Az utca nyüzsgő bölcsessége. Szempontok a városi tér apokrif értelemgondozásához

„We have assembled inside this / ancient and insane theatre / to propagate our lust for life / and flee the swarming wisdom of the streets.” – Jim Morrison: An American Prayer (1970)

„Where the Streets Have no Name.” A város kormányozhatósága

Az utcanevek problémája első pillantásra egyszerű adminisztratív kérdésnek tűnik. Világos, hogy a városi térben lévő utakat, utcákat, tereket, parkokat, közöket és átjárókat valahogyan meg kell különböztetni egymástól. Az euroatlanti világban a 18–19. századi robbanásszerű városodás hozta magával azt az igényt, hogy a szüntelen bevándorlással, valamint a beépített városi területek drámai növekedésével bürokratikus szempontból is kezelhetővé, uralhatóvá váljon a városi tér.¹ Erre azonban távolról sem az volt az egyetlen lehetőség, bármennyire is így tűnik ma, hogy az utakat, utcákat, tereket ismert közpolitikai szereplőkről, a kor közéleti keresztmetszetéből adódóan fiatalon elhunyt férfi hősökről, vagy ágyban, párnák között elhalálozott idősebb férfiakról nevezzék el. A városi tér társadalomtörténetének kutatása már jó ideje foglalkozik azzal, hogyan kapcsolódik össze az utcanévadás az adott terület (utca, tér) márkázásával, jelesül azzal, ahogyan a történeti emlékezetbe ivódott szimbolikus tőke révén a városvezetés az utcanévadással úgyszólván „megemeli” a kérdéses terület presztízsét (mely természetesen az ingatlanok reálértékét is növeli).

„Utcáink elnevezéséből ítélve – fogalmaz 1894-ben William W. Crane –, mi, amerikaiak lehetünk a legkevésbé esztétikus emberek a világon. Sehol máshol nincs ilyen általános tisztelet a rendszer és a kényelem iránt, minden más szempont feláldozásával. Egy olyan helységnév, mint »az A sugárút és a Huszonharmadik utca sarka« majdnem annyira jellegzetesen amerikai, mint az algonkin és irokéz nevek, mint a Mississippi és Saratoga. Az a szokásunk, hogy az utcaneveket pusztán betű- és számjelekre hagyatkozunk, nem éppen előnyös módon hathat ránk. Most már elég gyakorlatiasak és prózaiak vagyunk, és bármi, ami még inkább azzá tenne bennünket, nem kívánatos dolog.”² Tekintettel arra, hogy az utcák számozása módfelett elterjedt gyakorlat az Egyesült Államokban, többnyire úgy tekintünk eme gyakorlatra, mint a városi tér szervezésének „amerikai” módjára. Ám mivel az utcák számozása már európai hódítók előtt elterjedt, s jelenleg a világ szinte minden pontján megtalálható gyakorlat, így korántsem nevezhetjük „tipikusan amerikainak”, noha sehol sem annyira bevett, magától értetődő, mint az Államokban. Ám, ahogyan fentebb Crane is utalt rá, a számozott utcák pragmatizmusa vitathatatlan, ugyanakkor nem biztos, hogy minden szempontból mindenkinek elég patinás, elegáns. A numerikus számsor ugyanis térben akarva-akaratlanul leképezi a modern nagyváros sokaságát és szerialitását, s az emberek többnyire nem szeretnek a tömeg vagy a tömegesen előállított dolgok részeként tekinteni önmagukra. New York City kapcsán Reuben S. Rose-Redwood tanulmánya arra az üzleti érdekeket kiszolgáló várospolitikai törekvésre mutatott rá, melynek során a 19. században az Upper West Side-on, a 20. században pedig Harlemben a számozott utcák elnevezése a szimbolikus törlés és az erőszakos kilakoltatás elitprojektjéhez kapcsolódott.³ Vagyis a patinás névadásba sűrített szimbolikus tőke miatt az ingatlan előkelőbbnek tűnt, a lakás címe így „jobban csengett”.

Az észak-amerikai városokkal ellentétben Európában ritkaságnak számít a számokkal jelölt utcák előfordulása. Ám, ahogyan Jani Vuolteenaho tanulmánya rámutat, a középkori és kora újkori olyan új alapítású városok, mint New Winchelsea, Mannheim vagy Szentpétervár egy része (Vasziljevszkij-sziget) rácsos alaprajzúak, az utcákat pedig betűt és számot kombináló alfanumerikus elrendezéssel tagolták. Noha Budapest VII. kerületének külső részéhez, az ún. Csikágóhoz hasonlóan a kontinensen is építettek rácsos alaprajzú városnegyedeket, az utcák alfanumerikus elnevezése periférikus maradt, s inkább alacsony presztízzsel bíró külvárosokra vagy ipari parkokra jellemző.⁴ Ebből fakadóan a számozott utcák a legtöbb európai esetben marginális szerepet játszanak a város szimbolikus földrajzában. „Az európai városokban az utcaszámozási tervek viszonylagos hiánya nagyrészt azzal magyarázható – írja Vuolteenaho –, hogy Európában az urbanisztika története sokkal hosszabb, mint Észak-Amerikában, továbbá azzal, hogy az utcák elnevezésének nacionalista–pedagógiai szükségszerűségét a »történelmi tanulságok« átadása érdekében helyezték előtérbe, ami így kevés teret hagyott az utcaszámozásnak, mint az európai városok térszervezésének racionalizálására szolgáló eszköznek.”⁵ Talán kevésbé ismert, hogy bizonyos időszakokban, többnyire átmeneti jelleggel Budapesten is élt eme gyakorlat, például a háború utáni Rákosligeten, a XXII. kerületi Baross Gábor-telepen s egyéb helyeken.⁶ A XVII. kerületi Akadémia-újtelepen szoros kivételként mindmáig él a számozott utcák rendszere, ám a főváros szimbolikus földrajzát közepesen ismerve is levonható az a következtetés, hogy a számozott utcák – az európai városfejlődési tradícióknak megfelelően – valóban peremterületeken helyezkednek el.

A nemzeti érzés városi kartográfiája

Az utóbbi évtizedekben azonban az utcanevek vizsgálatát elsősorban a történeti és kulturális emlékezet áthagyományozódásának nézőpontjából vizsgálják a kutatók. Mivel eme nemzeti kánon megalapozása elsősorban a 18–19. század fordulójáig vezethető vissza, korántsem meglepő, hogy a névadások térbelisége a nemzetépítéssel, a nemzetállam történeti és kulturális önmitológiájának kidolgozásával, s annak térbeli megfogalmazásával áll összefüggésben. Az emlékezet helyei című, a kutatási területet évtizedeken át meghatározó mű második kötetének a nemzeti érzés gondolati megragadását célzó „dicsőség” című alfejezetében tűnik fel Daniel Milo izraeli–francia történész utcaneveket pertraktáló írásműve.⁷ Forrásmunka gyanánt a szerző 19–20. századi, városi – elsősorban, de nem kizárólag párizsi – utcanév-katalógusokat használt, s azt vizsgálta, hogy a forradalom idején milyen alapvető változások álltak be a térbeli azonosság történeti–kulturális újrafogalmazásában. Milo úgy találta, hogy a 18. század harmadik harmadáig az utcanévadásokat részint a praktikum (például az X városba tartó utat értelemszerűen X-i útnak nevezték), továbbá az ott élő közösség groteszk realizmusát tükröző népnyelv határozta meg. Az utóbbira jellemző vaskos, otromba kifejezések jól illeszkedtek a korabeli népi kultúra gúnyolódó, nemegyszer szeméremsértő törekvéseihez. A történész egyetlen utca névváltoztatásain keresztül azt próbálja bemutatni, hogyan kopnak ki a 18. század végére a városi tér átrendeződésével a „nem elég előkelő” elnevezések. A jelenleg a Louvre közvetlen szomszédságában található, a középkorban prostituáltakkal tömött rue Poil-au-cul (Fenékszőr utca; más forrásban: poil-au-con, azaz Szeméremszőrzet utca) így kapja 1792-ben a rue Purgée (kb. Kitisztított utca), 1800-ban a rue Barrière-des-sergeants (kb. Őrmesterek sorompója utca), végül a mai napig érvényes rue Pélican nevet.⁸ Ám Milo figyelmeztet arra, hogy az utcanevek aprólékos, anekdotikus előszámlálása sokszor elhomályosítja a nevek mögötti képzetrendszert. Az utcanevek reprezentatív elemzése ugyanis arra mutat, hogy a párizsi utcanévadásokban az abszolutizmus és a forradalom okozza a törést, amennyiben akkor merül fel az igény, hogy jelentős személyekről, államférfiakról, katonatisztekről, jelentős eseményekről, illetve írókról nevezzenek el utcákat. Szemben tehát a középkori utcanevek közösségi pragmatizmusának és vaskos nyelvhasználatának ahistorikus voltával, a modernitásban megjelenik a történelem igénye. A történész szerint tehát az erőszak feletti ellenőrzés és az adóztatás joga mellett az abszolutizmus és a formálódó modern állam kisajátítja a közterek megnevezésének igényét is. A város tere ennyiben a történelem által kondicionált hatalmi térré változik, az osztályozás (classification) és a nevezéktan (nomenclature) szimbolikus politikája ugyanis elveszi az állampolgárok azon jogát, hogy saját tereikben a maguk által fabrikált vernakuláris, népnyelvi kifejezésekkel éljenek. Moravánszky Ákos kifejezésével élve maga a város válik politikai mementóvá, emlékművé. „A fővárost, az ország szívét nem csupán azért kellett átalakítani és kibővíteni, hogy funkcionális szempontból jól működő szervezet jöjjön létre hatékonyabb közlekedéssel és egészségesebb lakónegyedekkel – írja az építészettörténész –, hanem azért is, hogy térszervezésében és építészeti részleteiben egyaránt méltó legyen új, szimbolikus jelentőségéhez.”⁹

Az Eric Hobsbawm és Terence Ranger által bevezetett tömeges hagyománytermelés elmélete óta nem tűnik meglepőnek az állítás, miszerint a modernitás kulturális logikáját úgyszólván mimetikusan követő országokban, így Magyarországon is, hasonló folyamatok mentek végbe. Hobsbawm szerint a modernizációs folyamat a 19. század harmadik harmadában vált igazán szemléletessé, amikor is Európa-szerte intézményesen is működésbe léptek a modern állam szimbolikus legitimációját szavatoló reprezentatív események, ünnepek, rituálék, megemlékezések és eszmék. Nyilvánvaló, hogy a városi tér magas presztízsű tereinek hatalmi térré formálása része volt eme reprezentációs folyamatnak. „Leglátványosabb gazdasági győzelmeit és társadalmi átalakulásait [a liberalizmus] úgy érte el – fogalmaz Hobsbawm –, hogy szisztematikusan az egyén mellett döntött az intézményesített kollektivitással szemben, a piaci tranzakciók (…) mellett az emberi kapcsolatokkal szemben, az osztály mellett a rendi hierarchiával szemben, a Gesellschaft mellett a Gemeinschafttal szemben. Így nemhogy szisztematikusan nem biztosította a korábbi társadalmakban magától értetődőnek tekintett társadalmi kötelékeket és tekintélyi kötelmeket, sőt ezek gyengítésére törekedett, és sikeresen meg is gyengítette azokat.”¹⁰

Ebben az értelemben az utcanevek átformálása nem pusztán díszítmény, afféle járulékos elem, hanem a korábbi térben és térbelileg rögzült társadalmi kötődések eltörlésére tett ugyancsak sikeres kísérlet volt. „De ki nevezte el, illetve ki keresztelte el utcáinkat és tereinket – teszi fel a kérdést 1906-ban Schmall Lajos –, erre a felmerülő kérdésre azzal felelünk, hogy ily közterületeket régi időben nem a városi hatóság, hanem a lakosság nevezte el, s a szokás szentesítette ily elkereszteléseket, a hatóság hallgatagon elismerte, sőt alkalomadtán használta is.”¹¹ Schmall megállapítása voltaképpen alátámasztja a fenti következtetést, mutatis mutandis hasonló folyamatok mentek végbe a 19. század harmadik harmadában az Osztrák–Magyar Monarchiában is, s Budapest egyesülése 1873-ban, valamint a városi tér hatalmi használatba vétele hasonlóképpen megtörtént.¹² Az utóbbi néhány évtizedben az utcanévadások problematikáját elsősorban ebben a nemzetállami, a nemzeti jelképek kialakítása, rögzítése és szokássá formálásának kontextusában szokás vizsgálni.¹³ Ezek a kutatások végső soron azt a kérdést teszik fel, hogyan vált napjainkra úgyszólván megkérdőjelezhetetlenné a Kossuth, Széchenyi, Petőfi nevét viselő terek és utcák jelenléte, hogyan folytatódott ez a „kitalált hagyomány”. Látszólag meghosszabbítja a múltat a jelenben: rutinná, megszokássá formálja egykor élt kiemelkedő államférfiak, a nemzeti érzés kidolgozójaként számon tartott írók és költők térbeli jelenlétét a városban, ugyanakkor a szokás unalma, merevsége miatt vált végül anakronisztikussá az elmúlt évtizedekben.

A romantikus hőskultusztól a jelentéskioltásig

A nemzeti panteonok kialakítása ugyanis kapcsolódott ahhoz a jellegzetesen 19. századi gondolatkörhöz, melyet a „nagy emberek” kultuszának szoktunk nevezni. Jacob Burckhardt svájci kultúratörténész gondolkodásában a nagy ember a valódi nagyság leképezése, ebbéli minőségében pedig egyfajta misztérium: az ilyen ember tehát pótolhatatlan. „Egyszerinek és pótolhatatlannak csak a rendkívüli intellektuális vagy erkölcsi erővel megáldott embereket tekintjük, akiknek tettei valami általánosra, tehát egész népekre vagy egész kultúrákra, sőt az egész emberiségre irányulnak.”¹⁴ Ebben az értelemben célszerű olvasnunk Thomas Carlyle-nak a „hősről” és a „hősies tettről” megfogalmazott, azóta klasszikussá vált elgondolásait is, amennyiben szerinte a hős úgyszólván profán istenség, aki jócskán a mindennapi élet erkölcsi elvárásai fölött teljesít, s így egyes szám első személyben alakítja, formálja a történelmet.¹⁵ A romantikus hőskultuszba és a nagy emberek történelemformáló erejébe vetett hit azonban a 20. században – többek között épp a „tömegeket vezető karizmatikus államférfi” alakja miatt – megrendült.

Hiába él tovább a politikai gyakorlat, melynek értelmében az új rezsimek saját legitimációjuk megalapozásához továbbra is emlékműveket állítanak, régi-új ünnepeket iktatnak be, a szimbolikus jelentőséggel bíró utcákat neveznek át, ha ezek az aktusok valójában nem találkoznak össze a társadalom tagjainak érdeklődésével. Ebben egyrészt a képviseleti demokrácia válságát is láthatjuk, másrészt a „hős”, a „nagy ember” alakjának hiteltelenné válását. Hiányzik már az a nemzeti érzés 19. századi kialakításához oly fontos mozzanat, mely ezeket az embereket kiemelte a mindennapi élet konfliktusaiból, tetteiket pedig olyan metafizikai mázzal vonta be, mely a mai anyagelvű világban úgyszólván elképzelhetetlen. Nem arról van tehát szó, hogy az akkor utcáknak nevet adó – szinte kivétel nélkül – férfiak annyira tökéletesek vagy hibátlanok lettek volna, hanem arról, hogy azzá stilizálta őket a politikai képzelet. Lévén, hogy napjainkban ez a beállítódás meglehetősen idegen (legfeljebb partikulárisan van jelen), ezért a mai társadalmak nem hívják elő, nem teremtik meg saját hőseiket, a csodatévő mozzanat okafogyottá vált. Érdekes, hogy a szimbólumrendszerében elviekben is mást képviselő államszocializmus strukturális szempontból valójában ugyanezt a romantikus hőskultuszt vitte színre az emlékműállításban éppúgy, ahogyan az utcaátnevezésekben. Ennek abszurditását tette szemléletessé az 1990-es rendszerváltás, amennyiben a kiérdemesült állami és pártvezetők, hajdani forradalmárok és karhatalmisták vesztették el addig kanonikusnak tűnő helyüket az emlékezetben, s hullottak a feledésbe.

Ennek legszembetűnőbb, ugyanakkor legambivalensebb példája az volt, amikor 1989 nyarán Krassó György magánakció keretében eltávolította Budapest V. kerületében Münnich Ferenc utcanévtábláját. Természetesen érthető, hogy 1989-ben miért került le a kommunista politikus neve, ámde Krassó elkövette azt a hibát, hogy helyreállítani vélt valamit, ami – ahogy az eddigiekből is láthattuk – távolról sem volt magától értetődő. A Nádor utca név ugyanis, bármennyire patinás és régi is, ugyanúgy létesített, mint bármilyen más utcanév: a 19. század elején az Újépülethez, majd a Szél utca nevet viselő közterület József nádor halálát követően, 1847-től viseli a Nádor utca elnevezést (Münnich Ferenc nevét pedig 1968-ban kapja meg).¹⁶ Vajon mit jelent 1989-ben az, hogy az egykori ’56-os forradalmár a Nádor utca nevet állítja helyre? Úgy vélem, ez az attitűd egyértelműen negatív, eltörlő volt, amennyiben a cél a közterületek „kommunistátlanítása” volt, ám sem Krassó, sem más rendszerváltó erő nem gondolta végig, hogy az állami és pártvezetők, valamint hajdani forradalmárok nevétől megfosztott közterületeknek milyen nevet kellene adni.¹⁷ Ebben a negatív, eltörölni igyekvő attitűdben azonban metonimikusan meghúzódik a rendszerváltás politikai képzelőerejének és konstruktív jövőképének teljes hiánya. Éppen ezért aligha csodálkozhatunk azon, hogy az 1990-es rendszerváltás egyfajta szimbolikus helyreállítás, restauráció volt, melynek jegyében a rendszerváltó erők „helyreállítottak” egyfajta elképzelt, problémátlan múltat. Ez azonban leginkább a 19. századra vonatkozhatott, hisz a 20. századi események és személyek – középpontjukban az 1956-os forradalommal – épphogy megosztó, nem egységesítő erővel bírtak.

Ezért is különösen meggondolkodtató a helyi önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2) és (3) bekezdése, melynek értelmében a Magyar Tudományos Akadémiának véleményt kellett mondania arra nézve, mely önkormányzati közterületek tarthatják meg korábbi neveiket.¹⁸ Noha a törvény betűje a 20. századi önkényuralmi rendszerek képviselőit száműzi a történeti emlékezetből, a közelebbi cél egyértelműen az 1989-ben megkezdett „kommunistátlanítás” következetes bevégzése volt. A szakemberek feladata az volt, hogy politikai és erkölcsi értelemben „használható”, „használható, de aggályos” és „nem javasolt” kifejezésekkel véleményezzék az államszocialista múlt szereplőit. Jóllehet abban nincs vita, hogy a diktatúrák tevőleges személyeinek nincs helye a köztereinken, ám a rendelkezés, illetve szakmai háttere épp azért is vitatható, mert olyan személyeket is kifogás tárgyává tett, akik még a diktatúra kiépítése előtt meghaltak. Noha életük megfelelt a 19. századi értelemben vett önfeláldozó hőskultusznak, de vesztükre maga az államszocializmus használta fel neveiket, így akarva-akaratlanul úgy tűnhetett, mintha derékba tört életük az általuk meg sem élt diktatúrát építette volna ki. Bárhogyan is van, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének itt részletesen nem tárgyalható utcanév-politikája valóban ad absurdum fokozta a városi tér 19. században fogant hatalmi átszervezését.

2018-as, A négyzet című, a kortárs művészetet és múzeumipart pellengérre állító szatirikus filmjének elején Ruben Östlund nevetségessé teszi a 19. századi köztéri művészetet is. A fiktív múzeum előtti téren ugyanis éppen daruval emelik le a nemzetépítés időszakára oly jellemző historizáló lovasszobrot, mégpedig azért, hogy helyet adhasson a társadalmilag elkötelezett művészet jegyében fogant „A négyzet” című alkotásnak. Jóllehet a svéd rendező utóbbiról sincs jobb véleménnyel, mint az előbbiről, mégis meggondolkodtató: vajon miért annyira közömbös számunkra, minek és kinek a neveit viselik köztereink? Egyenként nem Kossuthtal, Széchenyivel, pláne nem Petőfivel van a baj, hanem azzal, hogy a nevükkel ellátott közterek ugyanazt a 19. századi eszmét jelenítenék meg, mely iránt úgyszólván senki sem érdeklődik. Nem a cancel culture drasztikus megoldása mellett szeretnék síkra szállni, azt azonban megfontolandónak tartanám, ha a klímakatasztrófa idején kihalt állat- és növényfajokról neveznénk el szimbolikus értékkel bíró köztereinket. Ez lehetne a jelentéskioltás oly fontos mozzanata, mely segíthetne új tartalommal megtölteni a közterek elnevezésében megnyilvánuló értelemgondozást.¹⁹

Ízlelgessük csak: Búbos seregély utca, Fehérszemű nádifecske tér, Koreai ásólúd út.

Források

1.  Patrick Joyce, The Rule of Freedom. Liberalism and the Modern City, London – New York, Verso, 2003.
2.  Idézi Reuben Rose-Redwood – Lisa Kadonaga, „The Corner of Avenue A and Twenty-Third Street”: Geographies of Street Numbering in the United States, The Professional Geographer, 68. évf. (2016) 1. sz., 39-52., itt: 39. Lásd még H. L. Mencken, American Street Names, American Speech, 23. évf. (1948) 2. sz., 81-88.
3.  Reuben S. Rose-Redwood, From Number to Name: Symbolic Capital, Places of Memory and the Politics of Street Renaming in New York City, Social and Cultural Geography, 9. évf. (2008) 4. sz., 431-452.
4.  K. Horváth Zsolt, Városi táj és irodalmi képzelet: adalékok a budapesti Csikágó képéhez, in Thomka-symposion. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére, Kisantal Tamás, Mekis D. János, P. Müller Péter, Szolláth, Dávid (szerk.), Pozsony, Kalligram, 2009, 122-130., illetve Valló Judit, Képzelt Csikágó, Budapest, VII. kerületi Önkormányzat, 2013.
5.  Jani Vuolteenaho, Numbering the Streetscape: Mapping the Spatial History of Numerical Street Names in Europe, Urban History, 39. évf. (2012) 4. sz. 659-679., itt: 659.
6.  Lásd pl.: Hét kerületben nevet kapnak a számozott utcák, Esti Hírlap, 1978. április 18., 10.
7.  Daniel Milo, Le nom des rues, in Les lieux de mémoire. La nation, Pierre Nora (szerk.), Paris, Gallimard, coll. Quarto, 2. kötet, 1887-1918.
8.  Jacques Hillairet, Dictionnaire historique des rues de Paris, Paris, Minuit, 1963, II. kötet, 251.
9.  Moravánszky Ákos, Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák-Magyar Monarchia építészetében, 1867–1918, Budapest, Vince, 1998, 31.
10.  Eric Hobsbawm, Mass-Producing Traditions: Europe, 1870–1914, in The Invention of Traditions, Eric Hobsbawm – Terence Ranger (szerk.), Cambridge, Cambridge University Press, 1983, 263-307, itt: 268. (A betoldás tőlem.) Magyarul: Eric Hobsbawm, Tömeges hagyománytermelés: Európa, 1870–1914, in Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény, Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.), Budapest, MTA NKCS, 1987, 127-189. (A fordítást módosítottam.)
11.  Schmall Lajos, Buda-Pest utczái és terei. Adatok a buda-pesti utcák és terek elnevezéséhez és történetéhez, Budapest, Székesfővárosi Házinyomda, 1906, 31-32.
12. A szokásjogon nyugvó utcanévadáshoz lásd még Holló Szilvia Andrea, Hősök és mondák az utcanévadásban, in Magyarok Kelet és Nyugat között. A nemzettudat változó jelképei, Hofer Tamás (szerk.), Budapest, Néprajzi Múzeum, 1995, 221-250., illetve Takáts Rózsa, A fővárosi utcanévadás elveinek és gyakorlatának alakulása napjainkig, in Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84, Budapest, BFL, 1985, 293-316.
13.  Lásd László Andor, Utcanevek a nemzetépítés szolgálatában, Napi Történelmi Forrás, 2021. június 29.: https://ntf.hu/index.php/2021/06/29/utcanevek-a-nemzetepites-szolgalataban-a-19-szazadban/; László Andor, Budapesti utcanevek a történeti emlékezet szolgálatában a 19. század második felében, Napi Történelmi Forrás, 2021. február 2.: https://ntf.hu/index.php/2021/02/02/budapesti-utcanevek-a-torteneti-emlekezet-szolgalataban-a-19-szazad-masodik-feleben/; László Andor, Utcanevek szimbolikus szerepe a dualista Magyarországának nemzetiségek lakta területein, Regio, 31. évf. (2023) 2. sz., 81-100.
14.  Jacob Burckhardt, Az egyén és az általános: a történelmi nagyság, in Világtörténelmi elmélkedések. Bevezetés a történelem tanulmányozásába, Budapest, Atlantisz, 2001, 209-244., itt: 211.
15.  Thomas Carlyle, Hősökről, Budapest, N-Press, 2003.
16.  Budapest Lexikon, Berza László (főszerk.), Budapest, Akadémiai, 1973, 808.
17.  Vö. Bozóki András, Statárium és happening. Beszélgetés Krassó Györggyel, Mozgó Világ, 16. évf. (1990) 1. sz., 63-76., különösen 75.
18.  2011. évi CLXXXIX. törvény Magyarország helyi önkormányzatairól, Magyar Közlöny, 161. sz. (2011. december 28.), 39436-39473.
19.  A fogalomra lásd Aleida Assmann – Jan Assmann, Kánon és cenzúra, in Irodalmi kánon és kanonizáció, Rohonyi Zoltán (szerk.), Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 2001, 87-108.