érti, érti, elég utalgatni. Nem az a feladata ennek a szobornak, hogy bizonyos értékek univerzalitásának, kanonizálásának része legyen, azt terjessze, közbeszéddé tegye, a nemzeti kultúra alapértékeit ezzel szinkronizálja, a köz érdekében a jövőre hasson, hanem, hogy az állíttató személyes politikai profitjává váljon automatikusan, a saját szavazói körében, akik feltételeznek valamit, hogy miért lett felállítva.
Megismétlem, ez szoborpolitika, nem emlékezetpolitika. Persze a Széna tér csak egy példa a több ezer szoborállítás közül, melyekben rendszerszintre emelkedik az az etikai deficit, amelyben a személyes politikai profitszerzés célja felülírja a szoborállítási etika minden feltételét. Ebben a rendszerben nem jöhet létre igazán jó szobor.
Ha elfogadjuk a konklúziót, hogy a személyes profit hajtja ezeket a projekteket, és nem az etikus emlékezetpolitikai hozzájárulás, akkor problémássá válik, hogy milyen jogon történik ez köztéren. Mert kié a köztér? A köztér, a jelenlegi törvénykönyv szerint nemzeti vagyon: terek, parkok, közkertek, amelyek állami vagy helyi önkormányzati tulajdonában állnak, és így azok hatáskörébe tartoznak. Bár a törvény monopóliumot ad az önkormányzatnak, ez nem azt jelenti, hogy az önkormányzat tagjai és bizottságai ott azt tesznek, amit akarnak.
„(13) * Nemzeti vagyon ingyenesen kizárólag közfeladat ellátása, a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátása, valamint e feladatok ellátásához szükséges infrastruktúra biztosítása céljából az ahhoz szükséges mértékben hasznosítható.”
Ha rehabilitálnak, parkosítanak egy területet, az lehet, hogy a köz érdekét szolgálja. Azonban az, hogy az adott parkot mindenféle szobrokkal telerakják a polgármesterek vagy az állam, hogy saját renoméjukat öncélúan növeljék, az nem. Nem vagyok jogász, tehát a címben jelzett szavakat nem bűncselekményként említettem, hanem a politika, köztér, közemlékezet és tágabban vett közkultúra viszonyának elemzésére adott elméleti keretként. Így kimondható, hogy a rövidtávú politikai profit érdekében hűtlen kezelés történik, ugyanis a politikus a rábízott nemzeti vagyont a köz helyett öncélra használja, hosszútávon pedig, mivel szobrokat sokkal könnyebb állítani, mint lebontani, ezzel a köztér minőségét rombolja, azaz a hanyag kezelés is megvalósul. Ezt a megközelítést ki lehet terjeszteni a közemlékezettel, nemzeti történelemmel, tágan értve a kultúrával való bánásmódra is, csak azt nem lehet négyzetméterben és bérleti díjban számolni, mint a közteret.
