Bizonytalan életek politikája

Judith Butler Élő pajzs (Human Shield) címmel tartott előadást február 4-én az LSE-n. A palesztin-izraeli konfliktus és az Egyesült Államokban történt feketék elleni rendőri túlkapások kapcsán beszélt az állam erőszak-tevékenységeinek legitimációs mechanizmusairól, társadalmi szolidaritásról és az élet kalkulálható, mérlegelhető, befektethető tulajdonságairól. Az amerikai filozófus ezúttal Magyarországon is releváns politikai történések kapcsán fejti ki véleményét. Az orosz-ukrán konfliktus és a megélénkült zsidó- és muszlimellenes diskurzusok mellett szintén szóba kerül Orbán Viktor tavaly nyáron tett kijelentése a liberális demokrácia fenntarthatatlanságát illetően. Az interjú tehát a londoni előadáson felvetett kérdéseket, az állam és az állampolgár egymáshoz fűződő morális viszonyát és az elismerés aktusát (act of recognition) – vagyis azt, ahogyan másokat és magunkat emberként és életként elismerünk – lokális szinten vizsgálja.

Bizonytalan (Precarious), 2011
Forás: Kunzart

Nehéz volna olyan kortárs feminista vagy queer elméleti párbeszédbe bocsátkozni, amelyben Judith Butler munkássága nem jelenik meg kulcsfontosságú építőelemként. A – magyarul is megjelent – Problémás nem (Gender Trouble) és a Jelentős testek (Bodies That Matter) című műveiben azt hangsúlyozza, hogy a nem és a szexualitás társadalmi konstrukciók, a test értelmezhetőségét pedig behatárolják a különféle hatalmi diskurzusok – az általuk érvényesülő nyelvi és performatív aktusokon keresztül. A kétezres évek kezdetétől Butler egyre nagyobb érdeklődést mutat a politikai és filozófiai gondolkodás (közös) területei iránt, amelyben a palesztin-izraeli konfliktus és az amerikai katonai hadviselés a Közel-Keleten kimagasló hangsúlyt kaptak.

Ez a látszólag drasztikus „váltás” a filozófus gondolkodásában mindazonáltal nem jelentette a gender elméletektől való elhatárolódást – ahogyan azt ő maga is többször hangoztatta. Közelebbről megvizsgálva a kilencvenes, majd a kétezres években keletkezett írásait, az olvasó könnyen felfedezheti azt az etikai, episztemológiai és ontológiai elméleti szálat, amely a szerző összes művét összefogja. A 2004-ben megjelent Precarious Life (Bizonytalan élet), majd az öt évvel később publikált Frames of War (A háború keretei) című könyveiben egy olyan erőszakmentes etika mellett érvel – Hegel és Lévinas filozófiájára építve – amely szerint a reprezentáció és az elismerés (recognition) jelenségei a lét az élet formálódásának elkerülhetetlen elemei. A Precarious Life bevezetőjében Butler épp arra hívja fel figyelmünket, hogy létünk/létezésünk nem garantálja azt, hogy életünk egyenértékű más embertársaink életével. Ehelyett azzal kell szembesülnünk, hogy egyes életek kevésbé vagy egyáltalán nem tekinthetőek életnek, így azok elmúlása vagy kioltása sem minősül meggyászolhatónak, sem gyilkosságnak. A filozófus szerint egy élet életként való elismerése olyan episztemológiai és ontológiai keretek függvénye, amely nem elválasztható a hatalom működésétől („They are themselves operations of power”). Vagyis az élet az elismerhetőség egy olyan közvetett következménye (hiszen maga az elismerhetőség sem az individuum tulajdona, jellemzője), amely a politikai gyakorlatok és törekvések legfőbb célpontjává lett.

Sótér Balázs: Előadásában az antidemokratikus katonai vagy állami cselekmények ellen fellépő különféle társadalmi/civil csoportosulások kapcsán a költség-haszon (cost-benefit) fogalmát használta. A fiatal, amerikai béke aktivista, Rachel Corrie példájával élt, aki 2003-ban egy izraeli katonai buldózer által vesztette életét, miközben egy palesztin család otthonának illegális lebontása ellen tüntetett. Feltette a kérdést, hogy vajon Corrie is a költség-haszon logikája mentén – vagyis a halál fenyegetésével szembe nézve – kalkulált-e fehér, amerikai életének értékével, amikor mások védelmezéséért önként feláldozta az azt.

Az ukrán-orosz konfliktust szemlélve, a malajziai légitársaság gépét ért terrorista támadás egy radikális fordulat volt a politikai ellentét nemzetközi súlyának megítélésében. A közel háromszáz önkéntelen halálos áldozatot (többségében nyugat-európai állampolgárok) követelő támadás volt az első olyan eset, amely mind az Egyesült Államokat és mind az Európai Uniót racionális mérlegelésre késztette a konfliktus megítélésében? Innentől kezdve ugyanis nem egy elkülönült politikai/területi ellentétről beszélünk, hanem egy olyan nemzetközi háborúval állunk szemben, amely a saját életünket, biztonságunkat fenyegeti (költség), vagyis önvédelemre és politikai-gazdasági szankciókra van szükségünk a hatalmi status quo fenntartásának érdekében (haszon).

Judith Butler: Először is, a Rachel Corrie-hoz kapcsolódó kérdésem csupán arra utal, hogy vajon Corrie úgy gondolhatta-e, hogy az ő élete képes lett volna megállítani a palesztin otthonok elbontására használt buldózereket. Nem hiszem, hogy meg akart volna halni, vagy netán fel akarta volna áldozni az életet, de mindenképpen szándékában állt kockára tenni azt. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy élete, mint az enyém vagy akár minden olyan élet, amely magát privilegizáltnak tekinti, nem elpusztítható, vagyis az izraeli katonaság vagy állam sem kockáztatná meg egy ilyen élet kioltását. Ennek ellenére, mint ahogy azt az utóbbi palesztin bombázás civil áldozatainak számán is látjuk, Izrael Állam nem futamodik meg a gyilkolás eszközétől.

Úgy hiszem, hogy a nyugati civilek életének kioltása repülőgépeken való hadviselésen keresztül mindenképpen egyfajta tervezésnek tekintendő. A legfontosabb talán mégis az, hogy észrevegyük, ez nem más mint rémületkeltés és figyelemfelhívás generálása a médiában, netán valamiféle láthatóságra/reprezentáció elérésére tett törekvés a média által irányított politikai mezőn belül. Ebből következően a legfontosabb kérdés nem más, mint hogy léteznek-e az ilyen förtelmes cselekedetek mögött politikai célok, és azok legitimnek tekinthetők-e egyáltalán, látva, hogy milyen sokkot és horrort képesek okozni. A legtöbb ember csupán a félelem érzetéig jut el, a további kérdések pedig már hidegen hagyják őket. Néha viszont úgy tűnik, hogy ezek az érzelmi hatások éppen arra szolgálnak, hogy bizonyos csoportok bebizonyíthassák félelemkeltő képességüket, és betörve a média köreibe, másokat is megrémíthessenek.

Babi Badalov: Bizonytalan élet (Precarious Life), 2011, Arthouse Squat Forum, Moszkva
Forrás: babibadalow.wordpress.com 

Judith Butler írásaiban többször is hangoztatja, hogy az élet maga nagyban függ a különféle társadalmi körülményektől és intézményektől, vagyis az élet definíciója nem csupán a lét kérdésében keresendő, hanem a test ontológiájában is. A test mit olyan egy társadalmi jelenség (mint ahogy az már a korai műveiben is előkerült), s mivel egy másoknak kiszolgáltatott, sebezhető entitásról beszélünk, a test védelme – és ezzel egyidejűleg az élet védelme is – szorosan kapcsolódik bizonyos kultúraspecifikus kódokhoz és fogalmakhoz, mint amilyenek például a nemzeti hovatartozás vagy a nemzeti értékek és jellemzők.

Butler szerint a jelenkori háborúkban a hatalmi mechanizmusok sokszor éppen az életek és testek sebezhetőségével számolnak, mikor csoportokat, nemzeteket állítanak egymással szembe. Ami azt jelenti, hogy ezek a mechanizmusok egy olyan értelmezési keretként (frames) szolgálnak, amelyek meghatározzák, kiktől függ az életem és a létem, s kik azok, akik közvetlen veszélyt jelentenek az életemre és a létemre. Amikor egy népcsoport veszélyforrásként jelenik meg előttünk, akkor a csoport nem individuumokként, külön életekként jelenik meg, hanem egy homogén, élő alakként, amely egymaga testesíti meg a veszélyt. Újkori történelmünk során ez a homogenizáló mechanizmus többször is katasztrofális következményekkel járt. Az államhatalom olykor saját állampolgárait fosztotta meg az élet és az elismerhetőség jogától, azáltal hogy bizonyos politikai csoportok különböző ideológiai célok elérése érdekében belső és külső ellenségeket kreáltak.

SB: Szintén fontos kérdésnek tartom az államiság és az állampolgáriság között fennálló elválasztathatatlan kapcsolatot. A huszadik század tragikus történelmét nézve, egy példát találhatunk e kettő összefonódására: az 1935-ös nürnbergi törvények kimondták, hogy a németországi zsidók a továbbiakban nem német állampolgárok, ezzel előrevetítve a későbbiekben bekövetkezett hat millió zsidó kiirtását.

Úgy tűnik, hogy az elmúlt években az állam nélküliek, otthontalanok száma drasztikusan emelkedett. Az ENSz statisztikái szerint 2011-ben több mint 10 millió állam nélküli személy élt a Földön. Nem arra próbálom itt felhívni a figyelmet, hogy ezek az otthontalan emberek a saját kormányaik taktikai döntései által váltak otthontalanná és védtelenné (mint ahogyan az a német zsidókkal történt), hanem arra, hogy ezek a személyek emberként felismerhetetlenné váltak azáltal, hogy életük védelmezése nemzetközileg túlságosan költségesnek vagy értelmetlennek bizonyult. De akkor mégis kinek a felelőssége az olyan, különböző politikai és jogi határok között ingázó otthontalanok és nemzetközi menekültek millióinak a védelmezése, akiknek a háború és az őket fenyegető éhezés vagy halál miatt esélyük sincs arra, hogy hazatérjenek?

JB: Egy hihetetlenül sürgető problémára hívod fel itt a figyelmet, hiszen a szegénység, az erőszak és az államilag támogatott kitoloncolások elől menekülők száma valóban egyre csak növekszik. Miközben a számok tekintetében olyan szervezetek segítségét kérjük, mint az ENSz Menekültügyi Főbizottsága, fel kell tennünk a kérdést: mit is mutatnak nekünk ezek a számok valójában? Azt, hogy igazából nem is tudunk semmit: miért vándorolnak az emberek, hol rekedtek meg, milyen típusú állampolgársággal rendelkeznek vagy nem rendelkeznek, milyen küzdelmeken kell keresztül menniük, hogy iratokat, szállást vagy munkát kaphassanak?

Az elismerés (recognition) feladata mindenképpen kulcsfontosságú, és ez nem csupán fogalmi keretek között értendő. Vagyis nem csupán egy jó képre van szükségünk a menekültügyi helyzetről, hanem egy megfelelő leírásra, egy alapos, kimerítő magyarázatra is. Amennyire szükségünk van az elismerés mindezen módozatára, ugyanannyira elengedhetetlen a nemzetközi rendelkezések olyan szintű mozgósítása, amely egyidejűleg próbálja a kisemmizettek helyzetét javítani és mindeközben megérteni, felkutatni a kisemmizés eredetét és mechanizmusát. Tehát, ha csupán a kisemmizettek (otthontalanok) védelmi hálózatát hozzuk létre anélkül, hogy megcéloznánk azokat a gyakorlatokat, amelyek által mások kisemmizése továbbra is létezik és terjed, azt a fontos lehetőséget mulasztjuk el, hogy a menekültek keletkezésénél („at the sites”) léphessünk közbe. Tehát nemcsak humanitárius politikára, hanem olyan politikai ellenzékre és szolidaritásra is szükségünk van, amely a problémát lokálisan célozza meg.

Ezek az embercsoportok nem teljes mértékben el- vagy felismerhetetlenek – nem puszta életek. Létezésük a rájuk vonatkozó törvények – sokszor a mellőzés törvényeinek – folytonos kontrollja alatt áll, a hatalmi relációktól elválasztathatatlanul. A legtöbb ilyen közösség és hálózat rendelkezik valamiféle nem hivatalos túlélési rendszerrel, információs csatornákkal és a tiltakozás eszközeivel. Tehát nem csupán a szenvedésük okát és természetét kell megértenünk, hanem a cselekedeteiket és a politikai indíttatásaikat is.

Rózsaszín akció a homonacionalizmus és a pinkwashing ellen, Tel Aviv, 2013 
Forrás: solidarity-us.org  

2010-ben Butler a berlini Christopher Street Day díszvendégeként visszautasította a rendezvény által neki adományozott Zivilcourage Prize-t, arra hivatkozva, hogy a homonacionalizmus jelensége egyre inkább a – gazdaságilag/kulturálisan – fejletlen országokból érkezők ellen felhasznált értékrendszer része lett. Miközben a nyugati, liberálisnak nevezett, progresszív demokrácia a meleg kisebbség elfogadására a nyugati társadalom alapvető nemzeti értékeként hivatkozik, más kisebbségeket (főként muszlim bevándorlókat) azzal bélyegez meg, hogy képtelenek elsajátítani ezeket az értékeket, és ezáltal szétszakít és egymás ellen fordít különböző csoportokat a társadalomban. Erről bővebben »

SB: Egy interjúban a fehérséget (whiteness) cselekedetek stilizált ismétléseként nevezte meg. 2010-ben felemelte hangját a homonacionalizmus ellen, mert a nemzeti liberalizmus intézményesült formájaként a kevésbe fejlett országokkal szembeni rasszizmus és xenofóbia eszköztárának tekinti. Mit gondol, a nyugati életvitel és gondolkodás szélsőségesen kétpólusú – belső ellentéteken alapuló – lett?

A patriarchátus (white patriarchy), a heteronormatív keretrendszer (frames of heteronormativity) belső dominanciája továbbra is tagadhatatlanul meghatározza az értékeinket és a gazdasági, politikai és társadalmi cselekedeteinket. Ezzel egyidejűleg az európai Felvilágosodás eszméi, vívmányai és a nyugati előrehaladottság olyan szimbólumai, mint a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia és a szekularizmus, más, rajtunk kívül eső kultúrák és nemzetek fejlettségének mérőeszközeiként működnek. Vagyis, annak ellenére, hogy a nyugati demokráciák a mai napig a kizsákmányolás színterei és a homofóbia, a rasszizmus, a nők politikai, gazdasági és társadalmi elnyomása mindennapos jelenségek, más – nem nyugati – államok és kultúrák fejlettségének mérésére azokat a nyugati elveket használjuk, amelyek maguk generálják és fenntartják a rendszer belső problémáit. Különösen érdekesnek találom, hogy a szekularizmus szó milyen fontos helyet foglal el a muszlim- és bevándorlásellenes diskurzusokban, amelyek azt hangoztatják, hogy a muszlim államok – a szekularizáció hagyományainak hiánya miatt – veszélyeztetik a keresztény értékekre épülő európai kultúra fennmaradását.

JB: Soha nem voltam benne biztos, mit is értünk pontosan azalatt, hogy nyugat. Hol kezdődik és hol végződik? Egy földrajzi vagy egy geopolitikai kategóriáról van-e szó, és ha az utóbbi, akkor valójában nem egy a bolygó földrajzi térképen keringő geopolitikai fogalommal állunk-e szemben? Egyetértek veled abban, hogy manapság egyre jobban kiéleződtek ezek a kettősségek. Vagyis miközben az Egyesült Államok a szekularizmus, a szabadság, az egyenlőség és az igazságosság példaképeként akarja feltüntetni magát, szintén példakép lehet a drónok használatában, a külföldön történő kínvallatásaiban (Guantanamo) és a szekuritizációra épülő állammodelljében (Snowden).

Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk a gazdasági egyenlőtlenségek kiéleződéséről sem. Annak ellenére, hogy szimbolikusan mindenképpen fontos, hogy Obama az első fekete elnökünk, a feketék helyzete egyre csak romlik az USA-ban: napi szintű rendőri fenyegetések, igazságtalan mértékű bebörtönzések áldozatai. A világi (secular) fogalmai nem fedik egymást teljes mértékben Európában és az USA-ban. Az utóbbi a szekularizmust vallási toleranciaként, a vallási kisebbségek védelmezőjeként definiálja. Ez viszont csak elvben működik. Európában a szekularizmus inkább az állam azon hatalmi formáit, módozatait jelöli ki, amelyek helytelenítik és ellehetetlenítik vallásgyakorlás és állampolgárság kapcsolódását. Sokszor ezek hallgatólagos egyezményekben csúcsosodnak ki az állam és az egyház között, mint ahogyan azt a mai Oroszországban is láthatjuk. Aztán bizonyos államok, mint például Magyarország, továbbra is egy bizonyos erkölcsi világkép szerint próbálnak működni, amely számos kultúrában – a zsidó-ellenesség leküzdésében elért fejlődés ellenére – továbbra is az antiszemitizmus fennmaradását és fejlődését segíti.

SB: Ha már a liberalizmust említettük, tavaly nyáron Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy a liberális demokrácia a továbbiakban már nem életképes, ezért – Oroszország, Törökország és Kína példáját követve – egy új típusú (illiberális) demokráciát kell felépítenünk. Elképzelhető egy olyan, nem a liberalizmus elveire épülő demokrácia, amely képes egy államban fenntartani a társadalmi igazságosságot?

JB: Ez attól is függ, hogy Orbán gazdasági vagy politikai liberalizmusról beszélt. A politikai liberalizmus kihívása a konzervatív és reakciós politika szegleteiből eredeztethető, ahol a biztonság iránti szükséglet vegyül a fajgyűlölő kinyilatkozásokkal, legyen az antiszemita vagy iszlámellenes. Mégis, a legijesztőbb a Jobbik megerősödése, ami egyszerre idézi fel és erősíti meg Kelet-Európa történetének leggyűlöltebb hozzáállását és gyakorlatát. Tehát, ha Orbán a nemzetbiztonság nevében az egyéni és kollektív szabadságjogok felfüggesztése mellett érvel, akkor nem csupán a liberális demokrácia leépítése, hanem maga a demokrácia leépítése mellett korteskedik. Hasonlóképpen, ha Orbán a gazdasági liberalizmus ellen foglal állást, akkor a kérdés nem más, minthogy az állami hatalom konszolidációját a gazdaságon keresztül próbálja-e elérni, vagy egy olyan neoliberális rezsimet szándékozik kiépíteni, amelyben az állam eladja minden szerepét. Bárhogy is legyen, mindkét eshetőség rossz jelnek tűnik.

A London School of Economics-on tartott előadásról készült teljes hangfelvétel itt érhető el »

Az interjút e-mailben készítette, szerkesztette és magyarra fordította Sótér Balázs.