Élő adás

Könnyű helyzetben van az, aki Csoszó Gabi képeiről beszélhet, mert támaszkodni lehet a több évre elnyúló, egymásba kapcsolódó, egymásra épülő projektek korábbi szakaszaiban elhangzott értelmezésekre. Itt vannak rögtön Mélyi József szavai a Szabad Európa Rádió romos infrastruktúráját feldolgozó, Késleltetett közvetítés című kiállítás megnyitójáról, 2009-ből: „Minél jobban távolodunk […] a Szabad Európa Rádió korától, annál megfoghatatlanabb lesz a szabadság hiánya is. „Három év múlva kap majd útlevelet … egyáltalán nem kaphat útlevelet … ez drágám, nem telefontéma … nem írhatja meg, mert nem is közlik … bemondta a Szabad Európa … az igazság valahol a kettő között van”. Milyen furcsa szófordulatok, amelyek jelentését gyerekeinknek hosszan kell majd elmagyarázni. Amit nem kell majd elmagyarázni, az az, hogy mennyire magunkra maradtunk a már emlegetett nagy és könnyű szabadságunkkal.”

Nos, Július 1-je van, és a szabadság hiánya hirtelen tapintható közelségbe került, a furcsa szófordulatok jelentését most megint egyre kevésbé kell magyarázni, és az, amivel magunkra maradtunk, nem a nagy és könnyű szabadság, hanem e szabadság elvesztésének naponta tapasztalható lehetősége.

Ebből a furcsa történelmi helyzetből két dolog is következik. Egyrészt a történelem nem az az üdvtörténet, aminek minden tapasztalat ellenére újra és újra látni szeretnénk, s mely egyenes vonalban masírozik a szebb és szabadabb, gazdagabb és felvilágosultabb happy end felé. Be szép is lehetne boldogan nosztalgiázni a szabadság kivívásához használt eszközök hátrahagyott romjai felett. Egy gondosan ápolt katonatemető emitt, gyerekjátékká rozsdásodott világháborús tank amott, újrafelfedezett átjátszóadók képei a galériában, történelmi kutatások nyersanyagává penészedett archívumok a pincében, innen tudjuk, ez a garancia arra, hogy szabadok vagyunk.

Itt az alkalom, hogy a mi generációnk is rádöbbenjen: létünk, életünk szigorú törvények szerint vándorol a szabadság és az elnyomás kettős csillagrendszere által kijelölt bonyolult pályán. E vándorlás során egyszer már avultnak és hasznavehetetlennek nyilvánított eszközökről derülhet ki, hogy nem arra használtuk, amire kellett volna, és hogy céljuk, létokuk nem az volt, hogy általuk a szabadságot kivívjuk, hanem hogy segítségükkel a szabadságot fenntartsuk.

Mert –és ez a második tanulság – mire is szolgáltak ezek az elhagyatottságukban is rettenetes terek, szerkezetek? Az itt látható képsorozat tökéletesen illeszkedik abba a fényképészeti narratívába, melyet egyik oldalról az elhagyott kórházak, szellemjárta elmegyógyintézetek, hámló vakolatú iskolák, másik oldalról a rozsdás géphullákkal zsúfolt ipari romok, üres gyárépületek, a modernitás kiüresedett emlékművei kereteznek.

A modernitás nagy gyárépületeinek romjai valójában a modernitást újratermelő intézmények romjai, és ezen keresztül magának a modernitásnak a romjai. A vegyszert, háztartási gépet, tankot és egészséges, épeszű embert termelő gyárak romjaitól a Szabad Európa Rádió elhagyott infrastruktúrája sem a látványban, sem természetében nem különbözik. A Szabad Európa Rádió ebben a gyártási folyamatban ugyan nem a szabadságot gyártotta, nem az igazságot termelte, de napról napra, percről percre felkínált egy olyan világmagyarázatot, ami a kétpólusú világrendet belakhatóvá, érthetővé, kiszámíthatóvá és biztonságossá tette, még azok számára is, akik a vasfüggöny rossz oldalán rekedtek. Számomra ezt ábrázolják ezek a képek, a gyárral együtt a gyártott termék enyészetét, elmúlását, hiányát, tehát a világmagyarázatok kimúlását a világból. Ültem nem olyan rég egy nemzetközi beszélgetésen, ahol a külföldi tudósítók és média-kutatók beszélgettek a külföldi tudósítások globális politikai- és média-térben betöltött szerepéről. Van néhány kitüntetett pillanat, amikor Gyöngyöspatára, a magyar médiatörvényre, az arab világ forradalmaira irányul a világ figyelem-hiány szindrómás Szauron-szeme, és ebben a pillanatban ezeknek a szabadúszóként alkalmazott ügynököknek kellene néhány flekkben, pár másodperces tudósításokban megfogalmazniuk azt, ami a legközelebb van az igazság megközelíthetetlen ideáljához. A képernyők másik oldalán pedig nézők százmilliói várják, hogy e tudósításokból kiderüljön, ki a jófiú és ki a gonosz, kinek kell drukkolni, kinek lehet adományt küldeni, ki mellett kell tüntetést szervezni, és ki az, akinek a halálhírére ünnepelni lehet az utcán.

Ott ültek a külföldi tudósítók, ezek a szerencsétlen, összetört és magukra hagyott emberek, és a vállaikra nehezedett egy a világot rendszerezni, érthetővé tenni képes kontextus megteremtésének, fenntartásának minden felelőssége. Kimondhatatlan teher, elviselhetetlen felelősség. A régi romokban, és ami maradt, édeskevés, miközben a biztonságra, érthetőségre vonatkozó igényeink nem csillapodtak. Ahol ennyire kézzel fogható a hiány, ahol ennyire tapintható a depriváció, ott hamar akad majd olyan, aki válaszol a nyilvánvaló hiányra, aki ezt a mindent helyére tenni képes rendszert, ezt a kétségeket eltüntető rendet, ezt a bizonyosságot majd újra akarja teremteni.

Milyen szerencse, hogy itt és most élünk, mert így közelről követhetjük nyomon egy ilyen rend, egy ilyen világmagyarázat kialakulásának finom részleteit. Mert újra van egy teremtő akarat, mely kétség és vita nélkül jelöli ki a kimondható és kimondhatatlan, az igaz és hamis, a sértő és parázna, az értékes és értéktelen kategóriát, és ez az akarat az egyenes folytatása annak, ami Csoszó Gabriella képein, mint enyészet jelenik meg. Ami arra figyelmeztet, hogy bármennyire is azt szerette volna Mélyi gondolni, hogy e képek „a történelmi magárahagyatottságáról, a szabadság magányosságáról szól[nak], a történelmi kiüresedés és a kollektív magány darabjai.” valójában ez nem enyészet, csupán egy metamorfózison nem olyan rég átesett valami levetett bábja, a kérdésnélküliség, a kételynélküliség, az igazság egy korábbi álcája.

 

***

 

Élő adás. Csoszó Gabriella kiállítása
Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület  – Stúdió Galéria

TÁRLATVEZETÉS – 2011. július 27. 19:00

Megtekinthető: 2011 július 1-30-ig.
Megnyitotta: Bodó Balázs, egyetemi adjunktus, média kutató
Cím: 1077 Budapest, Rottenbiller u. 35. (bejárat a Rottenbiller és a Damjanich utca sarkáról)
 

  • iparterves

    Én még mindig lájkolom BB-t, de szépen kérem, mondja már el, mi az, amit “teremtő akarat”-nak nevez.

  • Varga Tünde

    SZER proba

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány