INTERMEZZO: Miért érdemes a világ végére elutazni?

Univerzalitás és lokalitás kis- és nagyintézményekben

László Zsuzsa 2009 áprilisában járt Los Angelesben egy tíznapos tanulmányúton az Outpost Contemporary és a tranzit.hu csereporgramja keretében.

Outpost felirat, 1924, Los Angeles – megsemmisült, forrás: digitalartform

A globalizált művészeti világban egyrészt kötelező nemzetközi szinten működni, tájékozódni, másrészt a neutrális, univerzális, elitista kánon hierarchiája mellett egyre inkább felértékelődnek a lokálisan releváns, a helyi kulturális és társadalmi közeggel párbeszédet kezdeményező projektek. A paradoxon mindössze abban áll, hogy a lokális érzékenység árfolyama éppen abban a nemzetközi közegben a legmagasabb, ahol a helyi kontextus specifikumai már láthatatlanok.

Los Angeles bár az USA második legnagyobb városa mégsem sorolják a kortárs művészet központjai közé. Inkább szórakoztató és kommersz kultúriparáról híres. Ha művészetről van szó, akkor is inkább a naiv, amatőr, provinciális jellegű művészetre asszociálnak, mint például a 30 méter magas Watt Towers, amit Simon Rodia, olasz építőipari segédmunkás 1921 és 54 között saját elhatározásból a saját kezével épített különböző hulladék anyagokból. Ugyanakkor, ahogy a pop art kisajátította a kommersz vizuális kultúrát leginkább olyan nyugati parti művészek tevékenysége nyomán, mint Ed Ruscha, úgy áttételes módon John Baldessari, Paul McCarthy, Chris Burden és Mike Kelley nemzetközileg magasan értékelt tevékenysége is több szállal kötődik Los Angeleshez. Ma pedig a naiv, píszí kifejezéssel élve „visionary” művészet reneszánszát éljük, természetesen ez esetben rangos egyetemeken végzett, de mégis a helyi provinciális művészet hagyományával foglalkozó művészekről van szó, akiknek munkáiból áprilisban rendezett nagyszabású kiállítást a UCLA (University of California, Los Angeles) múzeuma, a Hammer.

Jeffrey Vallance: The Brown Wall, 2009. Látkép a Nine Lives: Visionary Artists from L.A. című kiállításról, 2009, Hammer Museum, Los Angeles. Fotó: Joshua White.
Több más körülmény is közrejátszik abban, hogy bár az útikönyvek és hollywoodi filmek egészen mást sugallnak a városról, mégis utóbbi évtizedekben izgalmas kortárs képzőművészeti élet alakult ki Los Angelesben, elsősorban az egyéni kezdeményezések, az un. artist run space-ek és a non-profit kisintézmények tevékenysége nyomán. Az olcsó ingatlanárak melyek többek között a húszas években a helyi filmipar virágzását elősegítették, a kis non-profit kulturális intézményeknek is kedveznek. Másrészt éppen a szórakoztató ipar konjunktúrájának hatására Los Angeles oktatási központtá is vált: több ezer művészhallgatóval és számtalan, a műkereskedelemben kevésbé érdekelt művész megélhetését biztosító tanári állással.

Négy Los Angelesi kisintézmény

Julie Deamer az Outpostban, forrás: The Thing Quarterly

Az Outpost for Contemporary Art egy nemzetközi kortárs művészeti iroda, műterem és galéria, mely kifejezetten a helyi művészeti közeg nemzetközi kapcsolatait építő, közösségi és folyamat-orientált projektekre szakosodott. A 2004-es alapítása óta Julie Deamer vezetésében az Outpost többéves, tematikus, egy-egy régióra fókuszáló program-ciklusokat szervez nemcsak külföldi, hanem helyi művészcsoportokkal és intézményekkel együttműködve. 2006-ig Mexikó és Kanada helyi gazdasági és kulturális kapcsolatait tematizálták a projektek, majd 2007-2009-ben Kelet-Európa társadalmi-politikai átalakulása, a régió művészeivel és művészeti szakembereivel való együttműködés állt a programok középpontjában, 2009 második felétől pedig Dél-Amerikával foglalkoznak.

Madárhang megfigyelés kellékei a Machine Projekt műhelyében, fotó: László Zsuzsa

A Machine Mark Allen (művész és művészeti elektronika oktató) kezdeményezése, egy apró galéria és műhely, mely előadások, vetítések, workshopok helyszíne. Karakteres arculatát a performatív, közösségi, „ismeretterjesztő” és zenei projektek, valamint a kísérleti technológia, a pop-kultúra, a költészet, a természettörténet és a trópusi növények iránti lelkesedés határozza meg. Az utóbbi hónapok egyik figyelemreméltó projektje egy mesterséges és természetes kellékek, rafinált fény és hang-effektek segítségével berendezett erdő a kiállítótérben (Sara Newey és Christy McCaffrey látvány- és díszlettervezők munkája), ami valójában nemcsak installáció, hanem egy program-sorozat díszlete volt.

Joshua Beckman felolvasóestje, forrás: monkyatomc

A „kiállítás” alatt erdő-specifikus performanszok, felolvasóestek, koncertek és vetítések, madárhang megfigyelés, palacsinta reggeli és természetfilm-nézés, koboldokról, szellemekről és erdei szörnyekről szóló előadások, valamint zenés szieszta helyszíne volt az Erdő. A kis non-profit kezdeményezések intézmény-kritikai jelentőségét az is mutatja, hogy Los Angeles legnagyobb múzeuma a LACMA, tavaly novemberben egy napra átadta az irányítást a Machine-nak. A múzeum gyűjteményét és kiállítótereit performanszok, felolvasások, workshopok és játékos intervenciók helyezték új megvilágításba.

Julia Meltzer és David Thorne műteremlakása, forrás: chopshopla

A Clockshop, valójában egy egyszemélyes intézmény, amit a Speculative Archives-ból ismert Julia Meltzer működtet saját műteremlakásában. A Clockshop eddigi tevékenységében nyilvános viták és egy óriásplakát projekt szerepeltek, aktuálisan pedig a Table Talk címmel szervez nyilvános beszélgetéseket. A programsorozat lényege egy kulturális-művészeti és egy társadalomtudományok területén jártas szakember párbeszéde, akik eltérő tudásuk és megközelítéseik segítségével mutatnak be egy aktuális problémát. A legutóbbi alkalom témája a bevándorlás volt, amiről egy moldáv származású, menekültek és bevándorlók munkavállalási lehetőségeit kutató és segítő intézmény szakértője (Jeanne Batalova), valamint egy a mexikói bevándorlók zenei kultúrájával foglalkozó újságíró (Josh Kun) beszélgetett. Az esemény egyedülállóan ötvözi egy házibuli közvetlen légkörét és egy egyetemi előadás szakmai hitelességét, David Thorne (szintén képzőművész, Julia Meltzer partnere) ínyencfogásaival.

Telic, Chinatown, Los Angeles, 2009, fotó: László Zsuzsa

Egy közel négy millió lakosú autópályákkal szétszabdalt városban a közösségteremtés, a közterület kulturális tartalommal való megtöltése több alternatív intézmény missziója. A Chinatown egy olyan néhány utcányi városrész, ahol a kínai üzletek és éttermek mellett  sok-sok galéria és műterem is található. Itt is a kezdetben alacsony ingatlanárak jelentették a vonzerőt, ugyanakkor az utóbbi évtizedben annyira divatos lett a Chinatownban galériát nyitni, hogy a tőkeerős kereskedelmi galériák egy az éttermek gazdasági bejárataitól szagos mellékutcába szorították a környék egyetlen non-profit helyszínét a Telic-et, melyet Fiona Whitton és Sean Dockray vezet. A Chinatownban műtermet bérlő művészek ugyanakkor még mindig kedvező helyzetben vannak, hiszen egy tönkrement plaza (kisáruház) üres üzleteiben kedvező áron juthatnak helységekhez, így spontán módon műteremházzá alakítva az épületet. A hagyományos kiállításokkal szemben az alternatív programok térnyerését mutatja, hogy a Telic alagsori helységében már nem rendez tárlatokat, hanem inkább irodaként, workshopok, vetítések, egyestés események helyszíneként működik. A járókelők valószínűleg nem botlanak bele, de mindenképp találkoznak a külső helyszíneken megvalósuló projektjeivel, mint a Distributed Gallery, mely során különböző kínai üzletekben mutattak be videókat. Ilyen esemény volt az a hangulatos vetítés is, amit James Merle Thomas szervezett a Telic felkérésére a Chinatown lampionokkal kivilágított sétálóutcáján Lucy Raven filmjéből és Chen Shaoxiong videóiból.

Telic vetítés: Lucy Raven filmje és Chen Shaoxiong videói, Chinatown, Los Angeles, 2009, fotó: László Zsuzsa

Miközben a progresszív kisintézmények éppúgy, mint a világ más részein Los Angelesben is nemzetközi kapcsolatrendszer kialakítására törekednek, és így nyernek szakmai legitimációt; ugyanakkor a saját helyi urbanisztikai, kulturális és társadalmi kontextusukat is igyekeznek felírni a kortárs művészet nemzetközi térképére. A Telic sem kivétel mégis egy másik Berlin című projektjében irónia tárgyává válik a (kiállítás-)helyszín jelentősége. A Berlin egy kitalált galéria, melynek helyszíne Los Angeles testvérvárosa, Berlin, és arra a felismerésre épül, hogy leggyakrabban másodlagos források, hírlevelek, szóbeszéd, weboldalak, anekdoták, fotók és publikációk útján tapasztalunk meg egy kiállítást. A SMAQ építészcsoport által tervezett fiktív térben olyan, némiképp a 70-es évek kelet-európai konceptuális művészet szellemiségét felidéző, de ugyanakkor a legfrissebb 3D-s webdesign technológiák felhasználásával létrehozott projekteket láthatunk, melyek a valós és a virtuális megvalósulás határterületeivel játszanak. Lehet, hogy kiállításokat nézhetünk az interneten is, de a különböző alternatív programok mögött húzódó stratégiákat mégis a helyszínen érthetjük meg a legjobban. Berlin, Nick Ervinck kiállítása, forrás: berlin

[A szerző az OKM Kállai Ernő ösztöndíjában részesül]

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány