Gyakorlatok a szabadban

Egyszerű műhelymunkának terveztem, amelynek a pillanat lett volna a központi eleme. Egy olyan pillanat, amelyben az emberek nem tudják, hogyan fejezzenek ki valamit, ami nagyon fontos a számukra, valamit, ami mélyen rögzült az emlékezetükben. Arra akartam rávenni az egymást nem ismerő résztvevőket, hogy találkozzanak és meséljenek egymásnak olyan budapesti helyekről, ahol valami meghatározót éltek át: első szerelmet, csókot, vagy akár valami politikai vonatkozású dolgot, például valamit a Magyar Gárda akcióival kapcsolatban. Több embertől is hallottam, hogy ami a Hősök terén történt, amikor megpillantották a vonuló egyenruhás menetoszlopot, mennyire nagy hatással volt rájuk. Szerettem volna, hogy ezek szép, erőteljes, önmagukban is megálló történetek legyenek. Azt akartam, hogy látogassunk el ezekre a helyekre, és hogy a mesélő személy a csoport vezetőjévé válva beszélje el ugyanazt a történetet a testével, szavak használata nélkül, a többiek pedig egymás után többször megismételnék a látott gesztusokat, egy emlékezetben létező előadás koreográfiáját létrehozva. 
Ami számomra a legérdekesebb lett volna ebben a meg nem valósult projektben, az ennek a tudatlanságnak a pillanata, a tehetetlenségé, amikor az emberek állnak és nem tudnak mit kezdeni egy olyan feladattal, amelyet még soha nem csináltak. Amikor az ember próbál elmesélni valamit, automatikusan igyekszik az események ritualizálására, mivel meghatározó dolgokat többször el szoktunk mesélni.
Én is fel akartam dolgozni egy bizonyos szempontból negatívan megélt eseményt, amely persze nem feltétlenül mindenki számára kellemetlen, hiszen sokak részéről lelkesedést is tapasztaltam ezzel kapcsolatban: a Magyar Gárda esküjéről van szó, amely a Hősök terén zajlott. Bennem egyfelől undort, másfelől elragadtatást keltett a közös öröm, amelynek ezek az emberek részesei voltak. A megtörtént eskü helyzetét akartam eljátszatni, elismételtetni a csoporttal. Fontos momentum lett volna, amikor a csoport hibázik, és nem tudja majd elismételni helyesen a ritualizált gesztusokat; ezáltal az egész helyzetet mintha visszapörgettük volna, mintha az soha nem is történt volna meg. Vettem egy kis kínai dobot és készítettem egy árpádsávos zászlót is, de a foglalkozás elmaradt, így az eseményt nem sikerült visszapörgetni.

Szerencsére folyamatban van egy másik budapesti projekted „Repülés Budapest fölött” címmel, amelyen Erős Nikolettel, a Trafó Galéria kurátorával dolgozol.

A projekt célja egy adott helyszínhez kapcsolódó politikai vízió megteremtése egy repülőgép zárt utasterében. Egy 20 személyes kisrepülőgép fedélzetére a magyarországi kisebbségek (és a Magyar Gárda) képviselőit hívom meg. Ezáltal létrejön egy sérülékeny belső tér, amely a közösségi megegyezések függvénye: mindenki egyetért abban, hogy a pilóta az, aki a gépet irányítja. Egymáshoz való viszonyulásunk határozza meg ennek az időleges térnek a működését. Rendkívül lényeges az időbeli zárójelek közötti ideiglenes tér, az idő klauzúrája, amely az elejétől fogva nagyon erősen jelen van minden rövid utazás esetében. Ezt a projektet legjobban a vízió szó írja le. Egyfajta utópisztikus politikai vízióról van szó, amelyet más projektjeimben is próbálok létrehozni: egy olyan társadalom víziója, amelyben mindenkinek van helye a különbségektől függetlenül. Itt nem toleranciáról beszélek, sokkal inkább egy kémiai metaforát használnék a helyzet leírására: az anyagrészecskék egy oldatban lebegnek, amelyben vagy kapcsolódnak egymással, vagy szétesnek, függetlenül a köztük lévő különbségektől.

Ezek szerint egy Lyotard-féle borderzone (határterület) létrehozásáról volna szó? Olyan embereknek akarsz találkozót összehozni, akik egyébként nem találkoznának?

Ez nem találkozó, mert ahhoz tudatosságra van szükség. Én kisebb dolgokról beszélek. Egyfajta párhuzamosságról, arról, hogy egymástól függetlenül létezünk, közel egymáshoz, de külön-külön. Ezt a helyzetet legjobban egy repülőút írja le, amikor ülünk egymás mellett a fedélzeten. Nem érzem úgy, hogy békéltető misszióm volna, inkább csak egy helyzetet szeretnék létrehozni, amely rámutat egy konfliktusra anélkül, hogy megpróbálná azt megoldani. Nem ismerjük egymást, nem is kell, hogy megértsük egymást, de a repülés ideje alatt együtt vagyunk. Nem akarom az embereket közelebb hozni egymáshoz, csak szeretném, ha elfogadnák azt az egyszerű tényt, hogy egymás mellett, ugyanabban a térben létezünk mindannyian.