Az MMA botránya és az állam figyelő tekintete – Bátorfy Attila cikkére –

NG_kiralya_azaszep.jpgSzokatlanul alapos és örvendetesen higgadt szöveg látott napvilágot az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) botrányával kapcsolatban. Szerzője, Bátorfy Attila a hazai képzőművészeti jelenben való jártasságról tesz tanúbizonyságot Az MMA, Kerényi és az Ellenpólus  című cikkében. Az írásban sorra veszi, hogy mit eredményezhet az MMA bemasírozása a magyar kulturális  intézményrendszerbe, s azt is latolgatja, mi következik ebből, milyen stratégiákat követhet az általa Ellenpólusnak nevezett kortárs, hazai kulturális közeg.

Alapállításai egy részével azonban vitatkoznék. Egyik alapállítása, hogy az MMA berendezkedésével  az állam kivonulásának egyik újabb állomásáról van szó. S az állam, amennyi egyáltalán megmarad belőle a kultúrában, mostantól kezdve majd „mást finanszíroz“, azaz másokat támogat, nem pedig – csak találgatni tudok – a most Ellenpólussá vált kultúracsinálókat (?). S hogy a dolgok „jó oldala az, hogy az Ellenpólus végre megtanulhat a Magasságos Állam nélkül élni.“

Több helyütt, mások reakcióiban is felmerült, hogy a Balog Zoltán miniszter által emlegetett „kiszervezés“, és aztán az MMA helyzetbe hozása valójában az állam kivonulása. Én ezt éppen ellentétes folyamatnak látom, itt az állam bevonulásáról van szó. A pénzosztás gyeplőjét nem hogy elengedte volna, szorosabban fogja, mint eddig bármikor a Kádár-rendszer óta. Az MMA vezető személyiségei ugyanis maximálisan az állam emberei. Sokkal inkább, mint a most még pozícióban levő hivatalnokok a kulturális államtitkárságon. Az MMA többször biztosította lojalitásáról a kormányzatot, s mindegy, hogy hálából-e, vagy utilitárius motivációból, a kormány az MMA-t most kulturális árnyék-minisztériummá tette. Az  önálló kulturális tárca megszüntetése innen nézve teljesen logikus lépés volt. Először legyengítették a kultúra képviseletét, hogy azután a tetejébe ültethessék az általuk kiválasztottakat. Fekete még annyira sem lesz tisztességes hivatalnok, amennyire Szőcs Géza, vagy L.Simon László volt, rajta keresztül totális kontrollt gyakorolhat az állam, azaz a kormány, amelynek a látszat ellenére nagyon is fontos a kultúra. Nem az eljelentéktelenítésében érdekelt, hanem az idomításában. Nem marginalizálja, éppen ellenkezőleg, a középpontba állítja, és látványosan megtöri a gerincét. Egyértelműen azért, hogy a kiszolgálójává tegye.

S hogy miért állítom, hogy a kultúra fontos ennek rezsimnek? Számos tudatos kulturális gesztussal igyekezett és igyekszik most is definiálni önmagát. A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) alapja egy szöveg, amely szándéka szerint szent szöveg. Nem pusztán az mutatja ezt a szándékot, hogy mintegy rituálisan el kellett helyezni a közintézményekben. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata egyértelműen annak tudatában keletkezett, hogy a miénk szövegalapú kultúra, benne a leírt szó, az írás, a nyelv mindig is középponti kérdés volt. Az az elgondolás áll mögötte, hogy aki a nyelvet birtokolja, az birtokolja az elbeszélést, azé a narratíva és végső soron azé a kultúra. A NER-t megalapozó szöveg a nyelv birtokbavételére történő, sutaságában is rémületes kísérlet. Hatalmas ambíciója volt ennek az irománynak, forradalmat deklarált, amit utoljára szövegszinten csak 1956-ban hirdettek ebben az országban. Célja a társadalmunkat körülíró konszenzuális fogalmak átnevezése, illetve részben lecserélése. A múlt és ebből következően a jelen átírása definíciók és deklarációk útján – ebből a szempontból az Alaptörvény preambuluma hasonlítható hozzá. A rendszerváltás politikai és kulturális konszenzusait visszavonja, az elmúlt húsz évet zárójelbe teszi, a múltat manipulálja annak érdekében, hogy legitimációt teremtsen a NER számára.

Ami körülüttünk most zajlik, az kultúrateremtési kísérlet a rezsim beágyazódása érdekében. Az alkotmányozás megünneplésére („tiszteletére“) rendezett Hősök, királyok, szentek című kiállítás látványosan az volt. A kormányzat a Magyar Nemzeti Galériában (MNG) akarta látni önmaga apoteózisát, historikus művek tükrében, az alkotmányozást (az Alaptörvényt) a magyar történelem sorsfordító, nagy eseményeinek sorába emelve. Ha hosszú távra akarunk berendezkedni, ahhoz nem elég a parlamenti többség, ahhoz a történeti-kulturális igazolások rendszerét is meg teremteni.  Ilyen az iskolai irodalomkönyvek átírása, a sokat emlegetett Wass-Nyirő-Tormay hármasnak a Nyugat irodalmi tradíciójával egyenrangúvá tétele. Ilyen a Kerényi-sorozat is. Az Alaptörvény díszkiadása számára megrendelt képzőművészeti alkotások sora is, amelyek nemcsak a díszkötetbe kerülnek be, hanem a kezükbe kapják érettségiző gyerekeink is, s bemutatják őket az MNG-ben és  orszászerte egy utazó kiállítás keretében.

Én ebbe a sorba illeszkedőnek látom mindazt, ami ma a kultúra intézményeiben zajlik. Az állam bevonul: a kormányerők kulcskérdéssé tették az intézmények birtoklását. Az MNG-t és a Szépművészetit összevonják, múzeumi központot álmodnak, közben a Nemzeti Színházat, az Operaházat és a Műcsarnokot fétis-helyszínekké avatták, az Opera élére maga a miniszterelnök nevezett ki biztost.

NG_borsos_welcome.jpgnemma.noblogs.org

Gondoljunk bele: arról beszélünk, ki és hogyan rendezheti meg, mondjuk a Turandot-ot, vagy Az ember tragédiáját. Nevetséges és egyben hátborzongató. Válhatott kulcskérdéssé ilyesmi a kommunizmus óta eltelt húsz évben? Aczél György időszaka óta foglalkozott konkrét művekkel, művészekkel ennyit a hatalom? Ennek a kormányzatnak nem hogy nem fontos a kultúra, hanem egyszerűen nem képes elengedni. Nem akarja elfogadni, hogy az egy önjáró, autonóm organizmus és ugyan falakat, épületeket lehet emelni a számára, ki lehet tenni az egyik épületből és be lehet pakolni egy másikba, de a valódi működésébe beleszólni reménytelen. A kormányzat – és meghosszabbítása, az MMA – abban él: akié az intézmény, az adja a tartalmat, az írja a kánont, az befolyásolja a gondolkodást. Bebizonyosodik majd, hogy ez tévedés, de ez most más lapra tartozik.

Ami most zajlik, az  a 2009-es kötcsei beszédből következő elit- és kultúracsere. Nem az állam nélkül fogunk élni, hanem az állam figyelő tekintete előtt. Éppen az autonóm intézmények megszállása az, ami első lépésben a kontrollt növeli. Csak egy példa: az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) egy többé-kevésbé államtalanított, autonóm szervezet volt, a kultúra afféle önkormányzata, még hibáival együtt is. Már jelenleg sem autonóm, mert Balog Zoltán az elnöke, L.Simon László pedig az alelnöke lett. Az MMA megjelenésével ők is felügyelőket kapnak.     
Van valami, ami azonban még ennél is fenyegetőbb: az MMA jelenléte az intézményeknél megteremti az ideológiai alapú cenzúra lehetőségét a kultúrában. Ne legyen kétségünk, az MMA él is majd ezzel a lehetőséggel. S nem csak azért, mert Fekete György személyében egy vallási fundamentalista vezeti, hanem azért is, mert szerepet, munkát kell találnia saját magának. Apparátusa lesz (úgy tudni, jelenleg 35 fő foglalkoztatására van lehetősége), elnöke miniszteriális, főtitkára államtitkári fizetést kap, módosított alapszabályába bekerült, hogy véleményt nyilváníthat a „művészeti élet, a művészet alapvető fontosságú kérdéseiben“, sőt, „dönt költségvetési szerv alapításáról, átalakításáról, megszüntetéséről“. Burjánzik majd, mint valamiféle Kafka-i hivatal és munkálkodni fog. Mivel érdemi, kompetens, életszerű viszonya nincs a jelenkori magyar kultúrával, létét csak azzal szemben lesz képes megmutatni, létjogosultságát a purifikátori szerepben fogja bizonyítani. Pozitív állításai és ajánlatai nincsenek, ezért a megkülönböztetésben és a tiltásban találja meg önmaga feladatát.

Bátorfy az állam szerepével összefüggésben a piacról is beszél. Így ír: „…az Államon kívüli alternatíva egyedül a piac lehet. Belátható, hogy iszonyatosan rémisztő lehet szembesülni azzal, hogy azzal a piaccal, amitől, mivel nem is ismerte, eddig rettegett, sőt, amit megvetett ez a közeg, most kényszerből ki kell egyezni. De mindebben nem a kényszert és a kompromisszumot kell elsődlegesen látni, hanem a lehetőséget.“
Noha a (globális) piac valóban sok mindenre megoldás, az állam, pontosabban egy épeszű állam kultúratámogatási stratégiáját nem képes teljes mértékben kiváltani. A kortárs művészetben a non profit gyakorlatok fel- és megerősödése éppenséggel a piac mindenhatóságával kapcsolatos csalódásból is fakad. Vannak és lesznek olyan kulturális gyakorlatok, amelyek nem mérhetők, nem értelmezhetők a piac logikájával, amelyekre nem teremthető forrás kizárólag a piacról. Hogy egyetlen evidenciát mondjak: a művészeti edukáció, illetve az oktatási esélyegyenlőség és a művészet közös halmaza például ide tartoznak. És ilyen a kisebbségi művészet, az outsider art is. Ne felejtsük el azt sem, hogy Magyarországon nincs megfelelő törvényi keret a szponzorációhoz, a mecenatúrához. Ez nyilvánvalóan az elmúlt húsz év nagy mulasztása, ám bizonyosan nem véletlen. A mindenkori kormányzatoknak jól jött a kézből etetés gyakorlata. Amíg ez, mármint a mecenatúra törvényi kerete nem megfelelő (profánul: adózási szempontból egy vállalatnak jobban megéri új cégautókra költeni, mint kultúrára), addig ez a piaci láb gyengécske lesz.

A szerző egyik fontos állítása az is, hogy „az MMA és Kerényi jelentette térerőre a művészeti ellenpólusnak évekre be kell rendezkednie.“ Azaz el kell fogadni, hogy a kultúrában is centrális erőtér keletkezett, és ehhez képest kell meghatározni a pozíciónkat. Azt hiszem, hogy ezt nem szabad elfogadni. Egyáltalán nem reménytelen az MMA-t elmozdítani onnan, ahova beültették. Ehhez erőt kellene mutatni, ehhez tiltakozni kell és meggyőzni az MMA tagságából azokat, akiknek nem tetszik „akadémiájuk“ új szerepe, hogy emeljék fel a szavukat. Az MMA azzal igyekszik magát legitimálni, hogy progresszív produkcióknak is oszt pénzt, Juhász Judit, a szóvivőjük máris „tág horizontú támogatáspolitikáról“ beszél. Nem más ez, mint a szcéna korrumpálására tett kísérlet. Nem írható elő morális imperatívuszként, hogy senki ne fogadjon el pénzt az MMA-tól, de ettől még a tiltakozás formáit nem kellene elfelejteni. A színtér alábecsüli erejét. Van közönsége, vannak hívei, támogatói: meg kellene őket szólítani, meg kellene őket mozgatni. Minden apró lépés számít. A Humán Platform éppen ezt ismerte fel, amikor a különféle humán területek tiltakozóit igyekszik összekötni. Nem kellene némán megvárni, amíg senki más nem marad a placcon, csak az MMA.

Végezetül még egy állítás, amellyel vitába szállnék. Ha jól értelmezem, a szerző azt állítja, hogy az MMA mögött ott vannak a háttérbe szorult, egykori „népiek“ (nem hinném, hogy ez a fogalom használható volna ma, mindenesetre Bátorfy használja), és azon művészek közössége, akik azt várták volna, hogy az 1989 utáni intézményrendszerben nagyobb lehetőséghez és elismertséghez jutnak.  S hogy a neoavantgárd, majd a posztmodern és kortárs kánonformálóknak, valamint az intézményeknek  itt valamiféle mulasztásuk volna, amiért nem vették figyelembe ezt az alkotói réteget, nem kanalizálták törekvéseit.  Bátorfy azt írja: „ a művészettörténészek nem spórolhatják meg maguknak, hogy ne gondolják újra végig a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évet. Elengedhetetlen az Ellenpólus számára annak elemzése, hogy miért alakult minden úgy, ahogy. Muszáj lesz világosan tisztázni a mellőzések és a kimaradások okát.“   Az első mondatban némi zavar van, a szerző azt akarta mondani: nem spórolhatják meg, hogy végiggondolják az elmúlt évtizedeket. Ez helyes is, gondoljuk végig! De nem pontosan látom, kik volnának a mellőzöttek, ki, miből maradt itt ki, s hol rejlik a művészettörténészek felelőssége. Hogy mást ne említsek: Magyarországon a rendszerváltás óta igen nagy mennyiségű köztéri Szent István szobor, Trianon-emlékmű, turulszobor, kopjafa-park és egyéb emlékmű keletkezett. Közpénzen kiírt szoborpályázatok tömegéről van szó, amelyek egy igen nagy részénél a szakmai zsűri véleményét nem vették figyelembe. Joguk volt hozzá, megtették. Kisebbfajta iparág állt fel ennek nyomán, mintha csak mintakönyvekből léptek volna elő az ülő, álló, lovas és egyéb Istvánok, s munkát, pénzt, elismerést kaptak alkotóik. Mindenki elfogadta a tényt, hogy az önkormányzatok döntöttek, s a köztéri Lenineket hasonló színvonalú Szent Istvánokra cseréltük – ez, úgy látszik, mifelénk már csak így megy. A köztéri esztétikát, az új Magyarország arcát minálunk egyáltalán nem a kortárs művészet határozza meg, hanem az akadémikus, hagyományos és bizony poros művek tömkelege, s igen gyakran a politikai giccs. Míg a XII. kerületi turulszobrot védelmezi a politika, Rajk László veszprémi emlékművét éppenséggel elbontja, s hogy más példát is mondjak, Lugossy Mária, Kossuth téri ötvenhatos emlékművére is ez a sors várhat. (Vajon, ha bontásra kerül a sor, az MMA kiáll-e majd egykori tagja, az elhunyt szobrászművész mellett?) A legizgalmasabb köztéri művészeti programot, az Universitas-t, közben üldözőbe vette a hatalom, a benne részt vevő művészek osztályrésze pedig vizsgálat, nyomozás és a kormánysajtó uszító kampánya lett. S a kormányzat felmutatta az új esztétikát: a Kerényi-projektet és a pekingi magyar kiállítást.

A turulok alkotói a Műcsarnokban szeretnének kiállítani és a Velencei Biennálén kívánják képviselni a magyar művészetet? Lehetséges. De miért kellett volna bármilyen elméleti, vagy kurátori közegnek kiszolgálnia ezeket az igényeket?  A másod- és harmadvonal most elégtételt vesz majd? Értem. De kin és miért? Az MMA-tag, és nem mellesleg ragyogó művész, Bukta Imre, aki most furcsa módon nem kommentálja Feketéék ámokfutását, ott volt 1999-ben a Velencei Biennále magyar pavilonjában. Minden lehetőséget és elismerést megkapott. Jelképes, hogy éppen az ő monstre kiállításának idején einstandolta a Műcsarnokot Fekete György.

S még valami, ha már az esztétika ingoványos terepén járunk. A cikk így fogalmaz: „Többen leírták már, legtisztábban talán György Péter, hogy a neoavantgárd teljesítmények jelentős része az államszocializmus bukásával érvényét vesztette, mivel többnyire épp csak a Kádár-rendszeren belül és/vagy ellenében volt értelmezhető. Számomra ez elfogadható és logikus magyarázat, azzal a kiegészítéssel, hogy noha érvényét vesztette, a neovantgárd teljesítmények iránti underground művészettörténészi és kritikusi rajongás a rendszerváltással nem szakadt meg, ellenkezőleg: a neoavantgárd csont nélkül és majdnem kritikátlanul belovagolt a kánonba (de nem a közönség karjaiba).„

Nem tudom, van-e olyan, hogy egy valódi művészi teljesítmény hirtelen csak úgy érvényét veszti. S hogyha van, akkor igaz-e ez az egykori hazai neoavantgárdra. A kvalitásos művek mindenképp túlélik a politikai kontextus megváltozását. Én nem látok „kritikusi rajongást“, a „közönség karjait“, vagyis a széleskörű népszerűséget pedig azért ne tekintsük megfellebbezhetetlen mércének. Ellenben azt látom, hogy a közép-európai, kelet-európai neoavantgárd életművek új rétegei tárulnak fel ma. Kiállításokon, közgyűjteményekben és a kereskedelemben egy ideje ismét előkerültek. Utalhatunk itt az 1999-es, bécsi Aspekte/Positionen kiállításra is, amely Aspektusok/Pozíciók címmel a budapesti Ludwigban is látható volt, de az Erste Bank gyűjteményéből szervezett hazai és külföldi kiállításokra is (Kontakt, 2006, MUMOK, Bécs, illetve 2008, ICA-D, Dunaújváros), amelyek az újrafelfedezés erejével hatottak, s amelyeken a magyar neoavantgárd is izgalmas kontextusba került. Egyik-másik mű pedig revelatívan hatott megint, például Hajas Tibor Öndivatbemutatója. Mintha a neoavantgárd teljesítmények „újratárgyalása“ zajlana inkább, új revelációkkal. Itt említhetném Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét, Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című művét, de akár Maurer Dóra életműkiállítását is, vagy a most látható, A hang szabadsága című John Cage-kiállítást is a budapesti Ludwig múzeumban. De a ljubljanai Moderna Galerija ARTEAST 2000+ gyűjteménye is érdekelt ebben a korszakban.

Nem tudom tehát, mi veszítette érvényét az államszocializmus  bukásával. Talán először fel kellene dolgoznunk, mi is történt a kultúrában az államszocializmus bukásával. Ám miközben ezt tesszük és a múltbeli teljesítményekről gondolkodunk, máris itt van a nyakunkon egy újfajta állampárti berendezkedés, és félelmetesen ismerősek a hatalomgyakorlás, a megfélemlítés és a dezinformáció módjai. Ez a hatalom még nem ment odáig, hogy műveket tilson be, alkotókat lehetetlenítsen el. De mi akadályozza abban, hogy ezt megtegye? Meglehet, hogy mielőtt érvénytelenné nyilvánítjuk, elő kellene venni és leporolni a szamizdat-korszak stratégiáit.

Nagy Gergely

  • iparterves

    Most olvasom, hogy Fehér László kilépett az MMA-ból. ha igaz.

    Nehéz döntés volt, nagyon, nagyon lassan született meg.

    Vajon Farkas Ádám nem lép ki? Édesapja, Bisztrai Farkas Ferenc mit szólna a mai viszonyokhoz?
    Ki mellé állna: Kner Imre vagy Fekete György mellé? ( Az utóbbi nem Szabó Lőrinc ám ! )

    Ádám, mondd, te kit választanál?

    ( folyt. köv. )

  • iparterves

    Az idézett írás jó, érdekes és feszes mondandójú.
    Nem hibátlan, hogy is lenne az.

    Bátorfy szerint – ő is istenes ember lenne? – már elő bocsássunk meg azoknak, akik a napi betevő étel megszerzésének kényszerétől üzetve elfogadják az új hatalom által felkínált egy tál lencsét és maradnak eddigi állásaikban vagy csatlakoznak az új módihoz.

    Miért kellene így tennünk? Van-e már előre feloldozás, amit adhatunk azoknak, akik részt vállalnak abban, amit – ellentétben Bátorfy-val, maradnék ennél a hasonlatnál – a szocreál révén a Kádár-kor ( meg az azt megelőző ) tett és most az új “szentek” tenni akarnak?

    Nincsen.

    PÖG működése felejthető-e? Korniss Dezső és Ország Lili bábszínházi számüzetése – minden eredményük ellenére – felejthető?

    Az Európai Iskola kiiktatása a művészet fejlődéséből szintén?

    Itt meg kell egy pillanatra állni és reflektálni Bátorfy nagyon éles szövegére, amely a magyar avantgárdot/neoavantgárdot minősítette.

    Szerinte ez a csoportosulás ( ha szabad ezzel a nem egészen alkalmatos fogalommal élnem ) a közönség érzékelési szintjéig soha nem jutott el. Ha a nagyközönséget érti ezalatt, akkor ebben feltétlenül igaza van.

    De mit értünk közönség alatt? Ki a közönsége a kortárs művészetnek, a modern vagy posztmodern, illetve most a posztmodern utáni képzőművészetnek?

    Milyen társadalmi metszetekben mutatható ki ez a közönség, milyen szociológia jellegzetességei vannak, kik alkotják?

    Nem tudom, azt azonban nem állítanám, hogy jelentős méretű képzőművészet befogadó lenne országunkban.

    Már leírtam néhányszor, ismétlem magam, hogy a hazai artworld nagyon kiterjesztett létszáma mindenestül sem haladhatja meg az ezer-kétezer főt. ( lásd erről vitánkat domidriver-rel, akik száz fő körülire teszi azok számát, akik a kiállításnézés luxusának engedve a messzi Zuglót választják a belváros helyett ).

    A nagyközönséggel mint furkósbottal agyonverni az avantgárdot lehet, de butaság. nem arról és nem azoknak szól, nem az a funkciója, hogy a nagyközönséget meghódítsa.

    Vagy ha igen, akkor már lesüllyedt kultúrjavként – mint a konstruktivizmus hétköznapjainkban.

    (folyt. köv )

  • iparterves

    Közbevetőlegesen Nagy Gergelynek: Lakner Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című műve nem neoavantgárd, ahogy nem is holokauszt-munka.
    (Részletesebben lásd: Iparterves; Timár Katalin: Egy festményről,Kalligram, 2012. május )

  • iparterves

    Folytatva: hamis az a premissza, amely a kultúra, azon belül az érintett terület, a képzőművészet szerepét és jelentőségét a népszerűségben, a közönségbe való behatolás mértékében állapítja meg.

    Nem vitatom, miért is tenném, hogy lényeges összetevője minden művészetnek – és művészi pályának – a befogadói elfogadottság, más néven: a népszerűség. Ellen-elfogultként arra sem hajlok, hogy azt állítsam: ami népszerű, az nem lehet minőségi.

    De egy nagyon jelentős szakmai eredményeket produkáló irányzat-csoport, a (neo)avantgárd hatását, szerepét és jelentőségét azon lemérni – és azon megbuktatni -, hogy elérte-e a közönségnek nevezett amorf és megfoghatatlan tömeg nagyobb részének érzékelési szélét, egyszerűen tévedés – és megtévesztés is ( meg az író számára: tévedés – tudatos vagy túlzásos, azt nem tudom )

    Érthető és nagyon ütős az is, ahogyan a közönségnek nevezett strukturálatlan tömeg ízlésvilágát Munkácsy nevével hozza összefüggésbe Bátorfy. Való igaz, ő az a művész, akire tömegeket lehet még bevinni.

    Mit jelent ez? Például azt, hogy mindenfajta kulturális felvilágosító munka ellenére, a szakmai törekvés dacára a vizuális kultúra területén még addig sem jutottunk el, mint az irodalomén, ahol a múlt század elejének írói már ismertek és elfogadottak, és a posztmodern fogások sem idegenítik el a közönséget.

    Mit mond Bátorfy? A realizmus és a naturalizmus ( nem a szélsőséges, a lét borzongató terepét megmutató, hanem a kissé felületes, de cizellált ) az az irányzat, amely a nagy nemzeti tematikával együtt változatlanul és mindmáig uralja a terepet.

    Egyetértek. De ezzel elintézni akár száz év akár negyven év művészeti fejleményeit, leírni és kisebbíteni az elért eredményeket nem lehet. ( Illetve lehet, de nem igazságos, Bátorfynál sem az. )

    Másfelől viszont nagyon pontosan kitapintja azt a pontot, ahonnan az MMA és a Bátorfy által népiként azonosított ( ezt eleddig az irodalomtörténeti-politikai elemezésekben használt fogalmat ím ide tágította, gondolom: jobb híján, mert Kő Pál még úgy-ahogy belefér, de Deim már nem )irányzat megindíthatja a rohamát.

    Ami internacionalistának mondatott negyven évig, az most nacionalista lesz: nemzeti és keresztény. Ideológikus és ideológia-vezérelt, akkor is, ha nem tiszta, mi az ideológia, milyen elvei lehetnek a képzőművészet irányítására.

    Kivéve, ha a Sensaria-csoport és a szentkoronások együttese válik iránymutatóvá – megfogalmazott és értékelhető elméleti háttér nélkül, általában véve nacionalistán.

    A bicskanyitogató móduszról Fekete György indexen közzétett nyilatkozata vérbeli tett tanuvallomást. Ahogyan a minta-korszaknak beállított Horthy idején működött a rendszer, úgy állna fel ma is. Horthysta-nacionalista és antiszemita volt Fekete.

    Benne – Bátorfy nem említ politikai preferenciákat, pártneveket sem nagyon – a szélsőjobb, a virtigli náciság és az azt nagyon is támogató kereszténység lép frigyre, ahogyan a harmincas évek Magyarországán is.

    S ez az a pont, ahol vissza kell térnem a kérdéshez: megbocsáthatunk-e már most azoknak, akiket a kényszer, az élelem ( pénz, siker, nő-férfi vagy mindkettő egyszerre, a külföldi utazás,a kitüntetés ) csábereje odavonz.

    Ha a történelem arra is van, hogy tanuljunk belőle, akkor a válasz egyértelmű és feltétlen: nem. Nem, mert aki csatlakozik, annak számára nem lehet kérdéses és kétséges, mit szolgál.
    Erkölcsi döntést is kell hozni mindenkinek, aki az úton “megtér”: vállalja-e magában azt, hogy önmaga és önmaga értékeinek árulója lesz ?

    Aki erre válaszolva igen-t mond, az saját magának, környezetének és a szakmának is elszámolással tartozik. Ez nem vonatkozik P.Szabó Ernőre például, aki már rég átadta magát ennek a “hit”-nek, pedig anno igen jeles rovatvezetője volt a Magyar Ifjúságnak.

    Példája “példamutató” és “vonzó” is lehet egyszerre, utat mutató a “tévelygőknek”.

    Ezt akarod választani? Ha igen, utazhatsz (megint ) állampénzen Kasselba és más helyekre, kaphatsz megbízásokat.

    (folyt. köv. )

  • Bobby Watson

    Báthory és Nagy Gergely abban egyetértenek, hogy az állam nem vonul ki, hanem ezentúl kizárólag egy bizonyos csoportot fog támogatni. Azt, hogy az MMA színrelépése az állam kivonulását jelentené Báthory sem állítja.

    A piacosodás viszont nem jelent automatikusan autonomizálódást (Hugo Boss/Generali/BMW stb. reklámmá avanzsálni sem túl autonóm). Ez Báthory leggyengébb pontja. Pontosan azért van szükség az állami támogatásra, hogy a piac öleléséből lehessen az államhoz rohanni. Illetve azért nem szabad minden az állam kezében legyen, hogy az állam öleléséből lehessen a piachoz/mecénásokhoz futni. És ezért kell az MMA ellen mindent megtenni, itt és most.

    @ Nagy Gergely: Miből gondolod, hogy Báthory a népiek alatt a turul-faragó és szentistván-öntő művészeket érti?

    Nagy Gergely neoavantgárdról szóló passzusát és “valódi művészi teljesítmény”-ről alkotott elképzelését vitatnám, de ez most hosszú. Maradjunk annyiban, hogy Báthory a neoavantgárd recepciójáról ír. Ès arról, hogy a népieknek a neoavantgárddal szemben nem volt recepciója. Bár közben azt is kihangsúlyozza hogy “a népiek [művészeinek/művészetének] az államszocializmus nélkül sem lett volna érvénye.” Ellentétben a neoavantgárddal, aminek az érvényét az államszocializmus keretében elismeri.

  • iparterves

    @Bobby Watson: Hi, Bobby, régen nem láttam.

    Báthory nem a fafaragókat ( pl. Csákány ) érti népiek alatt, hanem azokat, akik hasonló módon gondolkoztak-alkottak, mint a népi íróknak nevezett csoport.

    Ezek orvosa, Tompa Kálmán jeles műgyűjtő is volt.

    A népiek – bocs, nagyon szimpla leszek – pofára eséséről írt Báthory: nem kapták meg azt az ellenállói megbecsülést és az ezzel együtt járó teret, befogadást-befogadottságot, ami a neoavantgárd nem népi ( urbánusnak azonban a legjobb esetben sem nevezhető ) szárnya kapott.

    Ami a legfurcsább: a népiek legjobbjai már nem voltak igazán népiek. Kő Pál messze származott a népitől: popos munkái számítanak a legmaradandóbbnak ( a köztéri plasztikái az utóbbi két évtizedből nagyon felejthetők ).
    Samu Géza vagy Orosz Péter szintén nem népiek a “népi írók” értelmében, ahogyan a gyulai művészek sem azok, hanem levonták a tanulságát a hiperrealizmusnak ( amely valamelyest megerősítette hagyományos realista elgondolásaikat, pl. Marosvárinál ).

    A piacról egy kicsit később.

    Üdv!

  • Bobby Watson

    @iparterves:
    Köszönöm az infókat!
    A népiekhez nem értek, de sejtettem, hogy Báthory írásában nem a turulszoborfaragókra (értsd a köztéri turul- és Szent István-szobrok kivitelezőire) gondol. Vagy igen?
    Nagy Gergely viszont a turulszoborfaragók megbízásainak nagy számával igyekszik rácáfolni arra, hogy a népiek nem részesültek elismerésben a kánon részéről. És nem tiszta, hogy ezt miért teszi. Ezért a kérdés.

  • iparterves

    @Bobby Watson: Biztos vagyok benne, hogy Bátorfy nem a turulosokra gondolt, azért igyekeztem néhány jól ismert névvel illusztrálni a lehetségesnek számító népi vonalat.

    Samu Géza pl. teljesen kimaradt a kánonból, olyannyira, hogy a Műcsarnok mellett álló nagy faplasztikája is eltűnt.

  • Bobby Watson

    @iparterves: (Most látom, hogy a turul és Szent István az agyamra mentek és itt “Báthory”-zok. Ez is bizonyítja hogy a túl sok turulozás veszélyezteti az ember épségét. Bocs Bátorfy, ha erre járnál.)

    Most akkor Nagy Gergely elodázza azt a bizonyos szembenézést amikor csúsztatva (népiek = köztéri turul-szobor készítők) válaszol?

    Vagy hagyjuk és maradjunk az MMA-nál mert most az a fontos téma?
    Például: A Humán Plattform szerintem azért nagyon jó, mert összeköti azokat a területeket, melyeknek gyenge a kötődése a “széles tömegek”-hez (pl.ul képzőművészet) azokkal amik mindenkit érdekelnek (egészségügy). Juteszembe, képzőművészet: Érdekes, hogy senki nem említi (vagy van valaki?) a művészeti intézmények sztrájkjának lehetőségét. Miért? Sok MMA párti dolgozik ott? Vagy csak gyenge a kohézió?

    Ugyanakkor a neoavantgárd és Nagy Gergely hozzá fűződő statementje is érdekes téma. Szerintem Bátorfy a neoavantgárddal kapcsolatban is recepciótörténeti kérdésről ír. A neoavantgárd “érvényességét” pedig György Pétert követve kérdőjelezi meg, úgyhogy azt nagyon jó lenne, ha majd azután, hogy az MMA témának nem lesz prioritása Nagy Gergely vitába szállna György Péterrel. Vagy ez már lerágott csont? Már volt ilyen vita?

    Feladom a finom érvépítgetést és megírom, hogy hová akartam kilyukadni. Az a benyomásom, hogy Nagy Gergely nem figyel oda eléggé Bátorfy szövegére, előítéletekkel olvassa azt és finom félreolvasással megpróbálja bemagyarázni, hogy Bátorfy olyan nézeteket képvisel, amiket szerinte jobboldaliak szoktak – vajon azért ilyen tendenciózusak Nagy “ellenérvei” (amikben gyakran és nagyon finoman csúsztat) mert Bátorfy szövege a mandiner.hu-n jelent meg?
    Ez a kommunikációs húzás tünetértékű Ma.o.on. És éppen ez a személyeskedő kommunikációs logika akadályozza meg gyakran, hogy értelmes vita fejlődjön ki: Nem számít, hogy valaki mit mond, mert én úgyis tudom, hogy hová tartozik és akkor csak ezt vagy azt gondolhatja. Bár Nagy Gergely ennek enyhe változatát képviseli. De: Vajon Bátorfy elutasítaná, hogy együttműködjön egy MMA-ellenes lépésben/hanghallatásban? Kötve hiszem.

    iparterves, ne feledje, még nem írt a piacról, pedig beígérte!

  • iparterves

    @Bobby Watson: Kezdjük a végén, írok majd egy-két sort a piacról – ami nálunk nincs. Ez a lényege a leendő “írásműnek”.
    Ami nincsen, attól nem lehet “csodát” várni.
    Ha valami történni fog, az az, amit történt az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években: titkos helyeken gyűlik majd a nép és ismét szorosabb kapcsolatba kerülhetnek a képzőművészet barátai és a művészek. Erről igyekszem majd még egy-két értelmesebb szót is kifacsarni magamból.

    Bátorfy-val kapcsolatban: az írását a blogján olvastam, nem a mandineren.
    Ahogy most nézem (socialdance.tumblr.com/post/36874168646/az-mma-kerenyi-es-az-ellenpolus?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201211), ez a blog tényleg a mandinerre utal 8 ez korábban észre sem vettem ).

    A szövegértelmezés hagyományai és mostani módjai elég meghatározottak, Nagy szövegét alapjában véve tisztességesnek tartom, de nem mindenben értek vele egyet ( mint az már kiderült ).

    Egy dologban feltétlenül egyetértek vele: nem kell elfogadni kész és megváltoztathatatlan tényként, hogy az MMA ( pontosítva: az annak a nevében fellépő és feljogosított, de a tagoktól önállósult, pontosabban: elszabadult ) vezetői hatalomgyakorlása most egy újabb korosztálynyi időre szól.

    AZ MMA egyesület, köztestület. A mindenkori kormányzat állapítja meg, mi az egyesület és mi a köztestület.

    Ha az MMA köztestületi státusa megszűnik – és ez kiemelten fontos lenne a “kérdés” rendezése érdekében -, akkor a hatalma is elenyészne.

    Az egyesületiség újraszabályozásával és az egyesület tulajdon körének meghatározásával is elejét lehetne venni – esetünkben: meg lehetne szüntetni – az állami tulajdonban levő vagyontárgyak egyesületi tulajdonba való kerülését.

    Ami a hatalom szimbolikus és praktikus vonásait és terét illeti: egy kormányhatározat vagy rendelet bármikor visszavonható. Az MMA “egyetértései” jogáról rendelkező is.

    Ezek tény-, de részletkérdések. Ami ennél fontosabba: a szellemiség. Áthatja-e az a FGY-i “szellemiség” a magyar kultúrát, amiről maga nyilatkozott?

    Lesznek-e, vannak-e olyanok, a megélhetési alkalmazkodókon túl, akik elfogadják ezt az ideológiai pórázt?

    Erről próbáltam néhány töredékes sort írni, ellentmondva Bátorfynak a megbocsáthatóság kérdésében.

    György Péter-es kérdésére nem tudok válaszolni, nem vagyok művtörténész, nem követem az eseményeket. Utánanézek, de, tudja, outsider vagyok.

  • iparterves

    Legyen akkor: a piac. Ami nincsen.
    Mert tényleg nincsen abban az értelemben, ahogyan az máshol működik.
    Az artportalon nyilatkozott egy galerista – nem jegyeztem meg, ki – a másodlagos piac hiányáról. Enélkül nincsen piac.
    Lehet úgy tekinteni a galériákra, mint azokra a terekre, amelyekben a kortárs művészet megjelenik és találkozik ( konfrontálódik? ) a nézőivel és vevőivel, de ha ezen galériás-hálózat mögött nem alakul ki egy olyan másik hálózat, amely képes az egyszer már eladott műveket újra piacra bocsátani és ott – talán alacsonyabb áron, mint vétele idején volt , de – vevőt találni neki, akkor nem beszélhetünk piacról csak önbecsapásról.

    Vagy: a művészek áttételes mecenatúrájáról. Ezt pedig a hazai, a kortárs művészettől elforduló gazdasági szereplők – senkit ne tévesszen meg az, hogy mindig vannak érdeklődők, pénzt is hajlandóak áldozni valamilyen munkáért -, a magánemberek nem képesek finanszírozni. Nem azért, mert most most van, gazdaságilag sehol nem vagyunk, pénztelenségünk üvöltő, hanem mert nem erre “szakosodtak”.

    A piac tehát nincsen, vagy most már másféle, nem pontosabb, de korrektebb megfogalmazásban: strukturált piac nincsen.

    Hiteles eladók sincsenek. S ez a másodlagos terítés és az ebből következő értékazonosítás hiányából is következik.
    A művészetet vásárló alapjaiban nem különbözik a fogyasztási cikkek vevőjétől: a legjobb árat keresi. Ha jó tárgyat talál, mélyebben is hajlandó – ha tud – a zsebébe nyúlni.

    Piac hiányában azonban csak kínálattal találkozik mindenütt, kereslettel – másodlagos eladás esetén, megszorultságakor vagy más ok bekövetkeztekori eladási “kényszer” esetén – nem. Ez a piacról alkotott víziókat tönkreteszi.

    Nézzünk egy nagyon egyszerű példát. A MissionArt Galériánál az axioart.com-on található karácsonyi listájuk szerint van egy eladó Nádler rajz, amely 1986-ból való, mérete 70×50 cm, és mélyen akciós áron 120.000 Ft-ért eladó.

    Nádler István kér rajza is megtalálható a Karl és Faber aukciós cég decemberi árverésén – nem keltek el. Mindkettő 100×70 cm-es és 330 euróba kerülnének most darabonként. Vagyis 99.000 Ft-ba.

    Melyik ár a hiteles? Elfogadnád-e a MissionArt rrp-jét, amikor látod, hogy Németországban nem megy el ugyanúgy a mű, de olcsóbb is vagy 25-30 %-kal. Miért van ez így? – teszed fel magadnak a kérdést. S erre nem tudsz válaszolni, de kialakul benned az az érzés, hogy egy olyan piacon, amelynek mozgatói és ösztönzői a nem átlátható, nem transzparens árazási és eladási technikákat alkalmazó, aukciós házként és galériaként egyaránt működő intézmények, amelyek önmaguk árucikkeit sem veszik vissza, nem lehet tisztességes magatartásra számítani.

    Ha pedig a piacban mint mechanizmusban nem bízik meg a lehetséges vevő, mecenás, akkor az a piac gerjesztheti egy darabig magát, megélhetnek legmagasabb szintjein kiválóan az eladók és kereskedők, de lényegében halott. Vagy ami ennél rosszabb: nincsen.

    A nem-létező piacon pedig az árszabályozás – nem kartellre vagy előzetes megállapodásra gondolok – sem működik. Szinté a MissionArt-nál van egy Sarkadi Péter szita, 40.000 Ft-ért. Sarkadi jó művész, a szita készítésének idején, a nyolcvanas években kifejezetten nagyszerű képei voltak. De a nem létező piacon mint nem létező művész volt jelen – ár nélkül.

    A piacon, ha van, két dolog számít még a reputáción és az abból eredő, azt meg is előlegező és előző tisztességen kivül: a jelenlét és az ár.

    Ha most már a piac kérdését – az állam elkülönülése és kiiktatódása, illetve irányváltása nyomán – innen vesszük szemügyre, akkor kénytelenek vagyunk azt megállapítani, hogy a legérintettebbek, a kortárs művészek számára sem a jelenlét, sem az ár nem adott. Nincsen ilyenjük. A személyes alkuk nem számítanak, a piac más formátumban dolgozik.

    Éppen ezért, jelenlét, ár és megbízhatóság ( másodlagos piaci háttér ) hiányában a vevők nagyfokú tartózkodására lehet számítani a kortárs művészet megszerzése területén, s ez a hiány a most előálló helyzetet kiélezi és még bonyolultabbá teszi. A művészek kiszolgáltatottsága önmaguk hivatásának, szenvedélyének és megélhetési kényszerüknek fokozódik. Ezzel mindenkinek számolnia kell.

    Nagy Gergely írásában a piac esetében szinte kizárólag a művészi oldal problémái kerültek a felszínre, Bátorfy írásában összetettebb – de igen leegyszerűsített – a kép. A másik oldal – nevezzük őket egyszerűen: gyűjtőknek – nehézségeiről ezért egy folytatásban.

  • iparterves

    KÖSZI AZOKNAK, AKIK AZ MMA MAI NAGYGYŰLÉSÉN ELMONDTÁK, MI A MŰVÉSZEK VÉLEMÉNYE!

    KÖSZI ANNAK A HÚSZ-HARMINC ÉRTELMISÉGINEK!

  • iparterves

    olvasom, hogy néhány akadémikus, többek között Orosz István, levelet írt FGy-nek.

    ISTVÁN, NE LEVELEZZÉL!
    LÉPJÉL KI!

    FGY HAZA! (MIKOR CSINÁLSZ MÁR EGY ILYEN PLAKÁTOT? )

  • ZsuJa

    MORZSÁK ÉS CÖLÖPÖK
    Ki viszi át a művészetet a túlsó partra?

    A „MADI art periodical” nemzetközi igénnyel fellépő művészeti folyóirat, jelen lapszámmal pénzügyi okokból, támogatás híján megszűnik, és ezzel az avangárd örök mezejére lép.
    Eddigi életben tartását az NKA – két évvel korábban még megítélt – fillérmorzsái, a MADI művészek és érdeklődők lapvásárlásai, papír nyersanyag támogatások, a szerzők, szerkesztők ingyenes munkavégzése és elsősorban Saxon Szász János művészi tehetségének a köz szolgálatába állítása tették lehetővé.
    A MADI art periodical megszületését, létét, senki nem kérte, nem akarta, nem igényelte. A szerkesztők Kassák Lajos és általában a magyar konstruktivista elődök iránti tiszteletből hozták létre, az ő szellemi, művészeti örökségüket vitték tovább.
    A MADI art periodical a geometrikus művészeten belül, a nemzetközi MADI mozgalom szerteágazó történéseinek orgánuma is volt. A szerkesztők megkísérelték összefogni – az ugyancsak jelentős művészettörténeti múltra visszatekintő – MADI, napjainkban is aktív életének, világeseményeinek főbb mozzanatait.
    Kutatták (és meg is találták) a magyar geometrikus hagyaték és a nemzetközi MADI összefüggéseit, bemutatták a művészeti mozgalom létrejöttének körülményeit, izgalmas történelmi helyzetképben tárva fel az 1940-es évek Buenos-Aires-i valóságát, és az ebben a súlyos történelmi helyzetben aktivizálódó fiatal, újító szellemű művészek vállalását. Bemutatták a MADI alapítóinak legmeghatározóbb egyéniségét, Carmelo Arden Quin-t, aki az életét igaz emberként, kockáztató, nonkonformista művészként élte le, éli mind a mai napig. 94 évesen tervezi a jövőt és jelenleg is azért dolgozik, hogy szebbé formálja a világot.
    A 2006-os év nemzetközi művészeti életének egyik legfontosabb eseménye a moszkvai “supreMADIsm” fesztivál volt, amelyről – ellentétben a nemzetközivel – a hazai szaksajtó szokásához híven említést sem tett. Ezzel együtt, és ettől függetlenül az ott szerzett tudás, tapasztalat, tanulság szükségszerűen beleívódik a művészettörténet lapjaiba, a fesztivál résztvevőit pedig a közös élmények testvéri szálakkal kötik össze szerte a világban. Hiszen felejthetetlen volt a szinte fizikai kézfogás a múltszázad húszas éveinek avangárd művészeivel Maleviccsel, Rodcsenkóval, Tatlinnal, El Liszickíjjel…
    A MADI szerkesztői optimista vállalásukkal a múltban gyökerező jövőt látták maguk előtt, miközben hittek az objektivitásban. A sznobság kényelmes hídján való átkelésre azonban nem nyílt lehetőségük. Ezért az elődök nyomán haladva, a maguk által lerakott cölöpökön egyensúlyozva igyekeztek, s igyekeznek ma is átvinni a művészetet a túlsó partra.
    A MADI szerkesztői, cselekedeteik által a Kultúra mezítlábas nagykövetei. Dárdai és Saxon avangárd lelkülettel az életüket, egzisztenciájukat tették, teszik fel a művészet oltárára. Nem méricskélnek, nem tartogatják az energiájukat, belevetik magukat a dolgok sűrűjébe, és kockáztatnak.
    Miközben nincs védőháló, dagadó pénztárca, több száz négyzetméteres luxus, perzsaszőnyeg és vattacukor. Csak nonkonformizmus van életmentő cölöpökkel – csak a jólét által leszórt morzsák vannak, amikből szellemi terek épülnek találkozási pontokkal.
    A MADI szerkesztői a visszautasítás tragikusnak tűnő élményét ismételten elviselik, így talán megmaradhatnak egyedinek, továbbra is függetlenül írhatják a saját forgatókönyvüket, amely a jövőben egy másik terepen folytatódik majd. Bízom benne, hogy a lét elviselhetetlen nehézsége ezután is könnyű marad számukra, mert az ég asztaláról is szórnak le morzsákat, amelyekből a föld óriásai táplálkoznak, és az óriások záloga az, hogy az így nyert szellemi és lelki energiájukat fizikai világunk boldogító részévé tudják tenni. A MA után pedig, talán a MAdi art periodical lesz a követendő példa, ez az örökségláncolat inspirálja majd a jövő fiataljait egy újabb avangárd tettre. Mert mindig lesznek érintettek, akik át akarják vinni a művészetet a túlsó partra.
    Súlyos terhekkel megpakolva, cölöpökön egyensúlyozva nekik sem lesz könnyű dolguk.
    Rabati Anna (Budapest, 2007. február)

  • batorfya

    Üdv,

    itt van a válaszom Gergely cikkére socialdance.tumblr.com/post/38076552501/valasz-nagy-gergelynek

  • iparterves

    @batorfya: Talán szebb lett volna, uram, ha itt válaszol.

  • iparterves

    Az sem lett volna utolsó, ha elmondja, mit ért Ellenpólus alatt, mert az valahogy kimaradt dolgozatából.

  • batorfya

    @iparterves:

    Szebb lett volna, én is így szerettem volna, de a megadott kontakt nem reagált, majd időközben én is átírtam pár dolgot és nem akartam már még egyszer azzal nyaggatni, hogy javított változat készült. Ráadásul azt sem akartam, ha megromlana a szöveg. A másik megoldás az lett volna, ha bemásolok ide tízezer karaktert. Az meg béna lett volna.

  • batorfya

    @iparterves:

    Ellenpólus: a most valamilyen érdeksérelmet szenvedők heterogén tömege. Most már szándékosan nem használtam, nem bátorkodnék én magam nevet adni egy képlékeny mozgalomnak, ha valakinek tetszik, akkor használja.

  • iparterves

    @batorfya: Ez azért meglehetősen undorító, ahogyan leírja. Lekezelő és kirekesztő.

    Nem tetszik a megjelölése, bagy inkább: stigmatizálása.

    Maga a normalitás és a racionalitás jegyében tartja “pólusnak” a hatalomittas és a vele szembenállónak bélyegzettek szellemi kiírtására törőket és az ellentábort – amely nagyon népfrontos, ezt elismerhető – lenézően, fitymálva – a hatalomba kerültek arroganciájával hívja “ellenpólusnak”.

    Az a valami, amiben maga utazik, oldalvizán? – nem tudom, az nem érdeksérelmet okoz, hanem a demokratikus állam és annak kulturális kormányzása elleni alapvétket látja, határozott elvi véleménye van. Ez nem pólus, nem: ez egy laza, de egyre erősödő szövetség a hatalom torzszülötteivel szemben

    Nézzük máshonnan a maga fogalomrendszeretét. Képzeljük el, hogy magához egy ismeretlen kéz nyúlik és letapogatva a fejét, amelyből üvöltő szája és félelemtől kigúvadó szembe látszik, undorodva annyit mondana: “ember”.

    Kb, ez a maga szövegének summázata. Öröm olvasni.

  • iparterves

    @batorfya: Föltalálták itt ez a kis dobozt, amelybe még egy akkora ember is, mint maga, beleírhat véleményt.
    Igen, lehet.

  • batorfya

    @iparterves:

    én most teljesen meg vagyok rökönyödve, elállt a szavam és tényleg ennél többet nem tudok írni. ha valakit megbántottam volna, akkor tényleg nagyon sajnálom, én tényleg nem hiszem el, hogy valaki ezt olvasná ki belőle, amit ön, de én ezen nem is tudok változtatni, felteszem a kezemet és megadom magam.

  • batorfya

    @iparterves:

    na jó, leírtam, hogy miért nem, egyszerűen nem praktikus tízezer karaktert beírni egy kommentbe. ennyi az egész.

  • iparterves

    @batorfya: persze nem ennyi, de hagyjuk.
    a szövegeim között bármikor találhat tízezer karakterest, hét vacak flekknyi szöveget.

  • iparterves

    @batorfya: miért teszi fel a kezét?
    miért van attól megrökönyödve, hogy értelmezik a szövegét?
    nem tanították meg az egyetemen az értelmezés különféle lehetőségeire, amelyek közül csak az egyik, de messze nem a legfontosabb a szerzői önértelmezés?

  • batorfya

    @iparterves:

    tegyük fel, nem teszem fel, és miközben elengedem, hogy kioktat, belemegyek az értelmezés különféle lehetőségeibe.

    maga értelmez egy jó nagyot, de mit tehetnék én? ha leírja, hogy nem az én értelmezésem a legfontosabb, amit elfogadok, akkor következik, hogy a magáé (másoké) fontosabb, vagyis hogyan kerekedhetnék felül ezen, amikor maga kirekeszti a neutrális szándékot, derivál egy kedveset valami homályos, de magának egyértelmű értelmezési mezőre, keretre, mire? írok egy szerzői önértelmezést, de maga kirekeszti. elvárja, hogy legyen, de legyen bármi, nem fogadja el. kényszerít, de eleve elvet. akkor mit akar?

    nem helyesebb-e részemről, ha magára hagyom a gondolataival, amelyekbe szerelmes? nem én ragaszkodom sem a pólushoz, sem az ellenpólushoz, hanem maga. én elengedem, mert nincs szükség rá, ha életre kel, akkor keljen. ahogy keljen az ön magyarázata is, tiszteletben tartom, de nekem elfogadható a laza szövetség is, ahogy írja. de ha nem tetszik, minek örül? örüljön annak, hogy talált egy sokkal jobb leírást. ja, és én nem írtam olyat, hogy az ellentábor okozna érdeksérelmet.

  • batorfya

    @iparterves:

    hát akkor mi, ha nem ennyi?

  • Bobby Watson

    @iparterves:

    “nem tudom, az nem érdeksérelmet okoz, hanem a demokratikus állam és annak kulturális kormányzása elleni alapvétket látja, határozott elvi véleménye van”

    Logikai alap: A demokratikus érdekeket is lehet sérteni. Most azok sérülnek akiknek érdeke lenne a demokrácia. Azaz egy demokratikus döntés és nem az MMA szűk körének paternalista kinevezése.

    Bölcsészeti kitérő: Az, hogy az “ellenpólus” most érdeksérelmet szenved, nem jelenti azt, hogy az ellenpólus korrupt. Az ellenpólusnak is vannak érdekei pont úgy mint a hatalomnak. A demokrácia is érdek és nem egy mindenen fölül álló, érdekmentes, metafizikai entitás. A partikuláris “érdeket” nem lehet szembeállítani az “univerzális érték”-kel (aminek ön a demokráciát beállítja, amikor úgy érti, hogy az érdek szó sértő és lekicsinylő a “demokrácia védelmezői”-vel szemben). Azért mert az univerzális értékek, nem univerzálisak, hanem nagyon is az aktuális történeti pillanhoz kötődnek (akadémiai közhellyel élve: történeti konstrukciók).

    Miért ne lehetne a demokrácia érdek?

  • iparterves

    @Bobby Watson: ( idézetének helyét nem kerestem vissza, ezért a kontextusa ismerete nélkül válaszolok, mintha a kérdése az eddigiektől független lenne: )

    A demokráciát nem univerzális értéknek, hanem egy működési rendszernek látom. A rendszer törvényszerűségeivel és lehetőségeivel lehet élni és visszaélni.

    Mindkét esetben sérülhet maga a rendszer, amelyet arra állítottak be, hogy az érdekegyensúlyokat megmutatva és artikulálva ( ez különösen fontos: mindenkinek, aki a rendszer része, lehessen joga és fóruma hozzászólása megtételéhez ) működjön.

    A demokratikus érdek sérelme és a demokratikus érdeksérelem akkor következik be, amikor ezt a hangoltságot megváltoztatják. Amikor a demokrácia által létrehozott erőszakszerv, amelyet államhatalomnak nevezhetünk, olyan módon él (vissza ) jogosítványaival, hogy megbontja a demokrácia rendszerét magát, benne az alrendszereit.

    Ahol és amikor mindenütt kis-Sztálinokkal találkozhatott az ember, akkor tudta, milyen rendszerben él. Amikor a demokrácia lehetőségével találkozhat bárhol, akkor is tudja.

    Amikor a demokrácia mint rendszer és mint működőképes szisztéma helyett ismét önjelölt Sztálinokkal, kis diktátorokkal van tele a világ akkor nem lehet demokráciáról beszélni. Vagy a demokrácia elnevezés blaszfémia. Vagy az újbeszél egy sajátos nyelvi variációjában az elnyomás szinonímája.

    Metafizikus értéknek tehát nem gondolom a demokráciát, s ha ez derült volna ki a szövegemből, akkor rosszul vagy félreérthetően fogalmaztam.

    Az ellenpólus fogalmán megbotránkoztam, s véleményemet eléggé zaftos formában írtam meg. Az ellenpólus fogalma ugyanis stigmatizál – s én, a nem bölcsész, hadd hagyatkozzak az Önök foucault-i tudására -, mert a tudás/hatalom elosztásának olyan sajátos felállását jeleníti meg, amelyben a pólus ( a tudás és a hatalom birtokosa ) jelöli ki annak lehetőségét és irányát, hogy ki, milyen mód és formában részesüljön a kulturális javakból, illetve a kulturális javak előállítói milyen csatornákon keresztül juthassanak el fogyasztójukig ( a fogyasztót itt a legtágabb értelemben véve ).

    A demokrácia felől nézve, ha már feltétlenül jelezni akarjuk, miről is beszélünk, ez a pólus az igaz ellenpólus. A centralizálási elgondolásával, a másokat kizáró ideológiájával ( amely elvan a demokráciában is, része egy rugalmas rendszernek, ha azonban hatalomra jut, nem a demokrácia része, hanem annak meg- és lerontója ).

    A demokrácia védelmezői érdeket védenek. A saját partikuláris érdekeiken keresztül a működőképes, demokratikus rendszert. Ez nem az univerzáliák melletti hittétel, hanem józan ön- és közérdek.

  • iparterves

    @batorfya: Ne tegye fel, amit fel kell tennie.

    Tegye fel magának a kérdést: feltehető-e másként is a kérdés?

    Gondolja tovább és tegyen fel még kérdéseket: kizárólagos-e az az interpretáció, amit én adtam az Ön szövegéről?

    Ha nem, akkor hol a probléma? A sértettségében? – ezt is meg kell kérdeznie magától.

    Még tovább: tegye fel a kérdést: igazat írtam-e én, B.A, amikor a “neutrális szándékok” kifejezést használtam mégis saját szövegem egyfajta minősítéseként ?

    ( Itt beleszólok, mert ez mégis az én szövegem itt: nem, nem igaz. Már ez a jelzés hamis, s innen minden további kérdve minősítése kisiklottnak tekinthető, mert az is. )

    A szerzői értelmezésről úgy beszéltem – kérdezheti magától -, mint amit kizártam?
    Ha válaszolni akar – nem mint önszövegébe szerelmes, amilyen én lennék a maga jellemzése szerint -, akkor először a bírált szövegrészt kell(ene) elolvasni.

    Így hangzik, uram: “…csak az egyik, de messze nem a legfontosabb a szerzői önértelmezés?” Ön szerint ez kizárja az önértelmezési lehetőségét? Nem, de nyitva hagyja azt az utat, hogy mindenki, beleértve a szerzőt magát is, értelmezze a leírtakat.

    Ön nem akarja már sem saját szövegét – amelybe nem szerelmes, ellentétben velem, aki önhangját úgy imádja ! – értelmezni, de az értelmező szövegét sem értelmezi, még kevésbé veti össze a saját szövegéből fakadó lehetőségekkel.

    Az szép dolog, hogy nem ragaszkodik egy, a szövegében alapfogalomként használt szóhoz, de kérdem akkor, feltehetőleg joggal: miért írta le? Miért pont úgy és miért azt?

  • batorfya

    @iparterves:

    A végével kezdem, mert a válasz oly egyszerű, hogy erre túl egyszerű is lenne gondolnia. eszembe jutott, akkor logikusnak tűnt, nem két hét görcs után megszületett címke, hanem két másodperc alatt. a szöveg publikálása után, de még jóval a maga kérdésfelvetése előtt gondolkodtam el azon, hogy alkalmas-e leírni azt, amire gondolok, és arra jutottam, hogy egyrésztmásrészt nem, az ambíciónak megfelelően mást kellett volna találni névnek, leírásnak. Más kérdés, hogy időközben mások is elkezdték használni, nem tömegesen, de én nem is kergethetem innentől fejszével, hogy ne, ne, ne, mert nem alkalmas erre. Hiba volt-e eleve használni? Meglehet. Ha ennek kimondását akarta, nyert ügye van. (hozzáteszem, miért ne lenne valid az utólagos önvizsgálat?)

    Az értelmező szövegét értelmeztem, nem előbb, hanem annak előtte, ezért állok értetlenül előtte most is. Súlyos szavakat akar hallani még egyszer? Tiszteletben tartom az értelmezését, de tévedésnek is. Szétrobbantani joga van.

    Ezt írja: “Maga a normalitás és a racionalitás jegyében tartja “pólusnak” a hatalomittas és a vele szembenállónak bélyegzettek szellemi kiírtására törőket és az ellentábort – amely nagyon népfrontos, ezt elismerhető – lenézően, fitymálva – a hatalomba kerültek arroganciájával hívja “ellenpólusnak”.”

    Az a nagy baj, hogy ha ezt gondolja, akkor egyszerűen nem tudok mit reagálni, mert a szövegemből a lenézés, a lefitymállás és az arrogancia nem következik. Nem szándékom szerint nem következne, hohó, hanem a szöveget megvizsgálva nem következhet. És nem az elnevezés megmagyarázatlanul hagyása miatt nem, hanem mert az állításaim pontjai világosan mutatják, hogy túl kéne lépni azon az értelmezési kereten, amit maga erőltet.

    Úgy érzem, magát is félreértelmezi. Maga nem azt várja, hogy gondolkozzam el azon, hogy különböző értelmezési keretek más-más interpretációt is megengedhetnek, bár azt hiszi, ezt várja el. Nem. Maga azt várja, hogy bizonyítsam be, nem így gondoltam, oszlassam el kételyeit, miközben nem lehetőségként villantja fel saját értelmezését, hanem állít és kinyilatkoztat. Hogyan szállhatnék vitába a megrendíthetetlennel, amit maga nem hitnek, hanem ténynek könyvel el? Mi értelme volna?

  • iparterves

    @batorfya: Kételyeimet nem kell eloszlatnia. Nem várom ez Öntől.
    Mondjuk úgy, nincs képesítése rá. Önfélreértelmezéseimre, ha vannak ( s miért ne lennének? ), is ez vonatkozik.

    Túl kéne lépni e mai kocsmán – állítja. Miben is lépett túl Ön? Milyen értelmezési keretet hagyományozna ránk szövege?

    Nem szó szerint idézem: vegyük tudomásul, most évtizedekig ez lesz. Így indul a keretépítés.

    Ahol ez a kiindulási pont, ott mit hagynak annak, amit akárhogy is nevezünk? Az ellenpontnak, ellenzéknek, többségnek a kisebbséggel szemben ( mert az MMA az ), neo-neoavantgárdnak.

    Semmit, levegőt sem. Van tehát a győztes oldal, meg a vesztes többség, amelynek magyarságát, művészségét, létét elvitatják. Ezek a tények ( nem feltételezések, tények ) nem szerepelnek az Ön keretében.

    Nem térnék ki arra, ahogyan a politikai ellenzék és a magyar neoavantgárd kapcsolatát egy sajátos befogadástörténet keretében játssza ki, mert abban egy elég sajátos, generációs, a tanárai eszményei ellen fellépő ( lázadót nem mondok, mert az túl súlyos lenne ) álláspont körvonalazódik.

    De arra igen, hogy a kétosztatúságot, amelyet – ha jól értem kódolt szövegét – nekem felróna, mint maradinak, aki nem képes más világképet építeni magában, leginkább az Ön szövege őrzi és ápolja. ( Lásd fennebb. )

    Szövegének önfeljesztése és ráébredése dolgokra még jó is lehetne. De nincsen változás, s szándékain már a szöveg és annak interpretációja – benne nagy Gergelyé is – túllépett.

    Ami a lényeg: a népfrontost kénytelen vagyok fenntartani, ha nem tetszik, akkor is. Ennek a szónak történetileg meghatározott tartalma van. Én nem a harmincas évek politikai enyhülésének időszakára gondolok, nem is a hatvanas-hetvenes évek országgyűlési képviselőit jelölő szervezetre, hanem arra, hogy ( “ez jó ideig így lesz” ) hatalmi “centrum” által kiüresített térbe, a másik pólusra kénytelenek olyanok összebútorozódni, akiknek hajlamuknál, gondolkodásuknál vagy elköteleződéseiknél fogva nem ugyanezen térbe lenne a helyük. Ez a népet frontba tömörítő külső erő teremti meg szükségképpen a népfrontot, amelynek sajátos összetételére pl. a Humán Platform mutat példát.

    Ez valóban tény, olyan faktum, amelyet Ön – az általam minősített, s Ön által keservesen el nem fogadott – fogalmával terelt a sajátos, át nem gondolt, valahol mégis jellemző “keretébe”.

    Én pedig visszafordítottam, illetve – jó marxi fordulattal, legyen is öröm is a szövegben – a fejéről a talpára állítottam.

  • batorfya

    @iparterves:

    Kedves Iparterves,

    Tévedtem, mivel eddig arra építettem, hogy maga nemcsak ismeri a szövegeimet, hanem olvasta is őket! Miért nem szólt eddig, hogy mégsem?

    Miben léptem túl? – kérdezi. Bele akar kergetni egy olyan helyzetbe, hogy észrevétlenül nekem legyen tulajdonítva valami olyasmi, amit csupán leírtam, kitalálni viszont nem találtam ki. Kizárólagosságot sem követel magának egyik szövegem sem, és magam sem (miért hiszi még mindig, hogy mégis, miért? – fel nem foghatom).

    Sehol nem írtam le, hogy évtizedekig így lesz. Azt írtam, hogy – fontos szó következik – érdemes felkészülni arra, hogy egy jó ideig még így lesz. Első állítás. Mit hagynak Feketéék, Orbánék az ellentábornak? A különbség abban van köztünk, hogy maga azt gondolja, hogy semmit, én mag azt gondolom, hogy ha keveset is, mégsem a nullát.

    Eközben úgy tesz, mintha nem engem ismételne meg, és számon kéri rajtam, amit több bekezdésen keresztül tárgyaltam, kétszer is, azt is leírtam, hogy Feketénél kisebb kisebbség még nem volt. Aztán ezt írja: “Van tehát a győztes oldal, meg a vesztes többség, amelynek magyarságát, művészségét, létét elvitatják. Ezek a tények ( nem feltételezések, tények ) nem szerepelnek az Ön keretében.” Ha tényleg olvasta a szövegeimet, akkor ezt hogyan írhatta le?

    Ezt írja még: “Nem térnék ki arra, ahogyan a politikai ellenzék és a magyar neoavantgárd kapcsolatát egy sajátos befogadástörténet keretében játssza ki, mert abban egy elég sajátos, generációs, a tanárai eszményei ellen fellépő ( lázadót nem mondok, mert az túl súlyos lenne ) álláspont körvonalazódik.”

    Tologathat engem bárhová a képzelt koordinátarendszerében, de ha igaza lenne ebben, az mire lenne magyarázat magának?

    Végezetül: nem látom, mire megy ki ez a vita, vagy minek érdekében reagálok magának, mire akarnánk kilyukadni. Újra és újra bedob valamit, újabb frontokat nyit, ami akár tudatos is lehetne, de én eljutottam odáig, hogy én a maga hiedelmeivel vitatkozok (mit vitatkozok? árnyékbokszolok!), állandóan hátsó, mögöttes, harmadlagos szándékokat, “tartalmakat” sejt (ehhez nekem semmi közöm nincs), és ott állok, hogy válaszaim ugyanúgy nem érdeklik önt, mint ahogy a pellengérre állított szövegeim sem. :((((

  • kistatai

    @iparterves:

    Előbb-utóbb egy mosóport neveznek el majd Magáról. Iparterves a háziasszony álma : mindent fehérre mos. Még a hófehéret is fehérebbre mossa. Ez lesz a reklám a tévében. De ha nem mosópor lesz akkor egy mosógép. A Maga erkölcsösségéből is megárt a sok. Főleg akkor amikor ezt olyan szenvedéllyel írja hogy attól már gyanakodni kezd az ember. A túlzott erkölcsösségtől már félni kezdek. Vajon milyen diktátorpalántát kell majd öntöznünk ha kitör a forradalom ?

  • iparterves

    @kistatai: Öreg vagyok palántának.
    Öntözgetni pedig nem engem kellene.
    A mosópor jó ötlet, de a gyártóját is nevezze majd meg, nehogy valami gyanús helyről származónak tekintsék.

    Ami metaforáját illet: nem értem. Milyen fehéret mosnék még fehérebbre?

    Még tovább: milyen erkölcsi kifogásai vannak? Erkölcsi kifogásaimat kifogásolja? Nem ért egyet azzal, hogy azokat, akik pénzért-hatalomért-férfiért/nőért most eddigi helyeiket elhagyva a hatalom ormain keresnek “menedéket” nem mentem föl már jó előre?

  • iparterves

    @batorfya: “és ott állok, hogy válaszaim ugyanúgy nem érdeklik önt, mint ahogy a pellengérre állított szövegeim sem. :(((( “

    Előbb-utóbb mindenki eljut ide, ez a hosszú egymás mellett való elbeszélés átka.

    Igaza van, nem évtizedekiget írt, hanem – nem ellenőrzöm most – hosszú időt, vagy nem rövidet. Mindegy – azt prediktálta, hogy nem percemberkék ezek, hanem tartósan rendezkednek be.

    Most mondja, nem ezt írta és értette?

    “Tologathat engem bárhová a képzelt koordinátarendszerében, de ha igaza lenne ebben, az mire lenne magyarázat magának?”

    Milyen koordinátarendszert képzelt el? A maga szövegét olvastam, azt fejtettem meg a magam számára. S nem jutottam el pl. turulozásig a népies kategóriájának felfejtésekor.

  • kistatai

    @iparterves:

    A saját fehérségét mossa fehérebbre. Ehhez kell Magának egy hetiszennyes, egy olyan aki szennyesebbnek látszik mint Maga. Nem kifogásolom az erkölcsi kifogásait de jobb ha
    nem hisz abban hogy Magát arra ítélte a Haza hogy valakit felmentsen vagy elmarasztaljon. (kis-Sztálin) Ne higgyen abban hogy Maga a hófehér szennyesek és a tiszták között. A “pénz, a hatalom, a nő, a férfi” önmagában nem erkölcstelen. Köszönöm a figyelmét.

  • iparterves

    @kistatai: Most azt írhatnám, amit bátorfya: nem olvasta, amit írtam. De nem írom, mert nyilván olvasta, de nem az jött le, amit írtam.
    Ezzel a helyzettel meg kell békülnöm.
    Magánál a szennyesmosásom a saját szennyesem elkerülése érdékében történő pótcselekvés.Bizonyára. Vagy sem.

    A Haza nem ítélt semmire, a döntéseket magam fölött én hozom – ennyi autonómiával még rendelkezem. Ítéletem ( kisSztálin ) metaforikus volt, de ez sem jött le.

    Köszönöm értesítését: nem hiszem, hogy én vagyok a Tiszta ( nem, az igazán nem vagyok, tényleg nem, higgye el ) a Szennyesek között.

    Azért erkölcsi megfontolásaim lehetnek? A nő/férfi, hatalom, pénz triász nem önmagában véve közelítettem meg Hófehérként – ez sem jött le, mint tapasztalom -, hanem az eleve felmentettség állapotával és lehetőségével, a már adott önmentséggel kapcsolatban.

    Se a pénzt ( jó lenne nekem is minél több ), sem a hatalmat ( ebből nem kívánok részesülni ), sem a nő/férfit ( az ellenkező neműekre tartanék, ha szabad, inkább igényt ) nem tartom önmagában erkölcstelennek.

    Ezzel a záróképpel búcsúzom, bal/jobboldali, liberális/konzervatív ( szabad választás ) kritikusomtól.

  • iparterves

    @iparterves: Ez a legunalmasabb, a totális kifulladás, amikor belátja ugyan, hogy részleteiben – olyanokban, amelyekre a véleményem épült – igazam van, de aztán mégsem…

    Bocsesz, de ebbe az utcába már nem akarok belemenni.

    Az Ön foglalkozása a szövegértés- és elemzés, nekem más a hivatásom vagy mim.

  • kistatai

    @iparterves:
    Én nem azt írtam hogy Magának “igaza van” csak azt hogy nem kritizálom az erkölcsi kifogásait. Azok Magára tartoznak. Ha valamit helytelenítettem az a Maga önkényessége: . .”nem mentem föl már jó előre”.

  • iparterves

    @kistatai: Ha ezt önkényességnek nevezi…
    Én erkölcsi fenntartásnak.
    Aztán meg: senkinek sem adok – magamnak sem kérek – már előre felmentést a jövendőbeli cselekedeteimre és azok indítékaira. Hát még a következményeire…

  • kistatai

    @iparterves:
    Az a pozíció ahonnan ítél mindenképpen az önkényességre utal. Az “erkölcsi fenntartásait” tiszteletben tartom. Bár ez az irónia-mentes és hátsógondolattal terhes mondata : “A mosópor jó ötlet, de a gyártóját is nevezze majd meg, nehogy valami gyanús helyről származónak tekintsék.” világosan beszél ezekről az erkölcsi fenntartásokról. A hófehérebbre mosás rögeszméje. Nem siklottam át ezen a mondaton tegnapelőtt de egyszerűbbnek találtam hogy nem szaporítom a szót egy olyan kérdésben amelyről már ezrével jelentek meg könyvek. De ha ma újra az erkölcsről írt . .

  • iparterves

    @kistatai: Attól tartok, hogy nagyon nehéz lesz akár csak egy mondatot is váltanunk, mert nagyon korlátozza a lehetőségeimet az, ahogy – persze, szigorúan előítéletmentesen – maga megítél. Mondataimat is. Önkényesen úgy gondolom.

    Szomorúan és csalódottan veszem tudomásul, hogy maga szerint az idézett mondatom iróniamentes.
    Vagy bennem van a hiba, amikor megfogalmaztam ( lehet, de most, ha megengedi, ezt kizárnám ), vagy magában.
    Nem savanyújóska egy kicsit maga? Értelmezési kerete – hogy bátorfya-t idézzem – nem szűkült be?

    Ha esetleg képesnek mutatkozna arra, hogy (elő)ítéletei eltávolítása után elolvasná az idézett mondatot a szövegben anélkül, hogy azonnal rá akarná eröltetni eléggé nehézkes és fárasztóan egyoldalúvá váló véleményét, többre mennénk.

    Aztán majd elárulhatja, hogy mely kérdésről van szó maga szerint, amelyről “ezrével jelentek meg könyvek”. Én ugyanis egyáltalán nem tudom, miről beszél.

  • kistatai

    @iparterves:
    Legyen optimistább, már “váltottunk mondatokat”.
    Én azt írtam Magának hogy előbb-utóbb majd egy olyan mosóport neveznek el magáról amely hófehérebbre mos, amire Maga, mielőtt még megtalálta volna a sót, rögtön azzal válaszolt, hogy ki lesz a gyártó “nehogy valami gyanús helyről származónak tekintsék”. Ez már egy dialógus. Az értelmezési keretem a Maga soraihoz igazodik de hogy kitágulhasson arra kérem hogy mondja el mit ért “gyanús hely” alatt. (Azon a kalitkán kívül, persze, amelyben azt a felhúzható turulmadarat őrzi amelyet, hogy nyilvánvaló legyen hogy kivel is áll szemben, előszeretettel röptet a beszélgetőpartner vállára. Ezzel egyszerre elkerüli a kételyeket is : “bal/jobboldali, liberális/konzervatív ( szabad választás )”. Azt elismerem hogy néha tesz egy erőfeszítést hogy irónikus legyen de az eredmény még várat magára. Ha adhatok egy tanácsot : ne ragaszkodjon foggal-körömmel az ellenségeihez ! Ez kizárja az irónia minden lehetőségét. Savanyújóska lennék ? A volt férjem már mondta ezt. Ezen még változtathatok, nem ? De az biztos hogy keserűjános nem leszek. Nem akarok Magára hasonlítani. Főleg nem mosóporként.
    Tehát mi az a “gyanús hely” ?

  • iparterves

    @kistatai: Őszinte leszek: ha valaki nekem azt mondja – s mondták a régi rendszerben, mondják az újban is -, hogy legyek optimista, azt otthagyom.

    Ha nem haragszik, ez teszem magával is.

  • iparterves

    @kistatai: Ha volt férje, ha nem: nagyon jól tette, amit tett ( vagy amit idehazudott, hogy tett ).

    Üdvözletem.

  • kistatai

    @iparterves:
    Nem szoktam hazudni. De ez nem azt jelenti hogy mindent amit mondok az az igazság.
    “A második nem” szerzője 1955 júniusában, -talán a tizenkétévvel korábbi kollaboráns múltja megszokásából (vagy hogy ezt jól leplezze) – azt írja hogy
    “Az igazság “egy”, a tévedés sokféle. Nem véletlen hogy a jobboldal próféciája a pluralizmus.”
    Maga, aki a “lehetségest” és a “bizonyost” (főleg az előző rovására) oly gyakran egyágyban altatja miért ne választaná a tévedés sokféleségét az ellenség-barát redukáló szimbiózisa helyett ? Nem gondolja hogy ez a bináris viszony a Maga “erkölcsi FENNtartásait” is kérdésessé teszi ? Sőt, lehet hogy, eltávolodva az ellenségtől, könnyűszerrel elhessegethetné a “gyanús helyekkel” kapcsolatos gondolatait is . . . Ezek a “gyanús helyek” még mindig érdekelnek, és ha mégis válaszolna már előre elnézem ha olyat ír aminek két napja, egy hónapja, egy ideje, már a homlokegyenest ellenkezőjét is állitotta. Tehát ?

  • iparterves

    @kistatai: “Nem szoktam hazudni.’-mondta a krétai.

    A többire az mondom: gondolhatom. És?

  • kistatai

    @iparterves:
    Figyelmesen újra elolvastam mindent ami itt feljebb van.
    Mindenekelőtt: bravó. Maga nyerte “az év legtartalmatlanabb kommentjé”ért
    járó serleget. (Ez nem jelent azt hogy nem képes jobbra, másutt, de az nem a piacra vonatkozik.)
    Amit Maga az üzletről ír az a tájékozatlanság és a rövidlátás terepmotor-versenye.
    (Pedig ez kérdés fontos része az egész fennti vitának. Ismétlem a “része” szót, egy olyan gyengus kedvéért mint Maga.)
    Kétlem hogy ezt az egészet egyedül írta : egy személy nem hiszem hogy képes ennyire elkerülni a lényeget, tehát nem lehetett egyedül.
    Bevezette ezt a (sokak számára talán érthetetlen) másodlagos piac-hiányt (amit Magának “second market” ként emleget az az újság amit olvas).(anélkül hogy maga azt tudná hogy mi az.)
    Lefordítva a köznyelvre azt amit Maga ír ennyit jelent :
    amit már megvettek azt nem lehet újra eladni. ( “Az artportalon nyilatkozott egy galerista – nem jegyeztem meg, ki – a másodlagos piac hiányáról. Enélkül nincsen piac.”) Maga is ezt szajkózza. (Az artportált persze nem olvastam.)
    Tudja mit Iparterves ?
    Én meg azt mondom hogy Magyarországon csakis second market van. Az egész piac, még a kortárs piac is, úgy működik mint egy second market. Egyszerűen azért mert a magyar piac nem kanonizál. A second market nem öleli fel, mert nem ölelheti fel, ”””teljes egészében””’ !!!! mindazt ami egy galériában már lógott hanem csakis azt amit egy sikeresen működő galéria networkje (!), intézményes kiállítás, múzeum, kritika és, mindenesetben-mindenekelőtt, a Pénz, már kanonizált (vagy árúvá avatott, ‘hitelessé’ tett, belehelyezte egy Piaci Perspektívába, tehát azt állitja róla hogy túléli majd az első, impulziv, ad hoc, vásárást.
    ” . . .egy olyan piacon, amelynek mozgatói és ösztönzői a nem átlátható, nem transzparens árazási és eladási technikákat alkalmazó, aukciós házként és galériaként egyaránt működő intézmények, amelyek önmaguk árucikkeit sem veszik vissza, nem lehet tisztességes magatartásra számítani.”
    Ezt a tartlmatlan hülyeséget maga írja, Gulliver ! Mi az hogy “nem veszik vissza” ?
    Nem kölcsön adták, mint egy autót ! Mi az hogy “tisztességes magatartás” ? Azt akarta mondani hogy nem adtak garancialevelet hogy ez az árú mindig tetszeni fog a vevőnek? Vagy nem mondták meg melyik gombot kell megnyomni a vásárlás után két héttel vagy két évvel amely majd azonos effektust generál a vevőben mint amit vásárlás pillanatában érzett ? Miről beszél ? Azt azért nem hittem hogy magánál az irrealizmus és a naívság egymással birkózik a tévé előtt. Hol hallotta azt hogy egy galéria mindenesetben visszaveszi azt a árut amit eladott ? Mikor és milyen áron venné vagy veszi vissza ? Azontúl persze hogy KI az a művész akit visszavenne. Miként épült be az a művész egy kanonizáló kereskedelmi perspektívába. (Vagy egyáltalán van e ilyen ?)
    Ez az egyik fontos kérdés, Iparterves.
    Részben (!!!!) innen is (IS !!!) megközelíthető az MMA-ügy.

    Maga: “Ha most már a piac kérdését – az állam elkülönülése és kiiktatódása, illetve irányváltása nyomán – innen vesszük szemügyre, akkor kénytelenek vagyunk azt megállapítani, hogy a legérintettebbek, a kortárs művészek számára sem a jelenlét, sem az ár nem adott. Nincsen ilyenjük. A személyes alkuk nem számítanak, a piac más formátumban dolgozik.” —–Tartalmatlan csacsiság.
    “szeméyes alkuk”. . . . ne igyon ennyi pálinkát !
    A műkereskedelem mi más mint a legszemélyesebb,
    (sokvonatkozásában) irracionális de szociálisan mégis határozottan determináns alku ? Micimackó. . .

    folytatás később

  • iparterves

    @kistatai: látom, belelendült.

    fölösleges volt.

    ha nem tudja megkülönböztetni a primary és a secondary marketet egymástól, akkor erölködése értelmetlen.

    ha nem hallott visszavásárlási garanciáról – amely a komoly primary market-es eladó egyik ismérve -, akkor igazán sajnálom.

    ha a személyes alkuk ügyében sem munkálkodik magában semmi, mert életében még nem járt magyar művésznél műtárgyvételi szándékkal. s ezt nem tudja összehasonlítani a piac működésével.

    hozzászólása befejezése szellemi színvonala tekintetében méltó egész szövegéhez.

  • kistatai

    @iparterves:
    A visszavásárlási garancia az üzlet egy olyan szegmensében működik amelyet csakis a spekulácó mozgat. És elsősorban azokat áltatják ezzel a hülyeséggel akik úgy nyitnak be egy galériába mint egy playmobil. Vagy kizárólag a pénzüket akarják kamatoztatni. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Mindenekelőtt azért mert nincs kortárs árverés amely azzal együtt hogy okkult, obskurus és 103 és fél bizonytalan tényező függvénye mégis az “igazság órája” marad. Valóban, még sohasem voltam egy magyar művésznél de elképzelheti hogy van fogalmam arról hogy mi az hogy “venni”. Vagy elcserélni egy hűtőszekrényt, vagy egy autót, egy tárgyra. Magyarországon nem változnak az ugrásszerűen árak, mindenki mindenkit ismer, nem jelennek meg a semmiből és tűnnek el a semmibe vevők akikkel a vásárlás úgy zajlik mintha a Holdon történne, a múzeumi vásárlások nem a kereskedők manipulatív szándékaitól függenek, stb.
    A ‘visszavásárlási garancia’ a műkereskedelemben szinte kizárólag marketing és semmi köze sem lehet Magyarországhoz. Nemcsak ma de holnap sem. (Ez nem jelenti azt hogy ‘magyarok’ nem lehetnek áldozatai ennek a hülyeségnek. Mint ahogy lettek is. Ez nem tranzit téma de Maga nyilván pontosan tudja hogy mire gondolok.)

  • iparterves

    @kistatai:

    “A ‘visszavásárlási garancia’ a műkereskedelemben szinte kizárólag marketing és semmi köze sem lehet Magyarországhoz. “

    Ok.

    Ennyi.

  • iparterves

    Végeredményben: Magyarország olyan forradalmi hely, ahol semmi sem érvényes úgy, mint máshol.

    Garancia sem kell semmire.

    A másodlagos kereskedők önvédelme – felelősségük korlátozása vagy kizárása – annyira jól működik, hogy még a különösen nagy nagyágyúk sem tudtak rajta áthatolni.

    Egy-egy alkalommal, néhány poszt-szovjet vásárlónak sikerült, meg most a Lempertz kénytelen fizetni egy hamis képért, de a legfontosabb a bizalom.

    Aminek nálunk bőviben vagyunk.

    Nem először és nem utoljára ( visszakereshetően ) mondom: a műalkotás a kereskedelembe kerülve ugyanazon törvényszerűségeknek alávetve működik, mint az autó vagy a frigidaire.

    Cserélhető, visszaváltható ( igen, visszaváltható 31 napon belül, ha nem tetszik, ezt próbavételnek is hívják ), értékét elvesztheti stb.

    Kivéve Magyarországon!

    kistatai köszönöm! Magyarország köszöni!

  • kistatai

    @iparterves:
    Ahhoz nem fér kétség hogy Maga végtelenül értékesebb mint amit ír.
    Most összekeveri a “hamist” a “másodlagos piaccal” és a “garanciával”
    + stb. (nyilván az stb. majd később jön) . .
    Mi köze ezeknek egymáshoz ? (És főleg mi köze ennek az MMA hoz vagy azokhoz az írásokhoz amiket fenntebb kommentált.)
    Én megértem hogy kiönti a szívét, de ez most out of context.
    (A kereskedőnek garantálni kell amit elad de hogy jött ez most ide ?)

    A fennti témávak kapcsolatban az az odaadás amivel rosszallotta a ‘változásokat’ (MMA) meglepett. Ez mintha ellentmondana egy korábbi kommentjének (sőt többnek is de most elégedjen meg ezzel):

    Ezt írta Maga éppen két éve:

    iparterves 2010.12.18. 13:09:01

    “Aztán itt van a tőkések által finanszírozott, kistafírozott, magát függetlennek és non-profitnak nevező, szintén gáncstalan lovagokból álló nagyszerű csoport . . .( . . .)
    ( . . .)
    Korrupció – ezt így hívják a társadalomban, amelynek maguk is részesei.
    ( . . .) felhívom mindazon tisztelt polgártársaimat, akik nem kívánnak a nepotizmus, a korrupciós visszaélések gyanújába kerülni, s nem szeretnék, ha nevük bármilyen összefüggésben felmerüljön ilyen cselekmények kapcsán:

    Szakítsanak meg minden kapcsolatot a magyar kortárs művészetnek nevezett belterjes, rothadás-szagot árasztó világgal.
    Ne adjanak alapítványi pénzeket e “szféra” egyetlen intézményének se.
    Ne támogassanak eladhatatlan műalkotásokat rájuk sózni akaró galériákat.
    Tartsák magukat távol ettől a szcénától, kiállításaitól.
    Tegyék ezt addig, amíg a tisztességes, átlátható működés feltételei meg nem teremtődnek!
    Független, a művészeti világban nem érdekelt felügyelő bizottsági tagokat a Műcsarnok Kft-be, a Ludwig Múzeumba!
    A non-profit alapítványok elszámoltatásának szigorítását ! “

    Ez innen jön tranzit.blog.hu/2010/12/14/katalizator_dij_2010_dijazottjai?fullcommentlist=1#comments

    Természetesen ez egy “kiragadás”. Általam.
    De azért ez egy eléggé általános szöveg (még akkor is ha egy konkrét ügyre vonatkozott). Ezek a a harmadik telet megért mondatok mintha temperálnák azt a haragot amivel néhány hete írt, és a végső harca buzdító, az ellenállásra felhívó röpiratait átitatta. No pasaran ! ! !
    Sőt akkor az egész országhoz intézte ezt a röpcédulát:
    ” . .felhívom mindazon tisztelt polgártársaimat . .”

    Létezik, akár vázlatos is, egy ipartervesi-felháborodottság turista-térkép ?
    Elgondolkodtat hogy ezt most, egycsapásra, másként kellenne olvasni.
    Bár lehet hogy a kartografia tudománya ilyen változásokon esett át két év óta . .

  • iparterves

    @kistatai: ( most nem megyek bele abba, hogy már az első kedves pillanattól kezdve is az én régi, jó vitapartneremet üdvözöltem magában és lejátszottuk azt, amire hitelesítve vagyunk, a férjem szöveg egy kicsit sok volt… )

    Amit tudnia kell: épen annyira vagyok értékes/értéktelen, amennyire a szövegeim ( Bovaryné….)

    A kiragadott szövegemet vállallom és abban semmiféle változtatást ma sem eszközölnék.

    A magyar piacról is változatlan a véleményem, némi digging után megtalálhatná, hogy ugyanezt írtam, ha másképpen is, de ugyanezt korábban, korábbi bejegyzéseimben.

    Az indulatot és a bárotya szövegével való elégedetlenségemet reltivizálja ezzel a No pasaran!-nal ( mai jelszóként nagyon szimpatikus ).

    A tisztelt polgártásaim viszont antall józsefi módra a kibekkelésre rendezkedtek be, követve a sok évszázados magyar hagyományokat.

    Ha nem érti az összefüggéseket, az igazán nem az én hibám vagy bajom. Nézzen magába, rendezgesse gondolatait, töredezett mondatait és talán sikerül feldolgoznia a kapcsolatrendszert is.

    Olyan vicces, amint valaki hülyébbnek mutatkozik annál, mint amilyennek kéne: a hamis, a másodlagos és az elsődleges – írja – mi közük egymáshoz? Na, mit gondol, mi?

    A másodlagos piacon eladni a hamisat – így működnek néhány esetben a magukat védő – leírtam, ne mondja, hogy nem ! – aukciós házak. Ha nem érti meg, hogy e kereskedelemben milyen szabályozó szerepe van a műtárgyhamisítás miatti kártérítési megítélésének, illetve anak, hogy az aukciós ház – amely csak közvetít – sajátos felelősséggel bír, akkor azt sem akarja tudni, hogy a műtárgy-forgalom nagyobb része ma már az árveréseken zajlik, és az árverések (ön)szabályozása helyett a vevők érdekeit képviselő – garancia! – szabályozásra van szükség.

    Az MMA-hoz való közét akkor értheti meg, ha elolvassa bátorfya szövegét, amely a kereskedelemről és a magángyűjtőkről is tartalmaz eddig általam még nem is reflektált szentenciáket ( de majd jön, jön az, aminek jönnie kell ).

    Ne csak az én szösszöneteimet gyűjtse egybe, nézze meg, mire irányulnak. Olvassa el bátorfya írását. Aztán jöjjön vissza.

  • iparterves

    jav.: épen ( bár ez megfelel a harmincas évek ortogtáfiájának ) éppen-nek írandó ma ( még )

  • iparterves

    “Fölmerül a kérdés: meddig vállaljon garanciát a képért a galéria?

    Tíz-, húsz-, harmincéves garanciák nincsenek, véli Bellák Gábor. A nagy múltú angol műkereskedőházak is csak az eladás után pár évig vállalnak garanciát. Ezt az időt a galériának magának kell meghatároznia. Nálunk a Bizományi 1957 óta rendez árverést, és néha évtizedek múltán bizonyosodik be egy-egy képről, hogy nem eredeti. A BÁV pedig még mindig úgy érzi, hogy garanciát kell érte vállalnia.”

    nol.hu/kult/20121228-regen_munkacsy_is_mas_volt#

    Hol lehet találni bármely galéria nyilvános szerződéses feltételeiben ilyen pár éves garanciára szóló kikötést?

  • kistatai

    @iparterves:
    “Az MMA-hoz való közét akkor értheti meg, ha elolvassa bátorfya szövegét, amely a kereskedelemről és a magángyűjtőkről is tartalmaz eddig általam még nem is reflektált szentenciákat.”

    Az itt közölt szövegre gondol vagy egy másikra ?

    —–
    Amit ír érdekes és érdekel.
    Egy dologban egyetértünk : a ‘hamis’ rossz, kártékony, elbizonytalanító.
    Főleg egy olyan piacon mint Mo.
    (De hogy ne várjak türelmetlenül arra hogy végre annál is cinikusabb, vagy pragmatikusabb, legyek mint amennyire mindig is szerettem volna lenni, azt el kell ismernie, hogy gazdaságilag értéknövesztő v. értéktermelő.
    Zéró befektetés és rögtön AFA és adó. Az adóhivatal álma !
    Az igaz hogy egy hamis Paál László (a zöld szín nyugtat) elveszi a munkát
    a pszychiátertől -viszont ez csökkentheti a betegbiztosító kiadásait is-
    és így tovább.)
    Vannak 10-20-30 éves garanciák. Drouot 30, de Sotheby’s Christie’s 5,
    a német törvény 1945-től garantál (nem vagyok biztos).
    De ezt általában a törvény biztosítja és nem egy árverőház v. galéria.
    (Miközben, és ahogyan !, az árverő bejelenti azt hogy mit árverez,
    már lehet tudni hogy ezt garantálja vagy sem. (Akár van katalógus akár nincs.) (ehhez kell egy kis gyakorlat persze.)
    Egy galéria számlájának nyilvánvalóan tükröznie kell hogy mit vett a vevő.
    Munkácsy Mihály aláírással: Csendélet, stb..=nem garantált
    Munkácsy Mihály: Csendélet, stb.=garantált
    Mi itt a probléma ? Vagy ez nem így van a magyar törvény szerint ?
    Ha nem, akkor itt a törvényhozással van a baj és nem a galériával.
    Egy 18.sz-i vagy korábbi képre megértem hogy a garancia kérdéses lehet.
    A kutatás, a nézőpontok változhatnak 30 év alatt és kaphatnak nagyon fontos képek új vagy módosított szerzőiséget. (Ezt elég nehezen hiszem ha egy Munkácsy képről van szó. Nem hiszem hogy a Munkácsy-kutatás annyit fejlődött volna az utóbbi időben. Ha ma hamis akkor azt lehetett tudni 30éve is, (hacsak nem egy teljesen atipikus képről van szó).
    De a szakértés háborúja is lehetséges. Ez a műnézés, a műértés sajátja,
    egy olyan faktor ami néha kizárja a pragmatizmust .
    Ebbe a ‘bizonytalanságba’ a törvény is beavatkozik néha, és figyelmem
    kivül hagyva a kereskedelem “iratlan szabályait” rosszul is dönthet.
    De sokesetben a törvénykönyv mellőzésével is dönthetnek betarTATva az ‘iratlan szabályt’ (a fotó esetében, pld).

    “Hol lehet találni bármely galéria nyilvános szerződéses feltételeiben ilyen pár éves garanciára szóló kikötést?”
    Ha ez egy kérdés felém akkor szerintem ezt inkább a kereskedelmi törvényben kell keresni, amely egyben figyelembe veszi a műkereskedői gyakorlatot és a jog-örökösségi jogot. ( Azaz az örökös dönt arról hogy
    mit tekint autentikusnak abban a műben aminek a morális jogait birtokolja.)
    De néha az örökös hülye mint egy ágyú, vagy művészözvegy (Picabia) féltékeny a volt szerető(k)re, vagy az örökösök veszekednek (Utrillo), vagy a másodikfeleség csak az utolsó 3 évben élt vele (Atlan) és fogalma sincs és a gyerekek is utálják, vagy a mű védelmére létrehozott tanácsban hamisitó kereskedők is vannak (Basquiat), vagy egy ügyvédi tanács dönt, kizálólag anyagi érdekből (Calder, Man Ray, + 50 név.)

  • iparterves

    @kistatai: Ezernevű! Bátorfy szövege ez: Az MMA, Kerényi és az Ellenpólus. Olvasta?

    Nem szeretném megbántani, de honunkban nincsen olyan kereskedelmi törvány, amire francia ismeretei alapján godol.
    A műkereskedelem – erre azt hiszem utaltam, de ha nagyon finom vol t az utalás, akkor most elordítom – nem szabályozott nálunk. “Önszabályozás” van.

    Félek, nem olvasott még általános szerződési feltételeket a nagy aukciós házaknál: semmiféle 20-30 év, max. 5 év – ahogy írta -, de ( figyeljen, de ! ) csak a nagybetűvel írott nevekért, azokért is csak akkor, ha a katalógusban szereplő leírást időközben egy árverési cetli nem módosította, meg a tulajdonos ugyanaz maradt ezen idő alatt ( ha a mű máshoz került, garancia nincsen ).

    Törvény? Semmit sem biztosít, mert ott van az általános szerződési feltételekben a garancia.

  • iparterves

    A Kieselbach 5 évet vállal árvisszatérítési garanciaként, ha független igazságügyi szakértő hitelt érdemlően megállapítja, hogy a tárgy hamis.

    Jó ez, mert igazságügyui szakértőnek kell megállapítania, hitelt érdemően, hogy hamis a tárgy.

    Az igazságügyi szakértő véleményét viszont egy másik szakértő véleménye teheti hitelt nem érdemlővé.

    A jópofa az, hogy 6 darab szakértőt találtam, ebből az egyik a Kieselbach-nál van, kettőnek saját galériája van. Marad a maradék három.

    Vicces, nem?

  • kistatai

    @iparterves:
    De el kell fogadnia hogy ez így van.
    Ezt a bizonytalanságot teljesen egyszerűen ki lehet kerülni azzal hogy a vevő csakis a saját ítéletére hagyatkozik és pont.
    (Ha van ilyen.)
    Ha egy kicsit kiszélesítem : a ‘szakértői döntés’, legyen az bármivel kapcsolatos is, mintegy részévé válik a művészettörténeti
    tudomány aleatórikus voltának és ezekkel még, (szakértő + műv.történet) egy személyes történet is elegyedik (valaki vesz abban a hitben hogy . ., de mégsem, . .de miért nem ? . . pedig én ebben hiszek . .,pedig én a kereskedőre hagyatkoztam a híúságom helyett (!!!) . . vagy mert híú voltam (???) . .
    Mindez azt is jelzi hogy itt mégsem egyszerűen a kereskedelem egy lambda-szegmensével állunk szemben !

    Ebben, a magaáltal leírt ‘bizonytalanban’, én inkább a szabadságot látom.
    Jelöljön meg bármit is ma, a mai életben, amelyről ilyen sokrétű, szinte átláthatatlan-, matematizálhatatlan-, dekódolhatatlan tényezők kártyajáték-szerű összevetésével döntenek ! !
    Ahol a ‘normák’ ennyire a szubjektum, a személyes olvasat
    nyomán születnek (úgy hogy létrejöttük pillanatában máris kétségbe vonhatók !) ! ! !
    Én ebben inkább humanizálót látok ( + Balzac.)
    ____

    Most másodszor is elolvastam tehát amit a Báthory írt, és amit,
    magával ellentétben, nagyonis pragmatikusnak találok.

  • iparterves

    @kistatai:
    A pragmatikusság vonzó lehet, de önmaguk szemen köpése annyira nem.

    Ez utóbbit nem vállalom, pragmatikus pedig emiatt nem leszek.

  • iparterves

    Egyetlen példán illusztrálnom a fentieket: hallgassa meg dr. habil. Keserű Katalin egyetemi docens előadását a Vigyázat Műcsarnok! 2.0-án, de leginkább válaszát a feltett kérdésre.

    Mindent elmond, mindent.

  • iparterves

    Korábbi (mellé)beszélései kapcsán Mélyi Józsefről m,eglehetősen lehangoló véleményem alakult ki, különös tekintettel igen erős érdekérvényesítőképességének számomra messze nem szimpatikus jeleiről és maradványairól.
    De most félre a nemszeretemet: amit egy gyors karcolatában a Múzeumi negyedről írt ellenvéleményként, ahhoz lehet csatlakozni.
    A Múzeumi negyed ugyanis, jelenleg, úgy került elővezetésre mint valami hardver, amelyhez a szoftvert majd később biztosítják.
    Úgy mint a Városliget megújítója és átformálója.
    Mint a magyar múzeum-ügy svájci bicskája.
    Pedig nem az, hanem egy kormányzat újabb, évtizedekre szóló presztizsberuházása, értelem és – az önmagamutogatáson túl – cél nélküli.
    Mélyi nem említi, de szakmán kivüliként, aki nem ismeri a muzeológusi és művészettörténészi szakma belső repedéseit és tektonikáját – benne is elsősorban a törésvonalakat -, azt érzem, hogy Baán őrületes egója ölt testet egy masszív múzeumegyüttesben, amelyet örökkön örökké ő fog irányítani.
    Az a javaslat, hogy ne legyenek pályázatok – a Ludwignál, ha jól tudom, nem is írták ki a napokon belül lejáró megbízatásra -, nagyszerűen klappol ehhez az elgondoláshoz.
    Mélyinek igaza van:”Ami fontos, az a szilárd akarat, amely tántoríthatatlanul halad előre az évtized, vagy az évezred legnagyobb kulturális beruházása felé.”
    Megállaítani pedig nem orbán fogja, hanem az a népakarat, amely reményeim szerint 2014-ben megköszöni a jelenlegiek munkáját és mást állít a kormányrúdhoz.
    Remélem, nem olyat, akiknél Mélyi baánkodhat.

  • iparterves

    Egy dolog már most látszik a nem szakmabeli számára: a Ludwig Múzeum mint önálló intézmény meg fog szűnni, s visszatér az MNG kebelébe.

    Mivel az MNG a Szépművészeti Múzeum leánya, ezért egyetlen múzeum-kombinát alakul ki, amely az SZM intézményeiből áll.

    Centralizálióóóóóóóóóó!

  • iparterves

    A meghatottságtól elcsukló hangon mondom: Gulyás Gábor, e jeles férfiú, akit közfelkiáltással választott, s így mindenkit elsöprő legitimitásával a képzőművész szakma elgelfogadottabb tagja, most Antal Istvánnak nyilatkozva elmondta: ő áll a helyén, azzal foglalkozik, amivel őt – tökéleteen politikaimentesen, mert GG a politikával ne is foglalkozik ! – megbízták.
    Állja a csapásokat, emlyeket az MMa mér rá, de van még puvoárja és megrende a Műcsarnok nagy és fontos kiállításokat – a képzőművészek szakma érdekében és javára.
    S a képzőművészek mint ez szívet melengető őszinteséggel és nyíltsággal GG leszögezte – vele van. Öröm a csúcson!
    Milyen kár, hogy azt modja, a világbajnok Budapest Biennálé megrendezésére kevés az esély!

    ( Ide juttottunk? A kinevezett, legitimitás nélküli GG lett a védanyal? Hát, nekem ugyan nem! )

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány