Erős politikai akarat, tervezés és idő kell hozzá, hogy egy városi térben az ott felállított köztéri szobrok rendszeréből összefüggő és az elképzelt jövő számára is könnyen leolvasható ideológiai program rajzolódjon ki. Példa erre a két világháború közötti budapesti Szabadság tér, a krisztusi szenvedéstörténetre utaló irredenta szoboregyüttessel vagy a bibliai és történelmi témákat, illetve allegóriákat antikizáló díszlettel körítő Hősök tere, ahol a szobrok révén közös nevezőre került az ősmagyar és a keresztény múlt. Székesfehérváron az elmúlt két év során egy jól körülírható ideológiai program jegyében a két világháború közötti magyar kultúrpolitika meghatározó egyéniségeinek, Klebelsberg Kunónak és Kornis Gyulának állítottak emlékművet, a sorozat a városi tervek szerint most egészül ki a harmadik elemmel, Hóman Bálint egészalakos portréjával. A három kultúrpolitikust kiemelő és összefűző ideológiai programhoz helyszínt és gyakorlati támogatást az önkormányzat vezetése, tágabb elméleti bázist pedig a helyi Kodolányi János Főiskola biztosított, amely 2010-ben Hóman-, 2012-ben pedig Klebelsberg-konferenciát rendezett. Bár a szobrok felállításának kezdeményezői esetenként különbözőek, és a támogatások között is más-más minisztériumi, állami és városi források találhatók, a szobrász személye mellett a szűkebb szellemi háttér is azonos. Pető Hunor alkotásai mögött mindenekelőtt Ujváry Gábor történészi és L. Simon László kultúrpolitikusi elképzelései húzódnak.
Ujváry gondolatait elsősorban A harmincharmadik nemzedék című, 2010-ben megjelent tanulmánykötetből, illetve az elmúlt években tartott előadásaiból, sajtóban megjelent cikkeiből ismerhetjük. L. Simon pedig blogján, konferenciák bevezetőiben vagy éppen az egyre gyakoribbá váló szoboravatókon fejtette ki a három egykori kultúrpolitikusra vonatkozó nézeteit. Ujváry gondolatmenete világos: a Trianon utáni viszonyokhoz alkalmazkodva új kulturális rendszer megteremtésére volt szükség, a szisztéma kialakításában és működtetésében a kulcsszerep Kornisnak, Klebelsbergnek és Hómannak jutott.
Az új helyzethez igazodó programadó írásokat Hóman Bálint, a harmincas évek vallás- és közoktatásügyi minisztere és Kornis Gyula, a húszas évek második felének kultusz-államtitkára tették közzé 1920-ban és 1921-ben. (…) Elképzeléseik következetesebb megfontolására és részbeni megvalósítására gróf Klebelsberg Kunónak nyílt lehetősége.
L. Simon, aki szorosan és szinte szentimentálisan kötődik Klebelsberg kultúrpolitikus-alakjához (lásd itt), szintén ebben a hármasságban látja saját politikai szerepvállalásának vonatkoztatási keretét. Beszédes, hogy egy blogján megjelent írásában, az akkoriban általa vezetett Nemzeti Kulturális Alap húsz évére visszatekintve kizárólag a három előkép szavait idézte. A Kornis-szobor avatására írt beszédében pedig már egyértelműen a három kultúrpolitikust középpontba állító program mellett tesz hitet:
„ha nincs Kornis, akkor a kiváló Hóman Bálint sem vihette volna tovább politikusként a klebelsbergi örökséget. Székesfehérvár tehát nem csupán a nemzet történelmi fővárosa, nem csupán középkori koronázó város és királyi temetkezési hely, hanem a nemzeti identitást megerősíteni szándékozó konzervatív politika útkeresésének, a két világháború közötti Magyarország progresszív kultúrpolitikájának szimbolikus városa. Az a város, ahol egyszerre érezhette otthon magát e politika három meghatározó, a mai konzervatívoknak is szellemi hátteret nyújtó alakja: Klebelsberg, Hóman, Kornis.”
Az idézet tulajdonképpen maga a történelmi kontinuitást, a nemzeti identitás megerősítését, a régi szellemiség mai példázatszerűségét középpontba állító program. Klebelsberg, Hóman és Kornis vasháromszöget alkotó szobor-együttese szimbolikusan képviseli a nemzeti, illetve a keresztény-nemzeti gondolat elsődlegességének elvét. Egy olyan korszakot idéz meg, amelyben a kultúrpolitika centrális jelentőségre tett szert, s amelyben az oktatás és a tudomány fejlesztését a kultúrfölény megteremtésének igénye motiválta. „Trianon után a kultusztárca Magyarország igazi honvédelmi tárcája lett” – írja Klebelsberg nyomán Ujváry. A három kultúrpolitikust megkerülhetetlenül (város)központba állító program mai konnotációjában főszerephez jut a nemzeti érzés és a hagyomány védelme, a külső és belső ellenségek által folyamatosan elveszejteni szándékozott, de kultúrája révén mindig feltámadó Magyarország elképzelése (lásd még az országot, a magyar földet, embereket stb. „meg kell védeni” jelszava). Az internacionalizmus szelleme elleni küzdelem, a nemzeti önvédelem, a túlélésért folytatott élethalálharc során pedig a megtámadott nem válogathat az eszközökben – így válik lehetségessé, hogy az antiszemita, a fajvédő törvények kezdeményezésében szerepet játszó, a zsidókérdés „programszerű megoldása” mellett végsőkig kitartó Hóman Bálint szellemi és politikai (köztéri) rehabilitációjára is e program keretében kerül sor. „Örülök annak, hogy Hóman Bálint emléke Székesfehérvár városából nem tűnik el, és reméljük, hogy hamarosan a tudományos és közéleti rehabilitáció is meg fog történni” – mondta a városhoz sok szálon kötődő Orbán Viktor.
Orbán Viktor előtt néhány évvel Ujváry Gábor még így fogalmazott Hóman személyével kapcsolatban:
„Szakmai rehabilitációját feltétlenül szükségesnek tartom. (…) Politikai jóvátételét azonban már jóval kényesebb kérdésnek gondolom. Hiszen úgy érzem: ha csak kis részben is, de neki is szerepe volt abban, hogy a magyar történelemnek 1944–1945 olyan mozgalmas-zavaros (sic!), igen rövid időn belül többszöri, mindent fölforgató változásokat eredményező korszaka lett.”
A kor szava azonban módosította korábbi véleményét:
„Mindenesetre túlbuzgó kritikusai jól tennék (…), ha tanulmányoznák Hóman életének és munkásságának más oldalait is a működését egyébként sem meghatározó antiszemitizmuson kívül.”
A kritikusok, történészek ellenvetései, a szervezetek és magánszemélyek tiltakozása Ujváry mai álláspontja szerint tehát egy „nem meghatározó” tényezőre irányulnak; a nemzetvédelem összefüggésrendszerében elhanyagolható kísérőjelenségnek tekintett tevőleges antiszemitizmus nem lehet a program kiteljesítésének akadálya. Klebelsberg Ujvárynál nem létezhetne Kornis nélkül, Hóman rehabilitálásának hiányában viszont mindkettőjük műve folytathatatlannak tűnne.
A több mint hetven évvel ezelőtt megszakadt kontinuitást a programadók most, az Orbán Bethlen-eszményképéhez is illeszkedő újjáépítés jelszavát hangoztatva – Kövér László Kornis Gyula szobrának avatásakor is az önálló és keresztény Magyarország újjáépítésének XX. századi programjára hivatkozott –, a múlt újraírásával kívánják helyreállítani. A hatalom eszmei hátterének formálói számára egy rég elmúlt korszak szellemisége minden további nélkül a jelenre ültethető: ismét létrehozható a homogén nemzeti tér. A székesfehérvári program szerint a szobrokkal a Bartók Béla tér (éppen a Bartókról elnevezett téren!) szimbolikusan is átírható – eltörölhető a közbeeső idő, s ahogy a budapesti Kossuth tér 1944 előtti állapotainak helyreállításával, eltüntethetők a város (szellemi) terére időközben rakódott jelentések is. L. Simon László – akitől az egy évtizeddel ezelőtti írásai tanúsága szerint egykor még távol állhatott egy ilyesfajta program – a Nemzeti Hauszmann-terv irányítójaként hasonló módon jár el a Budai Várban; nincs lényegi különbség a két világháború közti kultúrpolitikusok megkerülhetetlen helyfoglalása és a budavári palota másolat-díszleteinek újraerőltetése között. Klebelsberg szobrát iskolások érintik majd, a Csikós udvarban az újjáépített rámpán a turisták mellett a lovak is közlekedhetnek. Az átírás mintája lehet a Millennium kora vagy a differenciálatlanul kezelt Horthy-korszak, a névadó lehet Széll Kálmán vagy Klebelsberg, a példa Szent István halálának 900. évfordulója vagy az Eucharisztikus Világkongresszus (mindkét esemény főszereplője Hóman Bálint kultuszminiszter), a cél azonos: a jelen és a jövő szimbolikus tereinek elfoglalása, a hatalom eszmei hátterének, legitimációjának megteremtése. György Péter már 2007-ben felrajzolta a kiskorúnak tekintett társadalmat a jelen problémáitól megvédő – a problémáktól valójában irtózó és menekülő, térfoglaló hatalom képét.
„Ennek a kulturális homogenitás-eszmének persze nincs egy konkrét történelmi előképe; ami a jobboldalt illeti, minden periódusban megtalálja – Komoróczy Géza szavával élve – a nemzeti hagyományba való bezárkózás retorikájának lehetőségét: ha innen nézzük, akkor a dualista Magyarország volt a jó, de ha kell, akkor a Horthy-féle ország, nem beszélve arról, hogy néha még Kádár János országa is példaszerű lehet.” (György Péter: Félelem a jelentől. Élet és Irodalom, 2007. augusztus 31.)
Az üres átírásról maguk az elkészült szobrok (és a Hóman-emlékmű terve) tanúskodnak. A Vár újrarakott, de újra nem gondolt épületeihez hasonlóan az emberalakok egy neobarokk másolatkultúra termékei; nem újraértelmezik a múltat, hanem egykor megdermedt formájában újraprezentálják. Pető Hunor művei semmitmondó portré-szurrogátumok, hibernált figurák – együttesük olyan, mintha valaki avantgárd tréfából a Kis Varsó Lélekben tomboló háború című installációjának egy részletét nagyította volna fel (a térhez képest parányira). Klebelsberg, Kornis és Hóman szobrai többféle sorba illeszthetők: semmit nem gondolnak a jelenről, ugyanúgy, mint Andrássy lovas szobra, provokatívan emberközeliek, mint a margitszigeti Urmánczy-pad, felszínesek, mint a Nemzeti Színház előtti fotó-szobrok. Aktualitás hiányában vitaképtelenek. Hiszen nem is akarnak vitatkozni: csupán határkövek, hatalmi szimbólumok, mint egykor a munkásmozgalom régi harcosainak, az akkori elképzelések szerint, még magas talapzatra emelt városi emlékművei. Pető Hunor a térfoglaló programot térkitöltő ötlettelenséggel ültette át a valós környezetbe. Minden korból kiszakított, elképzelt tömegigényeket kielégítő – mert fizikailag hasonlító és embernagyságú –, időleges, műanyag zsáneralakokat készített. Mindeközben Klebelsberg Varga Imre mohácsi Lenin-szobrának mozdulatát imitálja, Kornis olyan hétköznapi, mint egy amerikai stadion előtt álló edzőszobor, Hóman pedig mintha a Díszmagyar című film egyik mellékszereplőjének karikatúrája lenne. Utóbbiak aránytalanul állnak majd az 1944-ben még Horthy Miklós Kultúrházként avatott épület ívei alatt.
Pető Hunor legújabb műveit nemrég állították ki a budapesti Bartók Béla úton (régebben Horthy Miklós út), a K.A.S. Galériában. A kiállítás egyik eleme egy zsemlemorzsából kirakott kép volt, amely egy hónapon át penészedett a falon: folyamatosan átíródva alakult. Mellette pedig egy videoanimáció futott, amelyen a fázisképekben rögzített múltbéli folyamat vált láthatóvá. Az idő nekem dolgozik című kiállítást L. Simon László nyitotta meg, aki szerint „a művész speciális önreflexivitása a legkonzervatívabb téma esetén is avantgárd gesztust feltételez”. Az eseményről készült beszámolójában hozzátette: „felvetődik a kérdés, vajon Pető Hunor hagyományos, bronz köztéri alkotásai, vagy az időben felolvadó, eltűnő alkotásai, morzsából és penészből alkotott művei lesznek-e az időtállóbb alkotások”. Egykori költőként L. Simon is tudhatta, hogy az egyetlen időtálló megoldás a zsemlemorzsából készült Hóman-portré lenne.
