Csoportterápia

Villa Romana

Mit csinál négy művész, akiket önszántukon kívül választottak ki egy bentlakásos, fullextrás művészház lakóinak, tíz hónapon keresztül? Nem, ez nem egy igen rossz művészvicc feladványa, de a csattanója, hogy: alkot.

Hogy mit, arról tanúskodik a Deutsche Guggenheim jelenlegi kiállításának anyaga, mely négy művész, Dani Gal, Julia Schmidt, Asli Sungu és Clemens von Wedemeyer munkásságát próbálta szinkronba hozni. Hogy miért pont ők lettek a kiválasztottak, arról a szelektorokat, Ayse Erkment és Beatrice von Bismarckot kellene megkérdezni. Állítólag mindegyikükben van egy közös vonás, amit hosszan ecsetelnek a katalógusban, bár azt hiszem ennyi erővel bárkit összeereszthetnénk bárkivel, mert csak azt nem lehet megmagyarázni, amit nem akarunk. A kiállítás apropója egy díj, a Villa Romana Ösztöndíj, melyet 1905 óta adományoznak Németországban alkotó művészeknek. A díjhoz az említett tíz hónapos bentlakás jár a Firenzeben található villában.

Dani Gal egy korábbi munkája Fotó: h-I meso.net

Valószínűleg a kiállított munkák vagy korábbi keltezésűek, vagy az ösztöndíj biztosította a nyugodt utómunka lehetőségét, mert sem hasonlóságot, sem az olasz város milliőjét nem olvashatjuk ki belőlük, persze ez utóbbi nem feltétel, de akkor is.

Majdhogynem azt kell mondjam, hogy teljesen érdektelen dolgok lettek instalálva, két kivétel van, az egyik érdekes és kifejezetten esztétikus, a másik érdekes és nem kifejezetten esztétikus. Előbbi egy hanginstalláció (Dani Gal, Architecture Regarding the Future of Conversations), melynek A és B oldala két külön hanglemezjátszóról szól. Ezen a hetvenes évek állítólag nagyon híres és fontos építészei folytatnak beszélgetést az építészetről, a jővőről és a jövő építészetéről, bár nem derül ki, hogy kik is ők pontosan. Gal egyébként is hozott anyagból dolgozik, talált felvételeket és képeket és mindenfélét helyez új jelentésbe. Érdekesen hangozhat, bár tekintve, hogy a képzőművészetbe is már vagy egy évtizede betoppant a remix és igen jó munkák születtek, így kevéssé értem a dolog újszerűnek való feltüntetését. Mindenestre az installáció szemet gyönyörködtetően minimalista, egy dolgot szúrtak el, pontosabban kettőt. Az egyik, hogy rosszul számították az akusztikai arányokat, így elég gyatra a hangélmény, amire végül is az egész épül. A másik hiba a mozgásérzékelős (juj, interaktív!) megoldás, persze ezzel lehet, hogy csak a teremőröket kímélik a tű visszahelyezése okozta sokktól.

Clemens von Wedemeyer Die Probe/ The Rehearsal Fotó: Galerie Wolff

Utóbbi munka Wedermeyeré (Die Probe/ The Rehearsal), ami egy hatalmas, mozira hajazó faépítményben kapott helyet, mindössze egy 12 perces videó loop. Nehéz mesélni arról, hol kezdődik és hol ér véget, az mindig attól függ, épp melyik pillanatban lépünk a terembe. Mivel ez egy önmagába visszaforduló és újra-újrajátszódó történet, tartalmazza a farkába harapó kígyó szimbolikáját is. A történet egy épp elnöki választást nyert politikus estéjének egy darabját jeleníti meg, ahogy a siserehad ugrál és pózol, sminkel és takarít, beszél és aláirat, fényképez és interjúvol. A dolog szépsége, hogy bár elég sok színész mozog a kamera előtt, a kamera által befogott képkivágás nem változik. Néha az egész kép nyüzsög, néha pedig percekig csak a kiürült hátsóudvart látjuk és halljuk ugyan, hogy éljenzés van, meg kiabálás, az egész mégis nagyon meditatív és titokzatos. Nem enged közel, miközben azonban teljesen emberivé vetkőzteti számunkra a rettegett politikust. Az egész film valahol nagyon pozitív, erre rá is játszik a rendező, a dialógusokban olyan mondatok puffognak, melyeket lépten nyomon hallani, olvasni más politikusoktól, de jelen esetben mégis szinte taoistának hatnak a szentenciák. Színészek játszanak politikusokat, és a filmen a politikus színészt játszik, csakúgy mint az életben. Egyszerre van meg a dolgok tenyere is meg a fonákja is, aztán ugyanez a végtelenségig ismétlődik. A néző pedig egyet tehet, elhagyja a helyszínt, mert nincsen csattanó de a show megy tovább nélküle is.

Asli Sungu, Faulty Fotó: Asli Sungu

Van még néhány festmény a térben, melyek ismert festők képeinek részleteiből újrafestett minőségek (Julia Schmidt, Untitled), van soksávos videóvetítés (Asli Sungu, Faulty), az idegestíő tv-fejhallgató elképzelésben, ahol a művésznő önmagával próbál hétköznapi eseményeket átfordítani kevésbé hétköznapivá, de valahogy botladozik az egész. Van egy installáció, mely akrilfesték megszilárdításán és tömbökbe rakásán alapszik, a festék objektté válik, átminősül, vagy ha tetszik kijelenti, hogy kétdimenzió nem létezik.

Még mindig nem sikerült megértenem, hogy mitől passzolnának a munkák és a művészek egymáshoz, azon kívül, hogy átmeneti családot képeztek majdnem egy évig. Azt hiszem inkább csak egy megtisztelő cím kötelező kiállításáról beszélünk egy megtisztelő helyszínen.  Ha elhagyták volna a tematizáló retorikát és némileg jobban válogatnak, ez akár egy nagyszerű kiállítás is lehetne. Sikerült elrontani és erről végeredményben nem a művészek tehetnek, hanem a szervezők. Jobb szelekció és kevesebb szöveg, ez az ajánlatom.

Freisteller
Villa Romana Fellows 2008
Deutsche Guggenheim

2 thoughts on “Csoportterápia

  1. Miért gondolod, hogy a müvészeknek össze kellene passzolniuk és a kiválasztásnál ez bármilyen szerepet játszana? Ezt nem találtam sehol az alapitók szándékai közötti követelményként. Az persze érdekes felvetés, hogy milyen kritériumok alapján hívják meg évente az arra “érdemeseket”, de ezt a kérdést minden ösztöndíjnál fel lehet tenni.

  2. nem kell passzolni természetesen, mindenestre a művek közti interakció is izgalmas lehet, valamint a kontextus felvetés
    érvényesége. számomra a művek az elsődlegesek, hogyan artikulálnak különféle problémákat, illetve esztétikai kérdéseket.
    mivel azonban egy ideje a kurátori-szervezői munka szintén része a műnek, ezért pedzegettem ezt a kiválasztás-összeillesztés gondolatot. a nagy mű sorsa nem ér véget az alkotóból kikerülve és manifesztálva, hanem egy kollektív konszenzuális térben folytatja az útját, melyet hivatott betölteni jobb esetben.

    Ilyetén formában pedig fontos hogy kik, mit, hol és főleg mivel együtt tálalnak együtt egy műalkotást.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány