1. Perspektívaszínház
hangjáték, monológ
Előadó: 1 gyerek
Befejező rész
.
..
…
Amikor a férjem már nem lesz, akkor gondolom majd végig az egész világot, hogy egyáltalán van-e valahol még béke. Mert nem nagyon. Lesz egy ember, aki azt hiszi, hogy csak a pénzért lehet valamit csinálni, és az elterjeszti, hogy biztos nem vagyok normális. Én meg még tán verset is írok róla, hogy végre pénz nélkül dolgozom és ez az igazi.
Bejön egy doktornő, tulajdonképpen meghalni jön, nem akar az unokái szeme láttára szenvedni. Agydaganata lesz, a füle mellett. Az orvos, aki odaadja neki a diagnózist, nem tudja, hogy ő is orvos, megnézi és leolvassa a jövőjét.
Egy másik asszony pedig ruhákat gyűjtöget majd és aztán kiválogatja, hogy kinek lesz jó. Azt gondolja, hogy a bátyámék dédunokáinak, pedig nem is ismeri a bátyámékat, de az lesz benne, hogy adni akar, és hogy nehogy valami úgy maradjon, ha ő már nem lesz, mert elmúlt 90 éves. Nem akar pazarolni.
Ha nem jut eszembe egy szó, akkor majd mutogatok. Óvakodni fogok azoktól az emberektől, akiknek fogalma sincs a betegségekről meg a mutogatásokról, azokat ilyenkor kerülni fogom egy kicsit. Nem szép viselkedés, de hasznos.
Az lesz az elképzelésem, hogy ameddig megvan a humorérzéke valakinek, addig nincs nagy baj. A bátyám nagyon súlyos cukorbeteg lesz, úgyhogy őt néha elhagyja a humorérzéke.
Nekem viszont lesz egy komoly viccgyűjteményem, mert lesz egy komoly betegem, akit három évig ápolok, amíg meghal. Teljesen ingyen fogok betegeket ápolni. Tudja, hogy menthetetlen, de szereti a vicceket. Akkor elkezdem gyűjteni a vicceket, sokat gyógyítok vele.
Egy jó barátnőm közölni fogja, hogy gyógyíthatatlan beteg és hogy meghalt a férje, szóval ekkor jön már az az időszak, hogy vagy maga a barátnő hal meg vagy a férje. Nagyon nehéz lesz ezeket feldolgozni. Ott ahol élni fogok, ott is sok olyan hal meg, aki nem is olyan idős. Nekem mindig azt mondják majd, hogy könnyű nekem, mert én még fiatal vagyok, egy 76 éves, szinte csitri, de ez nem úgy fog menni. Majd elkezdik számolni, hogy most ki következik. Pedig nem leszünk sorba állítva.
– Ki az aki úgy jajgat? – kérdezik majd.
– Molnár Margit.
– Mari, nem Margit. Mária. Itt lakik az első ajtóban. Velem szemben van.
– Beljebb hallani a hangot.
– Lehet, hogy fönt van és ott hallod, mert fölviszik és akkor fönt ugyanúgy jajgat. Ha felébred, akkor megijed, nem szeret egyedül lenni.
– Nincs neki fizikailag baja, csak nem találja fel magát.
– Azt mondja, hogy nem fáj semmim, csak unatkozom.
Én soha nem fogok unatkozni. A szabad könyvtárból elcsórok majd egy vastag könyvet, az Irwin Shaw-tól az Oroszlánkölyköket. Négy férfinak az élettörténete az Oroszlánkölykök és háborús dolgok is vannak benne.
Én azért fogom olvasni a háborús dolgokat, mert ugye három fiam lesz és én irtózom a háborútól, de azt fogom gondolni, hogy legalább el kell olvasnom, hogy mit érzett egy anya, amikor kapták a híreket. Azt gondolom, hogy nekem azt olvasnom kell, mert nekik meg át kellett élni. És még azt is fogom gondolni, hogy nem tudjuk, hogy mi is mit élünk meg.
Szedni fogok lila ibolyákat, amik az udvaron, a templom mögött nyílnak, azoknak lesz illatuk. És lesz egy folyosótársnőm, aki haragszik, mikor így virágot szedek. Pedig magamnak nem nagyon szedek, csak a doktornőnek. Lejönni nem tud, lehajolni se, csak annyit tud majd, hogy elmegy a vécére meg megfürdik. Agydaganat miatt. Ahogy kiveszik a daganatot, az egyensúlya tönkremegy. És akkor a falnak fog támaszkodni, mikor járkál. De nem adja meg magát. Ezek az ibolyák hirtelen lesznek ilyen sokan, egy nap alatt. Mikor viszek neki, nem jó sokáig vele beszélgetni, mert fárasztja az is, ha megszólal. De aztán azt mondja, hogy nagyon szépek és megkérdezi, hogy hát nem viszed el? Nem azért hoztam, hogy megmutassam aztán elvigyem és akkor elnevetjük magunkat.
Kétszer elmondok neki egy versemet, amit kívülről tudok, csak egyet tudok kívülről, azt elmondom neki kétszer.
Addig míg élnek a barátnőim, addig megvannak. Egyre nehezebben tudok majd írni. A helyesírásom az megmarad, de a szépírásom nem.
Lesz egy álmom, hogy a liftben állok és csak nyomkodom a gombokat, nem tudom, hogy merre kell menni. Amikor felébredek, elindulnék reggelizni és nem fogom tudni, hogy merre menjek.
Tehát folytatódik az álom tulajdonképpen, csak igaz lesz.
(2019)
2.
Geometrikus kerek erdő
könyv
részlet I.
.
..
…
Lefelé megy egy lépcső, mint egy pincébe.
Valaki lefelé megy egy lépcsőn, mint egy pincébe.
De nem pince, nem is szuterén lakás, mert sokkal nagyobb, nem látni a végét.
Ez a hely horizontálisan tükörképe a dimbes-dombos mediterrán kisvárosoknak, melyekben úgy összefüggnek egymással a házak és az utcákkal a házak, mintha egy lepedővel letakarták volna és olyan fehérek is. Mindenhonnan nyílik egy új hasonló, nem tudni a végét.
Ez a hely tehát mindennek a negatívja (fekete), de pontosan ugyanolyan máshol (lent) és ugyanolyan végtelen is, és pontosan azért, mert ez a pokol.
részlet II.
.
..
…
Jön egy orvos. Szeretném megkérdezni, hogy lehetséges-e fejen keresztül gyereket szülni. Azt válaszolja, hogy lehetséges, de nem könnyebb. Csak egy kicsivel komplikáltabb. – mondja, majd bemegy egy ajtón. Először ki kell venni az agyat, helyet csinálni, hogy ki lehessen venni a gyereket, arra a kis időre tehát félre kell tenni, végül pedig visszatenni a helyére. Azt gondolom, hogy ez egyszerű, mert precízen és mechanikusan végrehajtható, de egy kicsit rizikós, hiszen megtörténhet, hogy elfelejtik visszatenni az agyát a fejébe, vagy hogy fordítva teszik vissza.
Azt felelem, hogy elmegyek, vissza a szobába, mert ennél még az is jobb, ha minden csupa vér.
(2020)