Az én Enyedi-filmmágiám

Berlinale 2017, Arany Medve Díj

testrol-es-lelekrol-stils-0002494_ktrj
Jelenet Enyedi Ildikó Testről és lélekről című új filmjéből

A Facebook profilomon ott ragadt munkahelyként a Filmtett: a kolozsvári filmportál, amely 2003-ban, akkor még fiatal, előretörő, nyomtatott folyóiratként megrendelt tőlem, kezdő, ambiciózus filmtudóstól, egy Enyedi-életművet bemutató tanulmányt. Boldogan láttam a kutatásnak, felkerestem, és elkértem tőle a beszerezhetetlen kisfilmjeit is. Egyik varázslat a másik után ért, akkor sem tudtam, most is nehezen tudnék kedvencet választani: Az én XX. századom talán csak amiatt kedvesebb, mert a mozgókép születésének korszakában játszódik, és ahogy mesterének Bódy Gáborékra vonatkozó jelzőjét idéztem, „valamifajta mágikus realizmussal” (Erdély Miklós) festi le annak társadalomtörténeti jellemzőit.

Hallottuk, olvastuk sokat, 2017-ben, tizenhét év kényszerszünet után, Enyedi újabb mesterművet készített. Közben nekem sok lehetőség megadatott, s bár nem filmesztéta lettem, más, nem kevésbé fontos dolgokat tanultam meg. Például azt, hogy milyen fontos a moziközönség, a terek, ahol filmeket nézünk, róluk beszélünk. Kitüntetett szerepük köztük is a fesztiváloknak van, hiszen az ottani értő-érző nézők sok mindent meghatároznak a filmek sorsát illetően. Sokkal több van ezekben a tényezőkben, mint gondolnánk: a forma bennük teljesedik ki, a műalkotás bennük teljesedik be. Az együtt lélegző, sötétben, ismeretlenül is egymást kereső, s jó filmeknél meg is találó, véletlenszerűen egyforma és sokszínű embercsoportra hat a film, még ha az élményt többnyire egyedül dolgozzuk is fel. (Nem tudom, milyen forgalmazói stratégia indította útjára a Testről és lélekről című filmet: az első napon kizárólag pláza-mozikban futott. Bizonyos filmeket lehet és jó ott nézni, de ehhez biztosan hagyományosabb teret választottam volna, bár a művészmozi-hálózat leépült, átalakult, Budapest nem csak nyomokban tartalmaz még igazi mozikat.)

Ha Németországban forgalmazni kezdik, a mozijegy mellé veszek egy repülőjegyet. Nem azért, mert Berlin az én Bakonyom, hanem mert az Enyedi-képeimet szeretném látni tükröződni a berlini népek szemében, mondjuk az egyik Indiekinoban, például a Kinoladenben, gazdájuk mellett alvó kutyák között, s utána kint az utcán vagy a mozibárban laza komolysággal meghányni-vetni az élet dolgait.

Az elmúlt évek néhány nagy filmélményei közül jó néhányban — hogy csak párat említsek —, kezdve Godard és Jarmusch kutyáitól az izlandi kosokig, fontos szerepet kaptak az állatok. Mindenhol másképp. Godard, aki Kovács András Bálint filmesztéta szerint a hatvanas években a valóságot „filozófiai módon definiálta”, saját kutyájával is ezt tette, náluk szebben soha még búcsút nem vettek a nyelvtől, bár Wittgenstein is tett rá kísérletet.  Jarmusch dramaturgiailag életbevágóan fontos szerepet osztott rá, szavakkal le nem írhatót (egyébként is spoilerezés lenne, csak egy hónapja megy nálunk, meg kell nézni feltétlen). Grímur Hákonarson pedig izlandi szófukarsággal a kost egyszerűen a zord emberi természet allegóriájává teszi.

Enyedi a címben jelzett egyszerű eleganciával a testről és lélekről mesél, és efféleképpen alkalmazza az állatokat is: a cselekmény helyszíne egy vágóhíd, ahol húsmarhákat mészárolnak és osztályoznak aztán minőség szerint. Az itt dolgozó emberek, a munkaközösség antropológiai szempontú ábrázolásában ezek az állatok nemcsak a hústermelés ipari környezetét teremtik meg, ahol aszerint kell működni, amint azt megkívánják a célok és eszközök, hanem különféle dramaturgiai funkciókat kapnak. A hozzájuk való viszony a humánum „emberpróbáló” fokmércéje a vágóhíd vezetője, a film férfi főhőse kezében. Érintésük pedig terápiás hatású lehet az olyan traumatizált személyiségnek, mint az új minőségellenőr, a női főhősünk. Lassan, bukdácsolva találnak egymásra, a dramaturgiai véletlen rásegít kicsit: a vágóhídon egy abszurd bűncselekmény tettesét keresi a rendőrség pszichológus segítségével. Vonzalmukra itt derül fény, de ez még nem elég a kapcsolathoz: a hosszú, magányos évek alatt szerzett sérüléseiknek is be kell gyógyulnia, rosszul rögzült szokásaiknak is meg kell változnia az új élethez.

A marhák vadon élő „megfelelői” a filmben a szarvasok, de nem egy egész csorda, hanem két „egyén”, egy ünő és egy bika, akiket Enyedi antropomorfizál, hőseink álombeli alakjaivá tesz. (Vagy fordítva: az egymást nehezen találó, vágyakozó nőt és férfit nemesíti vaddá, hogy — mint a kelta mitológián alapuló rítusokban — szarvasként testileg, lelkileg egyesüljenek.)

A metamorfózisnak a nézők a tanúi, (feltéve, ha hat a varázslat, de miért ne tenné), s közben a közönség is el- vagy átváltozik: béka királyfivá, gonosz boszorkává, varanggyá, ki hol tart épp a saját meséjében, a környezet és önnön erkölcsi mércéje, az elvárások és tettei szerint… Viszonyításnak ott vannak Enyedi mesehősei, akik esendőek, gyarlók, és mégis magasan a környezetük fölé emelkednek: etikai iránytűk.

Enyedi Ildikó a díjátadó utáni eufóriában mindenfélét mondott: hogy neki a legnagyobb öröm, amit a berlini közönség ugyanakkor, ugyanúgy érzett a nézőtéren…, s szerényen hozzátette, ilyen hatást más tehetségek is elérnének, ha lehetőséghez jutnának. Sokan híján vannak, nem tudják megmutatni, mire képesek. Neki is sokáig kellett várnia: azt üzeni, ne adják fel. Ha létezik még hitelesség, és ember, akinek a szava arra érdemes, az csak olyan művész lehet, mint Enyedi. Rászolgált erre a címre az elmúlt tizenhét év alatt. Nem véletlenül teremtett a vászonra is saját képére, várakozásra kárhoztatott hősöket, erkölcsi mércét és szabálytisztelőt, és formálta meg — nem kis teljesítmény — a nagyon szerethető esendőséget fájdalmas derűvel.

A hitelesség, tudjuk, homályos fogalom, a befogadó és az alkotó közötti „szerződésen” múlik, mit fogad el érvényesnek a néző abban a lélektani vagy társadalmi helyzetben épp. Vannak-e olyanok, akik hisznek Enyedinek? Én biztosan. Nemcsak azért, mert (újra) bebizonyította, mire képes, hanem mert mágikusak átváltozásának a képei: elhitetik velünk, amit olykor, kitüntetett pillanatokban, leggyakrabban utazások alatt tapasztalunk, hogy minden a látásmódon múlik.

Enyedi úgy mesélt a testről és lélekről, ahogy én, s úgy tűnik, a berlini fesztiválzsűri (és –közönség) is szeretné hallani, de leginkább látni. Színről színre.

Nem pedig vágásról vágásra, ahogyan a másik, erős közönségvisszhangot kiváltó friss díjazott kincsünk, Deák Kristóf kisfilmje tette. Nem tudom szó nélkül hagyni, mert épp emiatt erősen idekívánkozik. Enyedi filmje a díj ellenére sem lett fontos „beszédtéma”, mert talán „túl egyszerű” igazságokat közvetít. A Mindenki megítélésének megosztottságában (a tetszés/nemtetszés fekete-fehér végletei között a szürke számtalan árnyalata volt olvasható), s az amerikai ízlést kiszolgáló giccstől a forradalmi utópiáig sokféleképpen értelmezték. Ám a viták fellángolása kísértetiesen hasonlított a hétköznapok politikai, ideológiai csatározásaihoz. Ugyanúgy, ahogyan tehetségtelen politikusok bábjaiként kell eljátszanunk a ránk szabott, és épp a forradalmi utópiától eltávolító szerepeinket, a Mindenki esetében sem hallottuk meg a gyerekszereplők tiszta hangjában a hamis szólamokat. A leegyszerűsítést talán formai — rövidfilmes — eszköznek tulajdonították sokan? Bár a patikamérlegen kimért beállításhosszok, az érthetőséget és a célt szolgáló pontos vágások könnyen befogadhatóvá teszik a filmet, az alkotók nem csak novellát írnak a kamerával, hanem a forradalmi utópiát is szépen csomagolt áruvá teszik: (el)árulják.

Az Oscar-díjnak legalább annyi kritériuma van, mint az Arany Medvének, érdemes találgatni, melyik film mit hogyan tölt be, mi mikor szolgál politikai célokat. Még fontosabb hallgatni, olvasni a nézői reakciókat, mert társadalmi önismeretünk fejlesztéséhez segít. Hasonlóan az utazáshoz: sejtem, hogy a német nézőknek miért jött be annyira az Enyedi-film. Az elképzelésem a „színről színre látás” képességére való törekvéshez kötődik, amely, ha úgy tetszik, Magyarországon, bár nem forradalmi, de mindenképp utópia. A sehol sem létezőt nevezzük ki „más helynek”, s építsünk rá egy új államot, ahol, mint hajdan a szovjet embertípust az avantgárd művészek, a kortárs művészek szorgos hada kultiválja a több ellenállást mutató állampolgárt, mi pedig tevékenyen fejlesztjük a vitára való hajlandóságunkat, képességünket.

Tiszteletem jeléül faragtam a rendezőnőnek egy ragadványnevet. Nekem ezután mindvégig Enyedi „Képes” Ildikó marad.

OFF-monitoring

Többszereplős kiértékelő beszélgetés az idei OFF-ról

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány