Helynélküliség. Elveszett közjó-e a kritika?

„Az etika nem a félelemmel, hanem a vággyal jelentkezik be.” – Jacques Lacan 

A kritika leárnyékolódásáról vagy visszaszorulásáról a társadalmi mezőben már sokan, sokféleképpen írtak jobbnál jobb elemzéseket. Éppen ezért, és mert korábbi írásom zárlatában is azt sugalltam,¹ hogy a kritika visszaszorulása vagy eltűnése elsősorban nem gazdasági okokra vezethető vissza – vagy amennyiben igen, az olyan kifogások táptalajául szolgál, amelyek kibúvót jelentenek a kritika gyakorlásának szükségessége és etikai kötelessége alól, és szellemi elkényelmesedéssel fenyegetnek –, hanem beállítódás, kritikai magatartás, (értelmiségi) habitus kérdése. Jelen írásomban a kritika egy lehetséges, általam tételezett „pozitív programjának” felvázolására vállalkozom, amely a társadalmi nyilvánosság és demokratikus működésmód biztosítékaként célunkul kell kitűznünk, amennyiben belátjuk, hogy a kritika nem púp a hátunkon, hanem olyan közjó, melynek megőrzése és gyakorlása valamennyiünk érdeke.  

A kritika lókusza, helyzetmeghatározása ezzel a két topográfiai alakzattal írható le: a kiúttalanság (apória) és a helynélküliség (atópia) lehetetlen állapotával. Aporetikus egy filozófiai probléma, ahol nem nyílnak kiutak a megválaszolatlan kérdések rengetegéből. Atópikus az, ami nincs a helyén; amit keresünk, ám valahol másutt leledzik, nem helyénvaló, helyét vesztett.² Miért beszélek erről? Látszólag távoli, ha nem felesleges képzettársítások ezek. Mert ha a kritikáról mint hiányjelenségről beszélünk, akkor azt kétféleképpen kell meghatároznunk: a kritika térvesztését mint társadalmi problémát és az így létrejött visszahúzódásban rejlő lehetőséget. Problémaként korábban már felvázoltam, ezért most a kritika helynélküliségét mint lehetőséget kívánom megragadni. 

Arisztotelész azt állítja Metafizikája elején, hogy a filozófia – vagy a tágabban vett gondolkodás – az apóriánál és az atópiánál veszi kezdetét, ugyanis ezek azok az életmozzanatok, amelyek kiváltják a rácsodálkozást (thaumazein), amely a gondolkodás katalizátora, ugyanis az emberek „mind most, mind pedig kezdetben a dolgokra való rácsodálkozás következtében kezdtek filozofálni.”³ Úgy folytathatnánk a gondolatmenetet, hogy az újbóli rácsodálkozásra irányuló vágy a kíváncsiság, a megismerésvágy, amely Joseph Addison szerint „az egyik legerősebb és legtartósabb a belénk oltott vágyak közül”, s amelyet „a legörömtelibb szenvedélyek egyikének” nevez.⁴ Aki kíváncsi, hamar kritikussá válik azzal szemben, aki nem leli örömét a rácsodálkozásban, nem szeret bolyongani a megválaszolatlan kérdések útvesztőjében, belesimul a fennálló rendbe, aki konformista. 

Kritikát kapni ritkán kellemes: többnyire akkor is kellemetlenül ér minket, ha hozzá vagyunk szokva, ha tanulunk belőle és a kritikai észrevételeket beépítjük a gondolkodásunkba. Kiváltképp fájdalmas tud lenni, ha megalapozott és találó, mert olyankor felsérti az önérzetünket és az lehet a benyomásunk, hogy eddigi célzott fáradozásaink hiábavalóak voltak. Kritikát gyakorolni rendszerint ellenállásba ütközik és ellenérzéseket szül, ha nem egyenesen viszályt szít. A társadalom többsége kritikaellenes – nem osztja az egyes emberek szavainak és tetteinek, az intézmények és működési mechanizmusainak kikezdhetőségét, a mindenkori gazdasági-politikai rendszer megdönthetőségét, ahogyan a véleménypluralizmust sem, a rendszer anomáliáit egy rezignált vagy közömbös „csak a szokásos” frázissal nyugtázza az elnyomást, a kizsákmányolást, az intézményes erőszakot. Vagy nem tűri a kritikát, vagy nem akar szembesülni azzal, hogy „[a] világ elemi, eltitkolt igazsága, hogy mi hozzuk létre, és épp ilyen könnyedén lehetne létrehozni másként”.⁵ Az elgondolkodtató kérdésekre adott pavlovi válaszreakció: „Miért kell mindent kritizálni?” A hétköznapi tudat ezekkel a mindennapos mondatokkal iktatja ki a kritika lehetőségét, egyértelművé téve (még ha nem is tudatosan) gondolkodás- és értelmiségellenességét, azt a benyomást keltve, mintha a mögékérdezés, az éleslátás, a mítoszrombolás és a rendszerösszefüggések feltárása afféle polgári allűr vagy értelmiségi kiváltság volna…  

Akkor mégis miért ennyiszer rossz a közérzetünk, miért kell elviselnünk ennyi kockázatot, ennyi negativitást, ha kritikát gyakorlunk? A válasz kézenfekvő, megvalósítása viszont annál nagyobb kihívás: az igazság kimondása forog kockán: ez az antik hagyományból eredő parrhészia, a mindent-kimondani-tudás lehetőségfeltételeinek biztosítása és megőrzése. Igazság alatt itt azt az abszolút viszonyítási pontot értem, amelyhez képest megállapítható, hogy mi látszat és valóság, mi a homlokzat és a mögöttes tartalom, mi művelődéspolitika és a divatnak odadobott közízlés, mi egy műalkotás képzeletfelszabadító ereje és mi az újszerűség pávatollaival ékeskedő fantáziátlanság és szenzációhajhász póz. Ez persze nem dogmává merevedett, érintetlenül szemlélt igazság, hanem olyan igazságfolyamat, melynek során kialakulhat a véleménycsere, az összeszikráztatott nézetütköztetés és a tapasztalatátadás. Ezek az együttgondolkodás és együttcselekvés előfeltételei. A parrhészia esetében nemcsak kiélezett etikai helyzetekre gondolhatunk, hanem éppúgy a művészi hitelességre vagy egy teória érvényességére, avagy általában vett szavahihetőségre, lelkiismeretességre és őszinteségre, ami az emberi viszonyegyüttesek alapját képezi.  Ennek hiánya pedig kikezdi a bizalmat és a kölcsönösségen alapuló személyes, szakmai vagy össztársadalmi kapcsolatokat. A kritika kimondásához azonban szükség van civil kurázsihoz, vagyis ahhoz, amit az akadémiai szakzsargon intellektuális bátorságnak mond. 

Az intellektuális bátorság valójában nem más, mint az igazság kimondásának bátorsága, melyhez grandeur, avagy lelki nagyság szükségeltetik. Arisztotelész úgy jellemzi a lelki nagysággal bíró embert, mint aki nem palástolja gyűlöletét és szeretetét, „hiszen ezek rejtegetése számára a félelem jele, miként az is, ha valaki inkább a közvélekedéssel törődik, mint az igazsággal”.⁶ Akiben megvan a lelki nagyság, az kockázatvállaló és tettrekész, még akkor is, ha önnön élete kerül veszélybe: „Akiben megvan a lelki nagyság, nem teszi ki magát veszélynek minden apróságért, és nem is vágyik a veszélyre, mivel csak kevés dolgot tart igazán nagyra. Nagy dolgokért viszont szívesen vállalja a veszélyt, és ha veszélybe kerül, nem kíméli az életét sem, mivel az élet nem mindenek feletti érték.”⁷

Michel Foucault Az igazság bátorsága című előadássorozatában, leszögezi, hogy a parrhészia nem egy hivatás, nem igényel szakértelmet, és nem is osztályhovatartozás függvénye, hanem „egy attitűd, egy az erénnyel rokonítható létmód, egy cselekvésmód”, hovatovább „az igazmondás egy formája”.⁸ Susan Sontag a Jeruzsálem-díj átvételekor mondott beszédében is hasonlóan fontos szerepet tulajdonít a kritikusnak, akinek feladatköre nála immár azzal is bővül, hogy a hatalommal szembe kell szegülnie, ha az igazságtalanságot követ el. A kritikusnak szerinte „nem az a legfontosabb dolga, hogy véleményt alkosson, hanem hogy igazat mondjon, […] hogy kimondja az igazságot, és hazugságban, félrevezetésben cinkosságot ne vállaljon”,⁹ ezenfelül  „ellehetetlenítse a szellemi fosztogatókat”.¹⁰ Ám legalább ilyen lényegi elem, hogy Sontag szerint a kritikus képes elénk tárni a jelenségek és problémák paradox egymásra rétegződését, hogy „megmutassa a világ ellentmondásos összetettségét”.¹¹ Ha Szókratész az athéni városállam szabad polgárainak normáit és konvencióit megkérdőjelező, ekképp a szellemi elkényelmesedést kritikus csipkelődéseivel felbolygató bögöly,¹² akkor a kritika egy közösség együttműködésének, összetartozásának pharmakonja – alapjáraton lehetővé teszi a nézeteltérések erőszakmentes megvitatását, a vitás ügyek békés rendezését, szót emelhet a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. 

Ám a kritikusnak számolnia kell a kritikája helynélküliségével: hogy az általa kimondott ítéletek következtében légüres térben találja magát, egy olyan ismeretlen tartományban, amely a kritika határátlépését követi, jóllehet társadalmi pozíciója helyhez kötött, rétegspecifikus. Kicsák Lóránt különös meghatározással áll elő, ugyanis szerinte „értelmiségi az, akit nem fog a hely”.¹³ Itt nem az értelmiség valamiféle piedesztálra emelését kívánom nyomatékosítani, hanem az osztályhelyzet meghaladását a szellemi függetlenség által. Ennek értelmében az a szabadgondolkodó, akit bírálataiban nem tart fogva mások véleménye, önnön előítéletei, és az osztályhelyzetéből fakadó szellemi horizont, vagy amennyiben mégis, ezek leküzdéséért száll síkra. Ilyenkor magamon érzem az idealizmus vádját, ám jobban kell tartanunk azoktól a sótlan, fantáziátlan materialistáktól, akik önmagukat fosztják meg felszabadulásuk eszközeitől: a disszenzustól, a kreativitástól, a képzelőerőtől, az intellektuális bátorságtól. Ezért a kritikusnak számolnia kell azzal, hogy „akár azt is kockáztatja, hogy tette a fennálló rend védelmezőiből rosszallást vagy dühöt fog kiváltani”.¹⁴ A határátlépés mint térbeli elmozdulás azonban egy új időbeliséggé válhat: a „lehetne másképp” vagy a „másképp kellene csinálni” kritikusa a gondolkodás új csapásirányának megnyitásával, szokatlan cselekvésmódok bevezetésével és eleddig ismeretlen nézőpontok felszínre hozásával „szóvivőjévé válik egy kialakulófélben lévő eljövendő közösségnek”.¹⁵

Jóllehet a kritika hegemóniájának kiépülése is ellenjavallt, miként a gyógyszer túladagolása, mert szándékával ellentétes hatást vált ki, kontraproduktív lesz. Ha a kritikus tekintélyelvű személyiséggé válik vagy személyi kultuszt épít maga köré, azzal saját létjogosultságát ássa alá: érdekvezéreltsége vagy nyílt hatalmi törekvései folytán előbb-utóbb már csak a tátongó legitimitáshiány űrje tekintve vissza rá. A kritika abban az esetekben is elveszti hitelességét, ha a  túlhatalomra tesz szert a valóság fölött, rábeszélőgépként vagy a manipuláció egyéb formáinak eszközeként, ám a kritika határozott céltételezés vagy különösebb morális elköteleződés nélkül üres provokációvá vagy álforradalmisággá is silányulhat. Ezen felül a kritika átcsapása destrukcióba a szimbólumok, érzelmek és tudattartalmak kiüresedéséhez vezet, valamint az általános félelemhez, hogy őszintén nyilvánuljunk meg a nyilvános térben, kimondva azt, amit gondolunk. Márpedig aki kritikát gyakorol, az már csak szakmai tisztességből és erkölcsi kötelességből is vállalja e véleményszabadsággal járó felelősség kockázatát, abban a tudatban, hogy szavainkat felnőtt módon, mérlegelve fogadják, nem pedig pofonok és ütlegek kíséretében.

A kritika fő jellemzője az állandó felülvizsgálat: nemcsak a módszerek, fogalmak, a hagyomány, az intézmények revideálása, hanem a saját pozíció önkritikája is.¹⁶  Ezen túlmenően a kritika integráns része az átvilágítás. Át kell hatolnia a politikai érdekek torzító tükrén, az ideológia homlokzatburkolatán és az emberi tévedések ködfátyolán. Ugyanakkor nem válhat egy korszak ízlésíteletévé vagy rendszerparanoiává, egy mindenben rosszat sejtő, mindenkit előszeretettel meggyanúsítani kívánó és rögtönítélő bíróságért kiáltó vallatólámpává, mert ezzel csupán elvakítja vizsgálati tárgyát, megfigyelőjét pedig elvakulttá teszi, és végeredményben a kritika legitimitását hitelteleníti. Miként minden valamire való orvosság, figyelmeztet Paracelsus, úgy a kritika is kis mennyiségben jótékony hatású, nagy mennyiségben viszont mérgező, túlhatalommal, elbizakodottsággal, véleménydiktatúrával jár, ami mostohatestvéréhez, a kritikátlansághoz, a társadalmi normák és konvenciók megkérdőjelezetlen átvételéhez hasonlóan kirojtozza a barátságok hálóját, a közösségiség szövetét.¹⁷

A bögöly csípését nem tudjuk figyelmen kívül hagyni: feljajdulunk a vérszívó kiváltotta hirtelen fájdalomtól, a következő pillanatban pedig sikerül lecsapnunk, ha elég gyorsak vagyunk. Ebben ugyanakkor nem a fájdalom megtapasztalása a döntő, hanem a kizökkenés a rendes kerékvágásból. A filozófia vagy a tágabb értelemben vett kritikai gondolkodás mozgatórugója az a tehetetlenségi nyomaték (eltérülés, megtorpanás, lecövekelés), amely szokatlanul, kellemetlenül vagy fájdalmasan hat, és ami pontosan emiatt meggondolkodtató, mert berögzült nézeteink felülvizsgálatára késztet, vagy ama rácsodálkozásra, hogy eddig nem láttuk azt, ami mindig is a szemünk előtt volt. 

A kritika, s ez egyaránt érvényes a rendszerbírálatra és a műkritikára, lényegisége ezért nem merül ki a puszta (ön)reflexióban és tekintély- és hatalomellenességben. A kritikának legalább annyira szerves részét képezik azok a történések, amelyeket a helynélküliség alakzatainak nevezhetnénk. A kritika helynélküliségét cezúra, váratlan szünet, a szükségszerűséget felváltó kontingencia, megszakítás, spontaneitás, közbeékelődés teremti meg. Modalitásai az elakadás, a kizökkenés, a felfüggesztődés, a kireflektálás, a megbotlás, a tapogatózás. Lélegzetvételnyi szünet. Megálljt parancsolás. A filozófia és annak legfőbb vehikuluma, a kritika védelmébe veszi „az igazság mint párbeszéd eszméjét, a botladozó jelképes érintkezést, mely botladozás azonban a hatalmak ellenszere”.¹⁸ A kritika megakasztja a dolgok normális menetét, útban van, torlasz. 

A kritika inkluzív az akadémia exkluzivitásával szemben. Az egyetemet Wilhelm von Humboldt a tudomány menedékhelyeként tételezte, majd megállapította, hogy emez „felsőbb tudományos intézményként nem más, mint az emberek szellemi élete”.¹⁹ Az universitas, az egyetem lehetővé teszi a kutatásban való elmélyedést, a szellemi életút felívelését; kiképzi a tudás letéteményeseit, foglalkoztatja és őrzi őket, hogy az ne kerüljön szakavatatlanok kezébe, ne korrumpálódjon nyers gazdasági és politikai érdekek által, és lépést tartson a jelennel azáltal, hogy az ismeretanyagokat aktualizálják és továbbgondolják. Az egyetem (és társintézményei) mint menedékhely még akkor is az elkülönítés mozzanatával, egy önmagába záruló alakzattal jellemezhető, ha a kutatás szabadságáról van szó. Az egyetem az elkülönböződés tere: olyan mentsvár, amely paradox módon azáltal teszi lehetővé a szellem szabadságát, hogy elzárja azt a köztől. Ahhoz, hogy valamit széthintsünk, előbb egy arra kijelölt helyen meg is kell alapoznunk. Nincs demokratizálódás szellemi elit nélkül. Ezzel szemben a kritika, a máskéntgondolkodás és bírálat szabadsága egy nyitott tér megképzése az egybegyűjtés aktusával.

A kritika feszültségtere egy arénához hasonlatos, ahol nincs eldöntve, hogy ki ül a tribünön, és ki találja magát a küzdőtéren, egyszóval nyitott rendszer. Mozgásiránya mutathat kifelé, a tömegek felé, de éppígy perisztaltikázhat befelé is, érintve ezzel egy bizonyos nézetcsoport vagy szakmai közeg gyűrűit. Végül, de nem utolsó sorban irányulhat önmagára, a kritikus álláspontjára vagy társadalmi beágyazottságára. Csakhogy ez az aréna nem a gladiátorjátékok színtere. Itt nem élet-halál harc folyik, és nem a legügyesebb éli túl az ünnepi játékokat, aki majd megválthatja szabadságát. Rendeltetése egy közösség egybegyűlése, a közösség életét meghatározó, döntő ügyek megvitatása és a többnézőpontúság fenntartása. Az aréna metaforája egy társadalom intézményesülése, öntételezése, amely akként áll fenn, hogy „a világot saját világként, vagy a saját világát mint a világot, magát pedig mint ennek a világnak a részét intézményesíti”.²⁰ Az aréna egy hely nélküli hely megteremtése, ahol a politikai ellenfeleket vagy egy beszélgetés vitapartnereit egymás mellé ültetjük, a résztvevőket fizikailag is közelítjük egymáshoz.   

Mindannyian jól ismerjük a heteronómia, a társadalmi elidegenülés válságjeleit, amikor nincs érdemi interakció egyén és társadalom között. Megnyilvánulásai „a jogfosztás és az elnyomás feltételei, a gazdaság, a hatalom és az ideológia globálisan megcsontosodott, anyagi és intézményi struktúrái, a feszültségkeltés, a ködösítés, a manipuláció és az erőszak”.²¹ Cornelius Castoriadis szerint az elidegenedés nemcsak a párbeszéd vagy a közvetítő struktúrák hiányának tudható be, hanem odáig fokozódhat, hogy a másik felszívódik egy kollektív névtelenségben, akit többé „nem is egy beszéd képvisel, hanem egy golyószóró, mozgósítási parancs, fizetési jegyzék, a drága árucikkek listája, egy bírósági végzés vagy a börtön”.²² Ha nincs valamiféle közvetítő struktúra két álláspont, állam és nép, egyén és közösség, vallási és világi felek, intézményesség és alulról szerveződés, kritika és a szabványosított szellem²³ között, ott, miként Foucault írja a hajó nélküli civilizációkról, „elapadnak az álmok, kémkedés váltja fel a kalandot, kalózok helyett legfeljebb rendőrökkel akadhatunk össze”.²⁴ Azzal viszont nem érthetek egyet Castoriadisszal, miszerint az egyéni autonómia „nem képes felülkerekedni a dolgok állásán, nem tudja kiiktatni a társadalom zsarnoki struktúráinak életünkre gyakorolt hatásait”.²⁵ Mi más szolgálhatna a társadalmi autonómia szegletköveként, a heteronómia ellenmodelljéül, még ha ennek nem is szükségszerű velejárója a rendszer megroppanása vagy összeomlása, mint a személyes függetlenség, az egyéni öntörvényadás? 

Mert mi volna, ha az elidegenedést a kritikával oldanánk fel? S mennyivel többet lehetne oldani a rideg struktúrákon, ha nevetve kérdeznénk rá arra,  ami magyarázatra szorul vagy ami már bírhatatlan? A kritika politikai potenciálja egy olyan erőtér létrehozása, amelyben a vágytermelés felhajtóerői, az érték- és érdekvezéreltség, a kreativitás és a fantázia mentális energiái egybeolvadhatnak. Amelyen belül az egyes fülkék, klikkek, frakciók és térfelek immár nem különülnek el egymástól, hanem elmosódnak határaik, értelmezési horizontjuk egybeolvad, egymást kölcsönösen áthatva új teret képeznek. A kreativitás mentális energiáit azért becsüljük annyira, mert kitágítja életünk kereteit az új dolgok létrehozásával,²⁶ és mert a szellemi függetlenség, a személyiség kibontakozásának, de épp így az együttműködésből fakadó inspiráció, motorizáló társas lét és vállalkozókedv, jövőreirányultság ékes bizonyítéka is. „[A]z új dolgok létrehozására fordított mentális energia ugyanúgy mértéke a kreativitásnak, mint a puszta újszerűség.”²⁷ A képzelet felszabadítása pedig annyit tesz, mint kilátni a véglegesnek vélt alternatívanélküliség miópiájából. 

A szabadon lebegő-mozgó képzelőerővel nem pusztán egy eljövendő közösség alapjait vethetjük meg, hanem lehetőségünk nyílik arra, hogy rálássunk, felismerjük és meghatározzuk, hogy mi a közjó, hogy mi a közérdek, amely „feltehetően az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének.”²⁸ Mindezt egy olyan nyelvi regiszteren kell tudnunk artikulálni, amely anélkül törekszik közérthetőségre, hogy mondanivalónk éle csorbulna és az általunk felvázolni kívánt probléma összetettsége valamicskét is vesztene komplexitásából, máskülönben vagy egy tudományos közeg szakzsargonjára korlátozódik,²⁹ vagy a mindent alapszemináriumi szintre lefordítani akaró egyenlősítő buzgalom csapdájába esik, alábbadva szellemi igényeiből, és az osztálybarátság és szolidaritás jelmezében parádézva. Legalább ennyire fontos mindazonáltal a kritika integrativitása, amely képes magába foglalva beépíteni gondolkodásába az újonnan megjelenő társadalmi és szakmai problémákat. Ezen felül fenn kell tartanunk a kritika nyitottságát, a mozgásszabadságát annak elkerülése érdekében, hogy dogmává szilárduljon, ideológiailag betokosodjon.

Bruno Latour pontosan így jelöli ki a kritika mozgását, közeledésként, mellérendelésként, amely egyben a konstruktivizmust is új jelentéssel ruházza fel. 

„A kritikus nem az, aki leleplez, hanem az, aki egybegyűjt. A kritikus nem az, aki kihúzza a szőnyeget a naiv hívők lába alól, hanem az, aki olyan arénákat kínál a résztvevőknek, ahol összegyűlhetnek. A kritikus nem az, aki véletlenszerűen váltogatja az antifetisizmust és a pozitivizmust, mint a Goya által rajzolt részeg képromboló, hanem az, aki számára azt jelenti, hogyha valami konstruált, hogy törékeny, épp ezért nagy gondosságra és körültekintésre van szüksége. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek az érvelésnek a lényegéhez el kell jutni ahhoz, hogy megújítsuk a konstruktivizmus fogalmát, de eleget mondtam ahhoz, hogy megmutassam a kritika irányát, amely nem távolodás, hanem közeledés, a Dolog³⁰ felé.”³¹

Végezetül álljon itt egy táblázat, amely számba veszi a kritika kibontakozásának vagy épp leárnyékolódásának egyes, lehetőség szerinti fázisait,  amelyek vagy egy közeg polarizálódásához vezetnek vagy konstitutívak, a közeget kohéziós erőkként közösséggé formálják, szabadon hagyva az egyes mozzanatok közti pszichologikai kapcsolatokat. 

A kritika korlátozása	A kritika szabadsága
szellemi restség; érvényesülésvágy	kíváncsiság; megismerésvágy
érdekvezéreltség	igazságkeresés
félelem	bizalom
féligazságokba burkolózás; információ-visszatartás; valóságtagadás (opacitás)	őszinteség; nyitottság; elszámoltathatóság (transzparencia)
klikkesedés; tömbösödés; belviszályok; polarizálódás	a társadalmi nyilvánosság lehetőségfeltételei
elidegenülés	empátia; együttműködés
technikai fejlődés; szakmai előremenetel	társadalmi fejlődés
heteronómia (a társadalmi meghatározottságok kritikátlan elfogadása; kockázatkerülő magatartás; megalkuvás; szervilizmus)	autonómia (problémaérzékenység; reflexivitás; véleménypluralizmus; máskéntgondolkodás; önszabályozás; demokratikus működésmód és céltételezés)
a képzelet leárnyékolódása; fantáziátlanság	képzeletgazdagság; invenció
közöny; részvétlenség	szolidaritás
instrumentális ész; az egymásrautaltság közege	közösségi szellem; közösség
tehetetlenség (inoperativitás)	tevékenység (operativitás)

Személy szerint elutasítom a gazdasági, társadalmi, politikai, ökológiai stb. determinizmust, mert javarészt a képzelőerő leárnyékolódásának következményének tudom be, ellenben hiszek a kritika közösségépítő és társadalomformáló erejében. A normativitás, a Kellés rendszerei, a helyes kritika és véleményalkotás mikéntjének szabályai mindig gyöngébben megalapozottak vagy több kifejtést igényelnek, mint annak a felismerése, hogy a kritika gyakorlása és művelése szükségszerűség: a korlátozza az önkényt és szorosan összetartozik a demokrácia előfeltételével, a nagykorúsággal.³² Leghatékonyabb módja, ha elkezdjük gyakorolni a kritikát. Hogy élünk-e a kritika lehetőségével, a „fékek és egyensúlyok e szellemi rendszerével”, s annak közösségformáló erejével, csak rajtunk múlik. A döntéseink azonban a társadalom egészét érintik. Ezért választanunk kell: tehetetlenek akarunk maradni vagy tevékenyek szeretnénk lenni? 

¹ Ármin (2025): Művészetet!, kritika nélkül? Az esztétikai ítélőerő hiánya és a kritikai szemléletmód visszaszorulása a kortárs képzőművészetben. In: Laokoón, https://laokoon.hu/tillmann-armin-muveszetet-kritika-nelkul-az-esztetikai-iteloero-hianya-es-a-kritikai-szemleletmod-visszaszorulasa-a-kortars-kepzomuveszetben/
² Hannes Böhringer (2013): Az iskola – egy hóbort. Fordította: Tillmann J. A. In: 2000, https://ketezer.hu/2014/03/az-iskola-egy-hobort/.
³ Arisztotelész: Metafizika 982b 12–14. Fordította: Steiger Kornél. Budapest: Atlantisz, 2014, 12.
⁴ Joseph Addisont idézi Michał Paweł Markowski: A kíváncsiság anatómiája. Fordította: Szathmáry István. Budapest: MMA, 2021 [1999], 47.
⁵ David Graeber: „Dead Zones of the Imagination. An Essay on Structural Stupidity”. In (uő.): The Utopia of Rules. On Technology, Stupidity, and the Secret Joys of Bureaucracy. New York: Melville House, 2015, 89.
⁶ Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 1125b 25–30. Fordította: Simon Attila. Budapest: Atlantisz, 167–168.
⁷ Arisztotelész: Nikomakhoszi etika,1124b 5–10, 166.
⁸ Michel Foucault: Az igazság bátorsága. Önmagam és mások kormányzása. Előadások a Collège de France-ban (1983–1984). Fordította: Cseke Ákos. Budapest: Atlantisz, 2019 [2009], 39.
⁹ Susan Sontag: A szavak lelkiismerete. In (uő): Egyidőben. Esszék és beszédek. Fordította: Barkóczi András. Budapest: Európa, 2008 [2007], 174.
¹⁰ Uo.
¹¹ Uo.
¹² Szókratész „[H]a engem halálra ítéltek, nem egykönnyen találtok majd más, ilyen embert, akit – ha ez mulatságosan hangzik is – egyenesen úgy rendelt városotokhoz az isten, mint valami jól megtermett, nemes paripa mellé, mely azonban nagyságánál fogva kissé lomha, és szüksége van rá, hogy valami bögölyféle felserkentse. Úgy vélem, bizonnyal ilyesfélének rendelt engem az isten a város számára, olyan valakinek, aki naphosszat mindenfelől csipkelődve, egy pillanatra meg nem szűnök titeket egyenként ostorozni, győzködni és korholni.” Platón: Szókratész védőbeszéde, XVIII. 30e–31a. Fordította: Mogyoródi Emese. In (uő): Euthüphrón; Szókratész védőbeszéde; Kritón. Budapest: Atlantisz, 2005, 86–87.
¹³ Kicsák Lóránt: Toposzok. Mannheim: Az utópikus tudat című írásának margójára. In (uő): Aporiák próbatétele. Tanulmányok, esszék. Budapest: L’Harmattan – Líceum, 2015, 161.
¹⁴ Luc Boltanski: A kritikáról. Az emancipáció szociológiájának vázlata. Fordította: Fáber Ágoston. Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2021 [2009] Luc Boltanski: 174
¹⁵ Boltanski itt Castoriadis gondolatát kölcsönzi Boltanski: A kritikáról, 174.
¹⁶ Gálosi Adrienne: A kritika válságáról. Dialektikus, cinikus, pragmatikus és kalóz kritika. Kísérlet egy másik tipológiára. In (uő): Kontúrok. Kritikai írások művészetről, elméletről. Pécs: Kronosz, 2025, 30
¹⁷ Vö. Paracelsus: Paragranum – Az igaz gyógyítás oszlopai. Fordította: Adamik Lajos. Budapest: Helikon, 1989. 
¹⁸ Frédéric Gros: Engedetlenség. Az ellenállás filozófiája. Fordította: Csordás gábor. Budapest: Typotex, 2024 [2017], 75.
¹⁹ Humboldtot idézi Werner Hamacher: Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról és más írások. Fordította: Szabó Csaba. Budapest: Ráció, 2019, 39.
²⁰ Cornelius Castoriadis: A társadalom mint képzeleti intézmény. Fordította: Kicsák Lóránt. Budapest: Gondolat, 2022 [1975], 273.
²¹ Uo.
²² Uo.
²³ Robert Musil: A szellem szabványosítása. In (uő): Esszék. Fordította: Györffy Miklós. Pozsony: Kalligram, 2000 [1927], 461.
²⁴ Michel Foucault: Eltérő terek. In (uő): Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Fordította: Sutyák Tibor. Debrecen: Latin Betűk, 2000, 155.
²⁵ Castoriadis: A társadalom mint képzeleti intézmény,158.
²⁶ Władysław Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai. Hat fogalom története. Fordította: Sajó Sándor. Budapest: Kossuth, 2006 [1980], 189.
²⁷ Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai, 189.
²⁸ Walter Lippmann: A közjó filozófiája. Fordította: Jánossy Ilona, Doubravszky Sándor. Budapest: Bagolyvár, 1993 [1955], 38. 
²⁹ Szemléletes leírását találjuk Günther Andersnek a tudományos világ a laikusok számára jóformán hozzáférhetetlen nyelvhasználatól, mellyel elefántcsonttoronyba zárja önmagát, megteremtve ezáltal a legitimitáshiányra rámutató kritika lehetőségfeltételeit. „Úgy tetszik nekem: ha a pékek csak a pékeknek sütnének, a szabók csak a szabókat öltöztetnék és a fogászok csak fogászok fogaira raknának koronát, nem lennének ezoterikusabbak, mint a mai egyetemek filozófusai. A mi egyetemi filozófiánk társadalmi szerepének különössége, sőt – kérem, ne értsenek félre: merőben filozófiai értelemben használom e kifejezést, és önmagamat éppúgy nem vonom ki érvényessége alól, mint bárkit – komikuma az, hogy mi e filozófiának egyszerre vagyunk a termelői és a kizárólagos fogyasztói, s hogy az állítólag az egész emberiségre általánosan vonatkozó és mindenkire egyaránt kötelező érvényű kijelentéseinket egy olyan zsargonnyelven adjuk elő, amely igen kevés emberhez szól, s amely már az előadás pillanatában meghazudtolja az általános érvényre vonatkozó igényeinket.” Anders A filozófiai nyelv ezoterizmusáról című írását idézi Szerdahelyi István: Esztétika, kritika, közízlés. Budapest: Kossuth, 1985, 118.
³⁰ Itt Latour a „Dolog” alatt alighanem egybegyűlést, népgyűlést ért, miként arra Heidegger nagy hatású esszéjében rámutatott: „[A]z egybegyűjtés nyelvünk egy régi szava szerint így hangzik: thing.” Martin Heidegger: Építés / Lakozás / Gondolkodás. Fordította: Schneller János. In: UTÓIRAT, 2003(1): 31. A Thing (az 1901-es helyesírási konferencia szerint Ting) vagy Ding (óészaki és újizlandi þing, dán, norvég és svéd ting; felsőnémet Thaiding, az ófelnémet taga-ding szóból) szavak jelentése népgyűlés (Volksthing) és bírósági gyűlés germán jog szerint.
³¹ Bruno Latour: Why Has Critique Run out of Steam? From Matters of Fact to Matters of Concern. In: Critical Inquiry, 2004, 30(4): 246.
³² Theodor W. Adorno (2002) [1955]: Kritika. Ford. Tillmann Ármin. In: Tett, https://tett.merce.hu/2022/03/18/theodor-w-adorno-kritika/.