Az erőszak és a félelem teste

A black box, avagy a fekete doboz kifejezés metaforikus labirintusa meglehetősen szövevényes, de többnyire azért a technikai és technológiai dimenziókban mozog. Ehhez képest most Budapesten majdnem egy időben két provokatív, mozgóképes kiállítás – az 500N és a Félelem a fekete dobozban – is megkísérelte másféle kontextusba helyezni a fogalmat. Egyik sem elsősorban a légi katasztrófákról, az informatikai rendszerekről, vagy az emberi elme működéséről szól, hanem az erőszakról és a félelemről. Egészen pontosan a testi erőszakról és a félelem különféle megtestesüléseiről. A két kiállítás egymástól függetlenül alkalmazta a „fekete doboz” metaforáját, a kurátorok szempontjai, rendezési elvei, és következtetései is eltérőek. A két projekt közös perspektívába helyezése mégis afelé mutat, hogy a modern szubjektum talán nem is az erőszaktól fél a leginkább, és az erőszak talán nem is elsősorban félelmet kelt a nézőben, hanem valami mást.

 
500N | fotó: Surányi Miklós

 

Stenczer Sára korhatáros kiállításának címe egy átlagos emberi ütés ereje: 500 Newton. A bemutatott mozgóképek egy részében „átlagemberek” ütik, verik és rúgják egymást, és ráadásul egy igen komorra hangszerelt térben teszik ezt, hogy a nézőnek kétsége se legyen afelől, hogy amit lát, az nem vicces, hanem halálosan komoly. A Stúdió Galéria elsötétített terében ugyanis a hullafóliákat és a sittes zsákokat idéző fekete nejlon felületek dominálnak, melyeken fehér, graffitisre dizájnolt feliratok igazítják útba a nézőt. Így a white cube egy időre lezárt fekete dobozzá vált, amely egyszerre idézi fel a mozikat, az alagsori autopsziákat és a sivár építkezéseket. Az 500N antréja ráadásul a haláltánc motívumával még tovább szélesíti és mélyíti az asszociációk téridejét az emós partiktól a középkori karneválokig. Sőt tekintettel arra, hogy a Make Up című videó alkotója nő (Saskia Edens), az asszociációk elkalandozhatnak a modern testkultúrán és a biopolitikán át egészen a látványtársadalom feminista kritikájáig, vagy éppen a boszorkányság kultúrtörténetéig. A korhatár nélküli – kívülről is látható – testfestés és az egyszerűségében is invenciózus díszlet után pedig már jönnek is a durva filmek, melyek azonban nem is annyira durvák. Igazság szerint kissé elszürkülnek, eltompulnak ebben a nagyon erős térben. A tér ugyanis elvárásokat kelt, emlékeket és előítéleteket hoz mozgásba, és ehhez képest az erőszakos cselekmények durvasága távolról sem éri el a Fűrész, a Barlang, vagy éppen a Mártírok brutalitását. A 18-as karika persze indokolt, és nyilván az egyes nézők vizuális kultúrájától is függ, hogy ki mit tekint a test roncsolása és kínzása kapcsán sokkolónak, de az ettől függetlenül is igaz, hogy a valóság-effektus a művek többségében nem hangsúlyos, sőt egyes művek egyértelműsítik is, hogy a bemutatott erőszak valójában „csalás”, vagyis fake. John Bock vagy Alan Bulfin felvételei például inkább nevetségesek, mintsem sokkolóak, és a kiállítást vállalt céljától – mely szerintem leginkább az agresszió (politikai) anatómiája lehetett – eltérő irányba vezetnek, mégpedig a groteszk felé.


500N | fotó: Surányi Miklós


Florian Pugnaire Stunt Lab | fotó: bbs.freechal.com

A valódi erőszak viszont nagyot üt, és valódi sújt ad annak a problémának, hogy meddig mehet el egy alkotó az erőszak és az agresszió birodalmában. Vajon miként lehet destruálni, vagy legalább dekonstruálni az erőszakban tobzódó látványtársadalmat? Mindkét válasz ott rejlik az örmény Tigran Kachatrian forradalmi montázsában és az amerikai Indecline csoport obszcén videójában: bármeddig és sehogy se. Az előbbi otthonosan és mintaszerűen mutatja fel a háború és a káosz heroizált képeit egy olyan helyről, ahol ez a mindennapi valóság, az utóbbi pedig felháborítóan reprodukálja és játssza újra a látszólag értelmetlen, öncélú, fasiszta, hétköznapi erőszak aktusait egy olyan helyről, ahol már állítólag nem ez a mindennapi valóság. Ha a két mozgókép összeér, akkor arra is lehet gondolni, hogy a háború éppolyan obszcén, mint leütni valakit azért, mer „jól esik”, és a „cool” deszkás (máshonnan nézve éjsötét, animális lény) se csak úgy sportból vágja orrba a túl sokat magyarázó lúzert, hanem azért, mert ez része annak a politikai és hatalmi gyakorlatnak, amely az „utca világát” strukturálja. És ez idáig politikai kritika, és ekként (tudományosan) érthető is, de mi történik, ha ezt művészetként adják el az erőszak „jól nevelt” fogyasztóinak? Az illető fogyasztó mindenképpen csalódik, ha a populáris kultúrán nőtt fel, akkor kevesli, ha meg a modernista esztétikán, akkor sokallja azt, amit kap. Egy ritka, jól eltalált és jól kigondolt kivétel Florian Pugnaire munkája, a Stunt Lab, azaz a kaszkadőrlabor, amely éppen azért meglepő, mert nem fake, hanem valódi, mondhatni full contact, vagyis nem mozgásművészet, hanem igazi harc. A sztori egyszerű: két a küzdősportokban (is) jártas képzőművész rendesen összeveri egymást, miközben szándékosan szétrombolja a műteremben felépített kulisszalakást. A truváj ebben egyrészt még mindig a duchampi gesztus, miszerint amit látunk, az művészet, és nem pedig szimpla ökölharc. Másrészt meg az, hogy filmes elvárásainkkal szemben nem egy eljátszott küzdelmet kapunk, hanem egy valódi verekedést. A gond csak annyi, hogy ez a meglehetősen látványos „művészi” küzdelem nem a nominalista, konceptuális művészet, hanem a „realista” akciófilmek felől válik izgalmassá. Egészen fapadosan fogalmazva nem annyira képzőművészetként, mint inkább valóságshow-ként izgalmas, legalábbis annak, aki nem jár mindennap utcai harcosok közé.


Félelem a fekete dobozban | fotó: Csoszó Gabriella

Amíg az 500N-ben ott kísért a hétköznapi élet kézzelfogható és anyagszerű drámája, addig Molnár Edit és Michael Schwierin félelemről szóló kiállítása inkább egy moziba kalauzolja a nézőt, és látszólag problémamentesen illeszkedik a kiállítóterek és a kiállítások korunkbeli elmozisodásához. Az antré itt is meglehetősen erős, egy szűk tér fogságában, egy falmélyedés keretei között két összekötözött lábú művész próbálja meg elkerülni a nagy sebességgel rájuk lőtt teniszlabdákat. Igazi kivégzési szituáció, és a testi fájdalom képei is meglehetősen valóságosak: egy 80-nal kilőtt teniszlabda 3 méterről elég nagyot üt. Hasonlóan rövid és erőteljes mű Jay Rosenblatt költői kép-szöveg montázsa is, az Attól tartok, mely hétköznapi szavakkal és ikonikus képekkel sűríti bele 3 percbe az összes emberi szorongást a létbizonytalanságtól a halálfélelemig. Az erőszak és a fizikai fájdalom még legalább kétszer felbukkan – igen áthatóan – a Trafó Galéria kiállításán a kínzás és az önkínzás jelenségei kapcsán. Az egyik esetben Theo Ligthart egy svájci, „viselkedéstani” kézikönyvet (címe: A totális ellenállás – kis háborús útmutató mindenkinek) olvas fel, amely az átlagpolgár számára készült a hidegháború idején, de később a terroristacsoportok bibliája lett, mivel részletesen leírja, hogyan lehet elviselni a kínzást. A másik esetben (Andree Korpys és Markus Löffler videójában) rendőrök próbálják ki egymáson az új elektromos fegyvert, majd pedig heroikus közelképekben számolnak be tapasztalataikról, miközben egyre erősebben szól Stockhausentől az Ifjak éneke, amely ószövetségi utalásaival egy határozottan antifasiszta és erőszakellenes mű.


Félelem a fekete dobozban | fotó: Csoszó Gabriella


Félelem a fekete dobozban | fotó: Csoszó Gabriella


Félelem a fekete dobozban | fotó: Csoszó Gabriella

Mindazonáltal a kiállítás koncepciója még sem igazán a fizikai erőszakra fókuszál, hanem inkább a hatalom mikrofizikájára. A Félelem a fekete dobozban ugyanis nem horrorfilm akar lenni, hanem társadalomkritika. A „fekete doboz” ebből adódóan nem is annyira a mozit, avagy a televíziót szimbolizálja, mint inkább az emberi elmét. A félelem pedig nem annyira a fizikai fájdalomhoz, illetve annak elkerüléséhez kapcsolódik, mint inkább a modern szubjektum szorongásait jeleníti meg metonimikusan. A filmeket amúgy Schwierin válogatta össze a 2010-es Werkleitz fesztiválra az Angst igen komplex fogalma körül, mely magában foglalja a félelmet, a szorongást, a rettegést és az aggodalmat is. Magyarul talán a szorongás passzolna leginkább a modernitás lélektanát és a modern politikai rendszereket vizsgáló művészeti projekthez, ha nem lenne túl erős a pszichológiai konnotációja. Az egyén és a társadalom viszonyát jeleníti meg elemi erővel a kiállítást vizuálisan domináló mű, A dicsőség országa (Roy Andersson, 1991) a mobil gázkamra eredendő bűnével, a sikeres, ám de üres élet pótszereivel (jó munka, jó ház, jó autó) és az álmatlansággal, valamint a személyessé váló kollektív felelősség elviselhetetlen súlyával. Kiváló és szintén nehezen viselhető darab Anne Robertson Mentegetőzései, aki egy klasszikus, női szerepet (hisztéria) fordít át mélyen átélt kritikai akcióvá, melynek során mindenkitől bocsánatot kér az elfogyasztott állatoktól a stáb tagjain át a nézőkig. Mégis, valahogy ebben az egész „intellektuális moziban”, avagy ezen a félelem-kiállításon is a valóság-effektus hódítja meg (taglózza le) leginkább a nézőt. Ha félelemről van szó, akkor a teniszlabda és a sokkoló által okozott valós fájdalom hat a legerősebben. Ha pedig szorongásról és ideológiakritikáról, akkor Kieslowski portása, aki tökéletesen magáévá teszi az elnyomó társadalom ideáit, Valeriya Gay Germanika 10 éves forma nevelőintézeti kisfiúi, akik egy cigi mellett fikázzák le a roma rokonokat, és Martin Brand galerije, akik ugyanolyan örömmel éneklik a szélsőjobbos, mint a szélsőbalos irányultságú punk zenét. Ez utóbbi – vagyis finoman szólva: a hibrid, multikulturális identitás, durvábban megfogalmazva: a reflektálatlan ostobaság – egyúttal kellemetlen perspektívába helyezi a kiállítás meglepően karteziánus programját is: „a politikai elitek által mesterségesen generált és fenntartott félelemről való merengéssel a projekt arra szeretne rávilágítani, hogy mekkora veszélyt is jelent az, ha a félelem megakadályoz bennünket a felvilágosult, racionális érveken nyugvó döntések meghozatalában”. A biopolitika és a hatalmi mikrodiskurzusok korszakában nem annyira egy racionális elveken nyugvó univerzális nyelv közös nevezőjét kelleni keresni, mint inkább megtanulni és megérteni azokat az érzelmekkel erősen átitatott nyelveket, melyeken az agambeni „puszta élet” és a társadalmi perifériák szinte teljesen jogfosztott polgárai – például a mélyszegénységben és alkoholizmusban tengődő orosz romák, vagy az ideológiai zűrzavarban kallódó német, rasszista punkok – beszélnek. És ez a kiállítás nemcsak a félelemről és a szorongásról szól, hanem arról is, hogy ha Brandhoz vagy Germanikához hasonlóan meg is tanuljuk (vagy éppen nem felejtjük el) az adott nyelvet, akkor is fennáll a fordítás ősrégi problémája, amely különösen élesen vetődik fel egy fekete dobozzá alakított fehér kiállítótérben.

***

 

Kiállítás címe: 500 N
Kiállítóhely: FKSE Galéria
Kurátor: Stenczer Sára
Kiállító művészek:
John Bock (DE), Alan Bulfin (EI), Saskia Edens (CH), Indecline (USA), Evaldas Jansas (LH), Tigran Kachatrian (AM), Florian Pugnaire (FR)
2010. december 9 – 2011. január 4.

Kiállítás címe: Félelem a fekete dobozban
Kiállítóhely: Trafó Galéria
Kurátor: Molnár Edit, Marcel Schwierin
Kiállító művészek:Roy Andersson, Martin Brand, Dominic Gagnon, Valeriya Gay Germanika, Paul Harrison & John Wood, Leopold Kessler, Krzysztof Kieslowski, Andree Korpys & Markus Löffler, Theo Ligthart, Anne Robertson, Jay Rosenblatt
Megtekinthető: 2011.01.12 – 2011.02.27 között.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány