GONDOLAT PLASZTIKA

05_priscila_fernandes_konyv_a_modern_iskola_esztetikai_neveleserol.jpg

Priscila Fernandes: Könyv a Modern Iskola esztétitkai neveléséről. 2014.11.05, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Kontra Klub 

„Nem is tudom, hogy tudtak a képzőművészek átállni az akcióra, amikor annyira mélyen és eredendően más dolog az, hogy én valamit elképzelek, megvalósítom és rögtön látom is, vagy pedig odateszem magam, egyáltalán nem látom, és teljesen a közönségre bízom azt, hogy mit lát, és teljesen önellenőrzés nélkül működöm.” (Erdély Miklós: Demokratikus festmény /részlet/). Erdély Miklós 1984-ben a Kossuth klubban tartott Demokratikus festmény című akciójának alapja az a szakadék, ami az alkotás folyamatában elgondolás és valóság között feszül. Erdély kísérletet tesz az akcióművészetre jellemző azonnali visszajelzés és a közönséggel való dialogikus viszony festészetbe történő visszacsatornázására úgy, hogy a közönség és a meghívott résztvevők direkt módon is befolyásolhatják a történések menetét vagy a festmény alakulását. Erdély akcióját ma akár könnyen nevezhetnénk performansz-előadásnak is, de a műfaji behatárolásnál érdekesebb megnézni, hogy miként működik az, amikor az oktatás vagy az előadás (lecture) mint műforma jelenik meg. A tranzitblog felkérése ezt a műformát mutatom be a Trafó Galéria programjaként 2014. novemberében megrendezett, Gondolat plasztika című, négy napos sorozat performansz-előadásain keresztül. – SZALAI BORBÁLA ÍRÁSA

Erdély akciója után 30 évvel a Société Réaliste művészcsoport Xees című performansz-előadásában voltaképpen valami hasonló dolog történik mint a Demokratikus festményben. A közönség és az előadó között fennálló hierarchikus és passzív viszony az előadás során lassan felbomlik, és végül a közönség tagjai aktív résztvevőkké válnak. Míg Erdély Miklósnál a végeredmény az ún. demokaratikus festmény, addig a Société Réaliste esetében az előadás végére egy új betűtípus jön létre, aminek darabjait az előadás tanulságai és az előadó instrukciói alapján a közönség tagjai terveznek meg.  Az előadás során az Xees betűtípus kultúrtörténeti összefüggései és referenciái mellett valami kirajzolódik a Société Réaliste működésére általánosságban jellemző, jellegzetes, kutatás alapú munkamódszerből is.

02_societe_realiste_xees.JPG

Société Réaliste: Xees. 2014.11.04, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Kontra Klub

A performansz-előadás (lecture-performance) a performansz-művészet elemeit és az egyetemi előadások néhány jellegzetességét ötvöző műfaj. Bár a műfaj eredete egészen a ’60-as évek művészetéig nyúlik vissza, a performansz-előadások utóbbi egy-két évtizedben megfigyelhető széles nemzetközi elterjedését mindenekelőtt az ún. oktatási fordulat (educational turn) egyik hatásaként szokás magyarázni. Az oktatási fordulattal fémjelzett tendencia a ’90-es évek második felének képzőművészetében megfigyelhető folyamat, és olyan új módszereket keres, amelyek „lehetővé teszik a tudáshoz való hozzáférés demokratizálódását, új műfajok és bemutatási módok alkalmazását, a mű, a művész, a kurátor és a befogadó kapcsolatának megváltozását, valamint a résztvevő tényleges aktiválását”. E fordulat során a „(mű)tárgyalapú alkotásokról a hangsúly a folyamat- és eseményszerűségre, a kiállítási környezetben és az azon kívül alkalmazott diszkurzív módszerekre, illetve a pedagógiai szituációk alkalmazására helyeződik át.” (Bővebben az oktatási fordulatról a tranzit.hu által szerkesztett Kurátori szótárban) A műfaj emiatt hol tematikusan, hol formailag gyakran emel be elemeket az oktatásból, de sokszor kapcsolódik a kortárs művészetben megfigyelhető olyan jellegzetességekhez is, mint amikor a művészi munkában egyre inkább egybemosódik az alkotás és a műről való kommunikáció folyamata, és egyre elterjedtebbé válnak például azok a prezentációk is, amelyekben a művész saját működését mutatja be valamilyen vizuális „segédeszköz” (pl. portfólió, vetítés stb.) segítségével.

Formailag ehhez hasonlít Hedwig Houben Öt lehetséges előadás egy szobor hat lehetőségéről c. performansza, mely egy nagyon személyes módon saját szobrászati munkáját tematizálja. A szobrászi munkához kapcsolódó kételyek, nyugtalanító formai problémák és őrlődések tárulnak fel Houben önelemző és önkritikus performansz-előadásában, amelynek eredményeként – a Socété Réaliste előadásához hasonlóan – itt is létrejön egy mű. Az asztal mögött ülő művész először csak birizgálja, majd kényszeresen kapargatni kezdi az asztallapot, mígnem az asztal felületéből – illetve az abba korábban beledolgozott plasztilinből – egy szobor fejlődik ki. A szobrot tehát így a művész mondatait kísérő kényszeres mozdulatok és görcsös gesztusok hozzák létre.

01_hedwig_houben_ot_lehetseges_eloadas_egy_szobor_hat_lehetosegerol.JPG

Hedwig Houben: Öt lehetséges előadás egy szobor hat lehetőségéről. 2014.11.07, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Kontra Klub

A performansz-előadásokon belül akár egy külön útként is meghatározhatóak azok a megközelítések, amelyek Houben előadásához hasonlóan egy személyes narratívát képviselnek és amelyek középpontjában nem kutatások, tények vagy áltények, hanem maga a történetmesélés folyamata és mechanizmusa áll. Olof Olsson előadásában egy olyan szövevényes történet bontakozik ki, amelyben nyelvészeti, gazdasági vagy kulturális összefüggések hétköznapi, személyes történetekkel és érzelmekkel keverednek, amelyben általános tények már-már abszurdnak ható jelenetekkel váltják egymást, és amelyben elválaszthatatlanul egymásra rakódnak a komoly, már-már filozofikus kérdéseket felvető megfigyelések és a banális, vicces, groteszk elemek. Olsson jellegzetesen rétegzett, humoros és kritikus történetéből így egy olyan világ áll össze, amely egyszerre hat abszurnak és végtelenül valóságosnak.

Francesco Pedraglio performansz-előadásának központjában ezzel szemben már nem is az elmesélt történet, hanem maga a történetmesélés mechanizmusa áll. Pedraglio azt vizsgálja, hogy miként működik a narratíva egy fikció esetében, miként választható le a történetről a narrátor- vagy az író hangja, és hogy milyen hatalmi viszonyok vagy befolyásoló erők találhatóak az egyes történet-részek vagy szereplők között. „Egy történet elmesélése veszélyes ügy: amennyire téged korlátoz, hogy meghallgass engem, ugyanannyira korlátoz engem és a történetemet, hogy te meg fogod ítélni azt. Tehát gondolom a végén te is és én is pont ugyanannyit fogunk tudni.” * – mondja a történet narrátora, aki nem egyezik meg annak írójával (Pedraglio), és aki mind az íróval, mind az egész történettel szemben valamiféle alárendelt pozíciót képvisel. A narrátor hangján megszólaló, vagyis inkább hangfelvétel formájában megjelenő Pedraglio itt egy olyan történetet vázol fel, amelyben az egyes, egymástól független és távoli események időrendisége felcserélhető, és amelyben voltaképpen a történetmesélés sorrendje alakítja vagy rendezi újra a szereplők sorsát. 

*„Telling stories is a dangerous business: as much as it bounds you to listen to me, it bounds me and my story to be judged by you. So I guess at the end of it you’ll know
as much as I do.” – részlet Francesco Pedraglio Három karakter egy bizonyos távolságból (és egy negyedik beszél) című performanszából

04_olof_olsson_a_blues_eluzese.JPG

Olof Olsson: A blues elűzése. 2014.11.05, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Kontra Klub

A performansz-előadás műfajára gyakran jellemző, hogy az egyetemi előadásoktól kölcsönzi a formáját, amely így valamiféle autoritást is biztosít az előadónak. Ez a tudományosnak ható keret pedig egyaránt teret ad a komoly, tudományos kutatásoknak, az áltudományos teóriáknak, a személyes megérzéseknek, a tudásátadás mechanizmusait tematizáló előadásoknak, és ezek kritikájának is. Priscila Fernandes Könyv a Modern Iskola esztétikai neveléséről c. előadása az 1900-as évek elejének oktatási rendszerét megújító törekvéseihez és a kor esztétikai neveléséhez kapcsolódó komoly kutatásainak eredményét ötvözi egy fikciós kísérlettel. A történeti és művészettörténeti tények itt összekeverednek Fernandes fikciójával, amely egy ilyen formán soha ki nem alakult, progresszív esztétikai nevelés lehetőségeit és annak társadalmi hatásait festi fel. A performansz emellett sok kérdést vet fel a képzőművészet társadalmi hasznosságával, a képzőművészeti oktatás munkára gyakorolt hatásával, vagy ezzel összefüggésben a munkásréteg megújításával kapcsolatban is.

Sjoerd van Leeuwen és Núria Güell bár nagyon különböző megközelítésből, de mindketten egyfajta praktikus tudást adnak át előadásaikban. Sjoerd van Leeuwen performanszában egy kőpattintó bemutatón keresztül egy olyan ősi tudást tanít meg a közönségnek, amely mára kizárólag Youtube oktató-videók segítségével öröklődik tovább. Núria Güell előadása leginkább egy anarchista gazdasági szemináriumra hasonlít. Performanszában egy közgazdásszal és egy katalán antikapitalista aktivistával együttműködve magyaráz el olyan gazdasági mechanizmusokat, amelyek segítségével a bankok pénzt generálnak, majd – a „bankok Robin Hoodjának’” is nevezett Enric Duran példáján keresztül – olyan, a magánszemélyek által is alkalmazható trükköket mutat be, amelyek segítségével ezek a mechanizmusok kijátszhatóvá válnak és amelyeken keresztül bárki eltulajdoníthat pénzt a bankoktól.  Az előző példákhoz viszonyítva a legélesebben itt jelenik meg a performansz-előadás műfajának az a válfaja, amely a kritikai művészethez esik közelebb.

06_sjoerd_van_leeuwen_minel_tobbet_tudsz_annal_kevesbe_erdekel.JPG

 Sjoerd van Leeuwen: Minél többet tudsz, annál kevésbé érdekel. 2014.11.06, Trafó Kortárs Művészetek Háza – Kontra Klub

Núria Güell előadása esetében mind az átadott tudás (a gazdaság alapjait adó közmegegyezések kétségbe vonása és kijátszása), mind az előadó autoritása (a rendőrség által körözött Enric Duran) megkérdőjelezhető, az intézményi keret és a performansz-előadás műfajának jellegzetessége mégis egy érdekes keretbe helyezi azt, így teremtve lehetséges platformot egy újfajta, társadalomkritikus, morális és etikai kérdéseket is boncolgató dialógus számára.

07_nuria_guell_elmozditott_jogalkalmazas1_reszleges_kitetel_eloadas_a_la_rimaia_free_university_parkolojaban_2010.jpg

Núria Güell: Elmozdított jogalkalmazás #1 Részleges Kitétel. 2010, Előadás a La Rimaia Free University parkolójában

A magyar művészetben bár hagyományokkal rendelkező, de az utóbbi évtizedekben kevéssé elterjedt performansz-előadás műfajára koncentrálva a Gondolat plasztika című sorozat olyan külföldi példákat igyekezett felmutatni, amelyek felvázolnak néhányat a műfajhoz kötődő különböző megközelítésekből. Ezek a példák olyan a performansz-művészettől távoli műfajokat is beemelnek, mint a történetmesélés, a stand-up comedy, az anarchista oktató szeminárium, vagy éppen a karaoke; emellett ötvözik a performansz-művészet legújabb irányzatait, a művészi kutatás (artistic research) technikáit és az egyetemi előadások jellegzetességeit, valamint kísérletet tesznek arra, hogy áthidalják azt – az Erdély által is emlegetett – szakadékot, ami az alkotás folyamatában az elgondolás és a valóság között feszül.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány