Egy politikus utóélete

Gerhard Schröder Jörg Immendorf által festett portréjával

Az elmúlt hetekben nagy port kavart Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Kogart művészeti alapítvánnyal kötött szerződésének híre . Az arts and business program részeként fémjelezett együttműködés a művészeti szakma egyes képviselői szerint nem más, mint a közpénzek hűtlen kezelése. S miközben a Kogart Alapítvány terjedelmes levélben válaszol a szerződéssel kapcsolatban megfogalmazott ellenvetésekre , a miniszter hallgat . De vajon miről?

Mitagadás, jómagam is szomorú szívvel konstatáltam a Fiatal Művészek Klubja megszűnését, aggódva figyeltem az Andrássy úti épület átalakításának viszontagságos történetét és nem vagyok a lazacszínű falak, kiállítási hoszteszek és a blockbuster kulturális események híve, mégsem elsősorban az alapítványról, hanem a politikai döntéshozásról írnék.  

Hiszen nem a magán- vagy közalapítványi státusz dönti el a szerződés helyénvalóságát, hanem – mint ahogy Sasvári Edit, az ÉS-ben közölt cikke is mutatja az állam saját közintézményeihez kialakított viszonya. Az elmúlt években gyakraan hangzott el az az elvárás, hogy a közintézmények teremtsék elő produkciós kereteik egy jelentős részét, illetve, hogy gazdasági tevékenységből finanszírozzák azokat. Ugyanígy találkozhattunk az intézményekben termelt értéknövekmény kérdésével is. Ha kiemelt helyen állítom ki XY-t, alkotásainak értéke kétségtelenül nő, ez a „haszon“ azonban közvetlenül nemigen forgatható vissza. (Közvetve igen, annál inkább, ha az ember nyilvános magángyűjteményt, magán magángyűjteményt, magán kézben lévő kiállítóteret, valamint műtárgy-kölcsönzőt tart fent egyszerre és nagyszabású üzletemberként a politikai nyilvánosság fényében is fürödhet.) Arról is mindenki hallgat, hogy a gazdaságos működés alapvető strukturális változásokat igényel és hogy ezek sok esetben csak jelentős anyagi ráfordítással hajthatók végre. Miközben a miniszter a Kogart-os szerződés kapcsán az állami szerepvállalás az adományozásra gyakorolt ösztönző hatására fekteti a hangsúlyt, mélyen hallgat a kortárs művészeti közintézményekről, melyekben ritkábban tesz presztízsnövelő látogatást. Arról se nagyon esik szó, hogy a közintézmények finanaszírozása az egész művészeti ágazat működésétől függ. Így például fontos szerepe lehet a műkereskedelem „kifehérítésének“ vagy a kultúratámogatást és művészeti termelést szabályozó képzőművészeti törvénynek is.  

Szoboszlai János a magyarországi kultúrpolitikára vonatkozó megjegyzése találóan foglalja össze mindezt: „Kidolgozatlan a közpénzek elköltésének policy-je, stratégiája. Mellőzi a hosszútávú, kormányciklusokon is átívelő koncepciót.“  Szoboszlai ugyanakkor figyelmen kívül hagyja azt az apróságot, hogy manapság már kormányciklusok se nagyon vannak, nemhogy azokat átívelő koncepciók vagy karrierek.

Kőleves című mesés eszmefuttatásában Mélyi József a világszerte arm-length-policy-ként ismeretes távolságtartásra próbálja finoman ráirányítari a figyelmet. A kérdés itt is csupán az, hogy az illetékes döntéshozóknak a kulturális intézményrendszerhez vagy a gazdasági szereplőkhöz kell megtartani a kellő és illendő távolságot?

Természetesen módfelett csalogató lehetőség és a jövőbéli perspektívák tekintetében sem érdektelen olyan tehetős kultúrapártolók közé tartozni, mint az Amerikai Kereskedelmi Kamara, az EON vagy az Allianz. A top-managerek illusztris köréhez a miniszter is jókedvűen csatlakozott, ha nem is saját zsebéből, hanem a köz pénzéből hasítva ki a „beugrót“.

Rosszabb pillanatainkban szoktuk Magyarországot „következmények nélküli országnak“ nevezni, de ez is csak köldöknéző pesszimizmusunkra vall. Gondoljunk csak a nemrég hazánkba látogató  – a Kogart ház holdudvarában is felbukkanó – Gerhard Schröder volt német kancellár pályafutására, aki addig-addig építgette Németország és Oroszország politikai kapcsolatait, addig-addig írt alá gazdasági megállapodásokat, míg nem az orosz tulajdonú Gazprom tanácsadója nem lett. Új munkáltatóját még Schröder emlékezetes búcsújelenete sem bizonytalanította el, aki a 2005-ös választási veszteség nyilvánvalóvá válása után – úgymond a süllyedő hajó kapitányi hídjáról – ünnepélyes laudációt intézett párttársaihoz és mielőtt beült volna „különböző gazdasági tanácsadói székekbe“, kihirdette a szociáldemokrata SPD győzelmét! Ki tudja, talán egy szép napon a majdani ex-kultuszminiszterek is a még működő közintézményeket látják majd el túlélési tanácsokkal. Természetesen art is business alapon.

Vonatkozó linkek:
Körkérdés a Derkovits ösztöndíjasokhoz (exindex.hu)

  • halló

    Van egy jó példa erre már. A Minisztérium volt helyettes államtitkára, Ács Tamás, miután szépen levezényelte a Művészetek Palotája ügyét, ahol igazán jól megmutatkozott az üzlet művészete, ma a Demján-féle Korda Stúdió egyik főembere.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány