Bodóczky István: “Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

Bodóczky István (1943-2020), képzőművész, művészetpedagógus, váratlanul, 2020. október 27-re tervezett kiállításmegnyitója előtt egy nappal hunyt el. Rá emlékezünk utolsó, jelenleg is látható kiállításán megjelent szövege, az ott kiállított művek és Csatlós Judit megnyitó beszédének közlésével.

Bodóczky Istán: “Játsszuk azt, hogy meghaltunk”, 2020, bambuszrajz
Fotó: Tatai Erzsébet

Bodóczky István

“Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

A kiállítás címe unokáim egyik vidám játékából származik. Aki ilyet játszik, a félelmetest igyekszik megszelídíteni. Ebben a játékban a halál nem elborzasztó vég, inkább csupán átlépés egy másik dimenzióba, láthatatlanná válás tettetése, eltávolodás. Olyan pozíció, ahonnan kívülről nézhetünk az élőkre, saját eddigi életünkre is.

Felkérést kaptam egy kiállításra. Nem akartam azonban a szokásos visszatekintést. Az ARTUS tágas kiállítótere lehetőséget nyújt arra, hogy olyan új alkotásokat is kiállítsak, amelyek eddigi képzőművészeti munkásságomra reflektálnak, az állandóság és a változás jegyében összegzik az utóbbi évek törekvéseit, illetve új tartalmakkal módosítják azokat.

Kiállítás enteriőr, ARTUS KAPCSOLÓTÉR, 2020
Fotó: Bodóczky Antal

Tartalmilag három gondolati szál fonódik bennük egybe:

1. Játék

A játék, a „játszás” iránti vonzódás gyerekkoromtól megmaradt, de csak felnőttként tudatosult bennem ennek lényege. Az, hogy a játék szabadság, „a játék az ember sorskorrekciója – lehetőség a szabad döntésre. Ugyanis ami minden játékban közös, az éppen az önkéntesség: vállalkozás bizonyos szabályok betartására, beilleszkedés egy magunk alkotta vagy választott rendszerbe.” Talán éppen ez terelt mindig abba az irányba, hogy „felnőtt” (pénzkereső) tevékenységnek is lehetőleg olyat választottam, amiben kedvemet is lelhettem, ami kellő teret adott a szabad mozgásra.

Bodóczky István: Aszimmetrikus, 2014, bambusz, papír, ekolin
Fotó: Tatai Erzsébet

2. Efemer, elmúlás

A tartós, időtálló anyagokkal való munkálkodástól fokozatosan kezdtem távolodni. Az olaj, vászon, a fém és textil szerkezetek fokozatosan eltűntek az életemből, és helyettük olyan efemer médiumok, mint a papír és a bambusz lettek a kedvelt anyagaim. Ezek nagyobb szabadságot, alakíthatóságot biztosítottak, teret adtak a rögtönzéseknek. Általuk teremtődött meg az egység a két és háromdimenziós munkáim között. Ezeket a fény és a levegő élteti, gyakran rövid életűek, de maradandó élményt képesek kelteni.

Kiállítás enteriőr, ARTUS KAPCSOLÓTÉR, 2020
Az előtérben Bodóczky István: Lebegés, 2020, installáció (befejezetlen), 10 db, bambusz, papír, vegyes technika, 3D / Fotó: Bodóczky Antal

3. Lebegés, levitáció

A lebegés iránti vonzódásom ugyancsak gyerekkori eredetű. Bár ez is csak később, felnőttként kezdett a képzelgésből konkrétabb tevékenységekben is megnyilvánulni, és csak később világosodott meg előttem, hogy életem során ez több különböző formában is jelen van. Ez a vonzódás a lebegéshez lehetett az oka, hogy olyan erősen és tartósan foglalkoztatnak a zsinóros sárkányok. Ezek ugyanis (legalábbis amiket én is készítek) a közhiedelemmel ellentétben nem repülnek, hanem lebegnek. A lebegés lényege az egyensúlyi állapot. A fizikai értelemben vett lebegéshez a megtartó és a felemelő erőnek egyensúlyban kell lennie.

De a lebegés vetületének érzem az emlékeket képben és szövegben rögzítő, évek óta folyamatosan gyarapodó munkámat, a Scrapbookot is. Úgy érzem ugyanis, hogy lelki értelemben a múlt emlékei, a szokások, az érzelmi kötődések jelentik a megtartó, míg a jelenre, a jövőre vonatkozó vágyaink, új élményeink a felemelő erőt.

És életem folyamán ez a lebegés, lebegtetés – bár a legkevésbé sem tudatos tervezés eredményeként – más formákban is megvalósult.

Bár a Képzőművészeti Főiskolán tanári diplomát is szereztem, nem akartam tanár lenni. Egy alkalmi helyettesítés során akadtam horogra, és kezdtem el tanítani. Már akkor, pályám elején eldöntöttem, hogy ezt csak addig csinálom, amíg örömömet lelem benne. Kezdetben azonban belső konfliktusaim támadtak abból, hogy úgy éreztem, el kell döntenem, mi is vagyok valójában: művész vagy tanár. Igazi öröm volt felfedezni, hogy nem szükséges erről dönteni. A kérdés lebegtetése vezetett a felismeréshez, hogy a tanítás is művészetem része. Úgy tűnik erősen vonzódom ahhoz az állapothoz, amit Klee egy festmény címében úgy fogalmazott meg: Lebegés felszállás előtt.

A kiállításon szereplő munkák többsége bambuszvázra erősített papírfestmény, kollázs – kép-installáció. De szerepel bambuszszálakból alkotott rajz, tusrajz papíron. Régebbi munkáimról egy válogatást fogok vetíteni.

A tervezett munkák között ugyancsak szerepel Cecília Bandeira dokumentumfilmje.

Kiállítás enteriőr, ARTUS KAPCSOLÓTÉR, 2020.
Az előtérben Bodócky István “Játsszuk azt, hogy meghaltunk”, a háttérben Cecília Bandeira: Bodóczky István, 2020, dokumentumfilm, 10’30” látható. Fotó: Bodóczky Antal

Életrajz

A képzőművészeti Főiskolán festő szakon végeztem 1970-ben, de önálló művészpályám kezdetétől fogva foglalkoztattak a térbeli alkotások is. Az első köztéri munkám egy helyspecifikus térbeli konstrukció volt. 1979-ben kaptam felkérést arra az utca felett felfüggesztett, alumínium vázra feszített textil térplasztikára, ami a Bartók 32 Galéria előtt évekig látható volt. Számos egyéni és csoportos kiállításon vettem részt festményekkel és térmunkákkal. Köztéri munkáim között is egyaránt találhatók festmények és térbeli alkotások.

Végül ez a kettősség feloldódott, amikor mindkét területen efemer anyagokkal kezdtem dolgozni, festményekhez és térkonstrukciókhoz egyaránt egyre gyakrabban használtam a bambuszt és a papírt. 1989-ben Budapesten a Francia Intézetben a „Lucidum intervallum” című kiállításomon már olyan szabadkörvonalas képeket állítottam ki, amelyeket papírra festettem és levékonyított bambuszhasítékokból kötözött vázra feszítettem. Ezután a térbeli munkáim között is egyre gyakoribbak lettek a hasonló technikával készült „térfestmények”. Képzőművészeti alkotó tevékenységem mellett több, mint negyven éven át tanítottam is (rajz, festészet, művészetpedagógia), a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen kaptam a címzetes egyetemi tanári címet. Számos cikkem és könyvem jelent meg kortárs művészeti kiállításokról, zsinóros repülő szerkezetekről és főként művészetpedagógiáról. Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a tanítás művészeti tevékenységem szerves része. Ma ezt a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori témavezetőjeként folytatom.

Részletes életrajzom olvasható a Wikipédián, valamint angol nyelven: http://bodoczkyistvan.weebly.com/

Most töltöttem be életem 77 évét. Még több megvalósításra váró tervem is van.



Csatlós Judit megnyitóbeszéde. Elhangzott 2020. október 27-én az ARTUS KAPCSOLÓTÉRBEN

Egy olyan térbe léphetünk be ma este, ahol az egyéni tapasztalat közösségi élménnyé válik: az emléktöredékek, a gondolatfoszlányok, a kiélesedő jelenetek, a lebbenő érzések és a felvillanó asszociációk, a magukra maradt mondatok szövevényéből épül fel a kiállítás. Egy olyan személyes világ kivetülése, amiben magunkra ismerünk, hiszen minden család őriz tűpontos kifejezéseket nehezen leírható helyzetekről, megmagyarázhatatlan szokásokat vagy bizonyos megmásíthatatlan attitűdöket.

Egy lépéssel távolabbról szemlélve pedig ezek az egységes narratívába nehezen beilleszthető szövegek, képek és sokdimenziós konstrukciók számos jelentésréteget vesznek fel, és a létezés enigmatikus példái lesznek. Ahogy István írja a Scrapbook egyik fejezetében: Az aszimmetrikus repülő szerkezetek megismerése fontos tanulsággal szolgálhat mindenki számára.

Az értelmezés és átértelmezés azonban egy nyitott folyamat. Ha csak egyetlen mozzanat más megvilágításba kerül vagy egyetlen kis lépéssel letérünk a kijelölt ösvényről, a játék súlyos dráma lesz, a dráma pedig önfeledt játék. A tegnap még természetesnek tűnt mondat kimondhatatlan mélységben lebeg: játsszuk azt, hogy meghaltunk.

Miután megnéztem István új műveit, egy történetet szerettem volna írni a megnyitóra. Ebben nem lett volna egyetlen váratlan fordulat sem, csak otthonos – vagy másként szólva unalmas – jelenetek, amiben feltűnik egy parasztház oldalának támaszkodó torony cirokból, az ívesen kanyarodó galambok oldaláról visszaverődő fényvillanás, a magasban sérthetetlen azonosíthatatlan repülő tárgy, a római kőpadlók mintázatának leírása, az eltéphetetlen köteléket biztosító láthatatlan bambuszhártya. Csupa olyan apró epizódból épült volna fel a történet, ami a kivonáson keresztül írja le a művészetet: nem verseny, nem harc, nem repülés, nem irányítható, nem szórakozás, nem céltudatos, nem lényeges. Maradt volna a termékeny lebegés, ahogy egy műről ellesett felirat mondja: Ne dönts, ha nem muszáj – hiszen bármilyen fontosnak tűnő kérdést lebegtethetsz, egészíteném ki. Talán dramaturgiai szerepet kaptak volna a Cérnák (is), amik már semmire sem jók.

Bodóczky István: Az Ismert világ térképe, 2020, 14 db, bambusz, papír, vegyes technika
Fotó: Tatai Erzsébet

Az volt a tervem, hogy egy olyan elbeszélői teret hozok létre, amelyben a közeli és a személyes idegenné válik. Hasonlóan a falon látható Ismert világ térképéhez, ahol a nagyítás fokozatosan elfedi az évszázadok alatt organikusan kialakult rendet, majd a képzeletbeli táj teljesen eltakarja és felismerhetetlenné teszi a valóságosat.

A felépített törékeny szerkezet erőssége pedig a sűrű szövésű utalásháló lett volna a különböző művek között. Ebben a szövetben az egyes szálak kihúzása nem ingatta volna meg az egyensúlyt. Így mindenki behelyettesíthette volna az egyes elemek helyére a saját asszociációit, élményeit, ahogy a buddhista templomok vagy az itt látható „római rajzok” esetében történik: hiába cserélik ki az alkotóelemeket, mindig új, mégis önmagával azonos tárgy a végeredmény.

Végül az olvasó sodródó uszadék fához hasonló hol féktelen, hol ringatózó haladását megtörte volna a váratlan bizonyosság. Már az utolsó mondatot is tudtam: Az összerendeződés nem jött váratlanul, hiszem már évek óta a feje felett lebegett. Erre a bizonyosságra pusztán amiatt lett volna szükség, hogy a lebegés és a feszültség kettősége létrejöjjön, hasonlóan a minden várakozást – legalábbis a józan észt – felülmúló magasban lebegő aszimmetrikus papírsárkányokhoz. Mert István műveinek ez a kiismerhetetlen és rejtett dinamikája az, ami a játékon túlmutat. A játék, aminek tudni véljük a szabályait, a kereteit, a következményeit, sőt az egyén fejlődésében, a pszichében, vagy akár a kultúrában betöltött szerepét. Azt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a játékot csak belülről érthetjük meg, amint kilépünk belőle, a megértés újra elveszik.

Most ebben a pillanatban ezek a szavak nem egészen azt jelentik, ami az eredeti szándékom volt, így maradt a habozás és a félszegség. Viszont a bizonytalanságnak ez a mindannyiunk által ismert tapasztalata – ahogy a lebegtetett kérdés – összeköt minket.

A kiállítás megtekinthető 2020. december 22-ig, a hét minden napján 12-18 óra között. ARTUS KAPCSOLÓTÉR, Cím: 1116 Budapest, Sztregova u. 7.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány