
A feszített tempójú berlini művész szcéna legfontosabb helyszíne egy ideje a keleti blokkos báját fokozatosan elveszitő Mitte. Az egy négyzetkilóméterre eső galériák száma megkockáztathatóan itt a legmagasabb Európában, és már rég nem illik olyat kérdezni egy partin bárkitől: are you an artist? Az elmúlt öt év alatt sorra nyíltak a galériák, csip-csup helyek és nagyobb, reprezentatív terek, ahol a művészet is, meg a pénz is otthonosan mozog.
Szép lassan kifejlődött azonban egy másfajta próbálkozás is, a köznyelv a project space, artist run space, off space, austellungraum, produzenten galerie kifejezések valamelyikét szokta használni ezekre a hibrid kezdeményezésekre. Értem ezalatt, hogy bár zömében művészek, vagy művészkurátorok által létrehozott, bevállalósabb, szabadabb kezdeményezésekről van szó, melyeket országok, szervezetek, vagy magánemberek (adott esetben maguk az üzemeltető művészek) látnak el a működéshez szükséges tőkével, mégsem áll távol tőlük a művészeti vásárokon való részvétel, vagy üzletek lebonyolítása gyűjtőkkel. A szerepek és a terepek napjainkra heterogenizálódtak, így a projekteket olyanok mozgatják, akik egyrészről potens művészek, másrészt kiváló helyzetfelismerő képességű szelektorok. Következzék most a legérdekesebb néhány helyszín rövid ismertetője.
Gormannstrasse 16.
A Németh Hajnal és Lilla von Puttkamer által létrehozott brand a nemzetközi kontextusból emel be művészeket, valamint magyar alkotóknak biztosít lehetőséget, illetve folyamatosan kooperál más műhelyekkel, mint például az Infernoesque, vagy a KUNSTrePUBLIK. Az előretolt helyőrséget egyre inkább befogadja a helyi szcéna, Sugár János, Uglár Csaba, Komoróczky Tamás, vagy Fodor János mellett ott a listán Ian Anüll, Egill Saebjörnsson, Noe Sendas, vagy Antonio de la Rosa. Idén ősszel másodszor vesznek részt az Art Forumon, februárban pedig a holland Harm Lux kurál egy kiállítást.
Memhardstrasse 1.
A hajdani mosoda helyén Lena Ziese által létrehozott kiállítótér elsősorban kurátori és művészeti párbeszédeken alapszik, prezentációkkal és előadásokkal, a rezidens művészek szólókiállításai mellett. Működése viszonylag kényelmes, csütörtöktől szombatig, 4-7-ig tart nyitva, de egyeztetéssel bármikor kinyitják a helyet. Jelen pillanatban az egyik legérdekesebb kiállítással bír a városban, ami Sister Mary Corita (Corita Kent, róla bővebben egy korábbi cikkünkben) „apácaművész” gyakorlatait tárja fel előttünk. Az esemény a svéd Signal galéria kurálásában jött létre, az életművet újrakontextualizáló és ápoló Julie Ault hathatós közreműködésével.
Torstrasse 161
A legrégibb játékos a projekt-terek közül, 2000 óta működik. Lényeges hangsúlyt fektetve a kooperatív helyzet megteremtésére, Lise Nellemann művész-kurátor semmi esetre sem adná fel a függetlenségből fakadó előnyöket. A kiállítások zöme pedig iskolapéldája annak, hogyan lehet együttműködni teoretikusoknak, kurátoroknak, alkotóknak és teremteni konstruktív szituációkat. A Sparwasser egy tipikus „jó hely”, ahol néha olyanba is belebotlunk, mint Miss le Bomb performansza egy finisszázsba ágyazva.
Brunnenstrasse 22.
Egy falat Ibér félsziget. Alapítói spanyol és portugál művészek, akik egytől egyig a Künstlerhaus Bethanien ösztöndíjasai voltak. Az Invaliden str. 1. szám alatti helyüket az ingatlanügyletek bonyolultsága miatt kénytelenek voltak elhagyni, hogy aztán egy sarokkal feljebb újrakezdjék (ismerős hazai szituáció). Az utcanévből brand lett, mára pedig ha valaki artist run space-ről beszél, óhatatlanul előkerül a nevük, a hely ugyanis teljesen önfenntartó, a művészek saját zsebből bérlik a teret.
A tradíció úgy tűnik tovább él, hiszen meglepően nagy százalékban mutatnak be „betánienes” művészeket, a hat alapító tag megnyilatkozásai mellett. Ingadozó minőségű kiállítások, viszont általában egy Brunnen strasse-i megnyitódömping után ez az utolsó hely, ami bezár, a hangulat barátságos és kihagyhatatlanok a húsgolyós tapasok.
Schönhauser Allee 167c
Jellegében leginkább a Sparwasserhez hasonlítható, szintén teljesen független hely. A projekttér üzemeltetői azonnal szívembe zárták magukat, mikor önmagukra a kulturális munkás definíciót alkalmazták. Egyaránt helyszíne kurátorok által tematizált kiállításoknak és művészek prezentációinak, de vannak filmvetítések, beszélgetések, performanszok is, valamint házigazdaként is operálnak, mint például az Umelec című művészeti lap bemutatói esetében.
Az említett helyszíneken kívül léteznek persze kereskedelmi galériák is, melyek képesek jó minőségű, releváns művészetet prezentálni, azonban ami itt érdekes az a projekt létből fakadó taktikusabb alapállás, mely nem egy uniformizált fogyasztói attitűd köré csoportosít művészeket, hanem a lokális-globális viszonyokat felmérve hoz létre pozíciókat. Ez a fajta pozicionálás pedig példaértékű lehet akár olyan helyzetekre nézvést is, mint a Berlin Biennálé szervezése, amely esemény az elmúlt időszak legunalmasabb, tudálékos, zagyva és túlintellektualizált kísérlete a kortársság fogalmának interdiszciplináris kiterjesztésére. Ha mind a művész, mind a kurátor megtalálja a pozícióit a rendszerben, az együttműködés helyes irányban halad. Ha a művészek kurátorok is egyben az pedig az egyik legizgalmasabb útvonal.
Lowas Péter