Befejezett jövő

Csernobili városképek 30 évvel később

Mi történik az utolsó atomvárossal, ha végleg bezár az atomerőmű? Mi történik a szocialista térrel, ha megszűnik a szocializmus? Hogy él tovább Csernobil öröksége a hátrahagyott élő és halott városokban? Az Urban Forms Center és a Lviv Center for Urban History közös nyári egyeteme ezekre a kérdésekre kereste a választ az utolsó szovjet tervezett városban.

01
Szlavutics főtere. Fotó: Balázs Anna

 

Az utolsó atomográd

Szlavutics neve valószínűleg keveseknek hangzik ismerősen, holott a várost létrehívó nukleáris katasztrófa másik két helyszínének az egész világ megtanulta a nevét. Míg azonban Csernobil és Pripjaty a betonba zárt múlt tragikus szimbólumai, Szlavutics egyszerre valós idejű város és a jövő emlékműve. A reaktor 4-es blokkjának robbanása után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az erőmű dolgozóinak otthonául szolgáló Pripjaty a radioaktív szennyezettség miatt nem alkalmas többé az emberi életre. A lakókat ideiglenes megoldásként a Szovjetúnió különböző részeire telepítették, és néhány hónappal később bejelentették egy új város építését, akkor még nem sejtvén, hogy ez a város lesz az utolsó, ami a Szovjetúnióban épül. Szlavutics 1988 őszére készült el, rapid sebességgel, nyolc szovjet tagköztársaság összefogásával: az orosz és ukrán, valamint a kaukázusi és balti tagállamok mindegyike hozzájárult a városhoz egy-egy kerülettel, amely az adott ország fővárosának nevét viseli. A Tallinn, Jereván, Moszkva és a további negyedek nem csupán nevükben, hanem építészeti sajátosságaikban is visszautalnak származásukra: a projektben a kor neves építészei dolgoztak, akik hazájuk legkorszerűbb technológiai és stílusbeli tudását alkalmazták az új város terveiben. Szlavutics ennek köszönhetően egészen egyedülálló építészettörténeti különlegesség, ahol a késő-szovjet városépítés „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” variációi egymás mellé helyezve tekinthetők meg.

02
Lakóház a Tbiliszi-negyedben. Fotó: Balázs Anna

A város jelentősége azonban jóval túlmutat a pusztán formai érdekességen: Szlavutics a Szovjetúnió utolsó urbanisztikai kísérlete, amely segít elképzelni, milyen lehetett volna a szocialista városok új generációja, ha nem omlik össze a rendszer, amely futószalagon gyártotta őket. A csernobili atomkatasztrófa közmegegyezés szerint egyike a szimbolikus, egyben végzetes eseményeknek, amelyek összejátszása végül a Szovjetúnió bukásához vezetett — a politikai vezetés valószínűleg érezte, hogy a „rendszer apróbb hibái” ezúttal túlmentek az elfogadható határon, és a peresztrojka-korszak közepén valódi önkritikát gyakorolt. Szlavutics városépítészeti elvei ezt a fordulatot tükrözik: a köztéri Lenin-szobrokat felvátották a mindennapi élet kellemesebb témái, a monoton lakónegyedeket az egyedi hangulatú blokkok, a zajos trolibusz-hálózatot pedig a zöld parkok és könnyed sétatávolságok. Az atomvárosok mindig is kivételezett helynek számítottak a Szovjetúnión belül: az atomerőmű dolgozóinak nagyobb lakások, jobb áruválaszték és politikamentes mindennapok jártak, hogy a mérnökök zavartalanul végezhessék munkájukat a birodalom legnagyobb büszkeségének számító erőművekben. Szlavutics ennél is többet kínált a lakóinak: a város az otthonuktól megfosztott, traumatizált embereknek nyújtott kárpótlás az államtól, és a múlt hibáival való szembenézés jelképe is egyben. A katasztrófa harmincadik évfordulóján szervezett nyári egyetem arra kereste a választ, hogy él tovább Csernobil a lakók hétköznapjaiban, és milyen jövő képzelhető el egy letűnt kor ideái szerint épített térben.

 

A Csernobil-horror

A horrorfilmek egyik fő ismérve, hogy a legfélelmetesebb dolog mindig az, amit nem látunk: egy indokolatlan ajtónyikorgás minden zombinál és gyilkosnál nagyobb rettegést vált ki. Csernobil nem véletlenül vált a műfaj kedvelt témájává: a rádióaktív sugárzás olyan láthatatlan ellenség, amelynek pontos helyét és következményeit egyformán lehetetlen szabad szemmel felmérni. A korabeli szovjet hidegháborús közhangulatban a háború szolgált a tragédia első, automatikus értelmezési kereteként: a mentőegységeket a haza hőseiként ünnepelték, a levegőben köröző helikopterek és az otthon pánikszerű elhagyása pedig világháborús tapasztalatokat idézett. A csernobili bábuskák tapasztalatában azonban van egy hatalmas különbség, mégpedig az, hogy a háborúban legalább látható volt a veszély forrása. A sugárzás kiismerhetetlen természetével szemben többszörösen védtelennek bizonyult a lakosság: az egészségügyi problémákon túl emberek sokasága szembesült azzal, hogy addigi élettere és önfenntartásának záloga ellehetetlenült, az ukrán állam pedig ismételten kudarcot vallott a segítségnyújtásban. Thom Davies „kettős expozíciónak” nevezi ezt a helyzetet, amelyben a láthatatlan veszélynek kitett lakosság maga is láthatatlanná válik a helyzetért végső soron felelős állam számára1.

A Csernobil-témájú horrorfilmek, a Half Life-hoz hasonló videojátékok és a média szenzációhajhász borzongása az érintettek valós szenvedéseinek tükrében a rompornó szokásos etikai problémáit vetik fel. A rompornó Davies értelmezésében „bűnös vizuális eljárás, mely a városi hanyatlás jeleit ünnepli, figyelmen kívül hagyva a mögötte meghúzódó tragédiát”2. A csernobili eset azonban különös fordulatot vesz, amikor meghaladván a felszínes esztétizálást, valódi etnográfiai mélységekbe ereszkedünk: Svetlana Alexievich Nobel-díjas írónő non-fiction műfajú írásaiban az atomkatasztrófa érintettjeit szólaltatja meg, teret adva a „láthatatlan áldozatok” történeteinek3. A dokumentarista alaposságú, életinterjúkon alapuló szövegekben pontosan ugyanaz a horror köszön vissza, mint a fikciós alkotásokban, annyival súlyosbítva, hogy itt nem kitalációról van szó. A kertet hajnalra fehér por borítja be, a tej nem válik sajttá, a gyerekek testén egykopejkás méretű fekete foltok jelennek meg, a bőr leválik a húsról, ha a feleség megfogja a férje karját. A radioaktivitás természetre gyakorolt hatása a technológia újdonsága miatt még nem vált az emberi tapasztalat részévé, így szinte természetfeletti élményként kerül be a kollektív emlékezetbe, igazolva a horror, illetve a mágikus realizmus reprezentációs szerepét. A katasztrófának ezen transzcendens elemei éles ellentétben állnak a szovjet atomfizika tudományos racionalitásával — ennek fényében nem meglepő, hogy Csernobil a regionális folklór, sőt, az ortodox ikonográfia részévé vált, amiben Jézus a sugárfertőzött gyerekek megmentőjeként jelenik meg, a lángoló erőművel a háttérben.

A Csernobili Megváltó ikonja a szlavuticsi ortodox templomban.
A Csernobili Megváltó ikonja a szlavuticsi ortodox templomban. Fotó: Jordan Skinner

Pripjatytól Szlavuticsig

A szovjet modernitás tehát végzetes csorbát szenvedett a csernobili katasztrófával; ennek a bukott utópiának a legfontosabb szimbóluma Pripjaty, a „halott város”, egy kudarcba fulladt társadalmi vízió melankolikus emlékműve. Pripjatynál kevés költőibb hely létezik a világon: a dzsungelszerű növényzet takarásában lépésről lépésre tűnnek fel az elhagyott épületek, hanyatlásukban is azt az időpillanatot tükrözve, amikor megszűnt bennük az élet, és önmaguk múzeumává váltak. Hasonló érzést kelt minden elhagyott város, ahol egy katasztrófa miatt (legyen az atomrobbanás, vulkánkitörés vagy pestis) nem volt idő az organikus pusztulásra, így a megmaradt struktúra egy korábbi idő lenyomatát őrzi a maga teljességében, a múzeumok kontextusból kiragadott tárgyaival ellentétben. Pripjaty ráadásul olyan, mintha kifejezetten a szocializmus akropoliszának épült volna: az atomváros középületei a szovjet modernizmus példaértékű darabjai, harminc év elhagyatás után is változatos és izgalmas képet adnak a korról, amelyben a városlakók élete az utolsó mozdulatig meg volt tervezve. Noha ma már tudjuk, hogy a tervbe végül hiba csúszott, mégsem tekinthető az elejétől elhibázottnak: volt lakói emlékeiben Pripjaty a fiatalság, boldogság és a célokkal teli élet helyszíneként jelenik meg.

Piripaty
Piripaty. Fotó: Natalia Ostrichenko

Hogyan képzelhető el ezzel szemben Szlavutics, Csernobil emlékeinek mai örököse? A huszönötezer fős kisváros lakóinak nagy része ma már nem Pripjatyból származik, de az atomerőmű még 2001-es bezárása után is a lakosság jelentős részének ad munkát, főként a második védőszarkofág építésének kapcsán. Ennek következtében Csernobil többféle módon jelenik meg a szlavuticsiak kollektív emlékezetében: egyfelől az elveszett otthon már említett képeiben, másrészt pedig nagyon is hétköznapi szinten, mint munkahely vagy jövedelemforrás. Csernobil horrorisztikus szenzációját tehát nem is a tragédiát átélt emberek valós tapasztalata, sokkal inkább az új város jelene írja felül. Az egyre aktuálisabb kérdés viszont az, milyen jövő vár Szlavuticsra, ha befejeződik a szarkofág építése — milyen stratégiák léteznek azon helyek esetében, ahol a fő jövedelemforrást jelentő gazdasági tevékenység belátható időn belül megszűnik? A probléma egyáltalán nem egyedi, Szlavutics helyzete rávilágít a volt szovjet városok legnagyobb közös dilemmájára: mi történik egy tudatos célok szerint megtervezett térrel, ha a mögötte álló gazdasági és ideológiai rendszer összeomlik? Hogyan működhet tovább az új szabályok szerint a hátrahagyott struktúra? Szlavutics következő évtizede kérlelhetetlenül választ ad majd az ehhez hasonló kérdésekre, ha a hosszúra nyúlt szovjet múlt végleg átadja helyét egy kevésbé megtervezett jövőnek.

Ingázók a Szlavutics-Csernobil járaton. Fotó: Balázs Anna
Ingázók a Szlavutics-Csernobil járaton. Fotó: Balázs Anna

 

Jegyzetek

  1. Thom Davies (2013): A Visual Geography of Chernobyl: Double Exposure, International Labor and Working-Class History, 84:116-139.
  2. Davies 122.
  3. Svetlana Alexievich (2005): Voices from Chernobyl – The oral history of a nuclear disaster, London, Dalkey Archive Press

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány