Álmos dzsungelek

A Könyvbarátság című kiállításról

Március elején nyílik az OFF-Biennále 2017-es fő együttműködő partnerénél,  a lipcsei Galerie für Zeitgenössiche Kunst-ban a Gaudiopolis – Attempts at a Joyful Society című kiállítás, amely az OFF-Biennále Budapest második kiadásában szereplő művekből mutat be egy válogatást. Őze Eszter tanulmányban a budapesti OFF-Biennále egyik kiállítását, a Könyvbarátság projektet elemzi, illetve idézi fel.  A Vasas Szakszervezeti Szövetség  Székházában megrendezett kiállítás egyben a tranzit.hu új helyszíne is, ahol hamarosan új programokkal találkozhatunk.

 

_1240603 copy
Fotó: Miklós Szilárd – Erlich Gábor

A Könyvbarátság című projekt az OFF-Biennále keretében nemcsak kiállítás volt, hanem egy hosszú közös gondolkozási folyamat dokumentációja, kiadvány, illetve matiné is. Mindemellett pedig egy kísérletnek is tűnt, amelyben a projekt kezdeményezői a történetmesélés különböző módozataival foglalkoztak hol külön, hol együtt. E dramaturgiai játékban ugyanolyan hangsúlyt kapott a hallgatás, a túlbeszélés és az utalgatás, mint a magyarázat vagy a bemutatás.

A Könyvbarátságnak látszólag könnyen érthető és egyértelmű célja volt: a progresszív kultúra néhány kiemelt történetén keresztül a kultúra hozzáférhetőségének kérdéseivel foglalkozni. Aztán a látogató, ahogy belépett a Vasas székház termébe, első ránézésre nem könnyen megérthető vagy rögtön ismerős történeteteket látott, hanem például csapágy formájú furcsa tárgyakat, videót a lassan telő időről Ádándon, krumpli lenyomatokat, vagy épp heroikus diamesét. Minden tárgy egymás kiegészítő elemének látszott először, mintha összetartozó, ám nehezen megközelíthető mesékkel és visszaemlékezőkkel teli furcsa világot vizsgálnánk. Ez a világ pedig nem rekvizitumok halmazából épült, és semmi köze nem volt a nosztalgiához: a kiállítás létrehozóinak1 a baloldalisághoz fűződő kapcsolatát mutatta be, mindenféle erőltetett távolságtartás nélkül, a kultúra hozzáférhetőségének személyes olvasatát állította ki. A személyesség ellenére a kiállítás egyik legnagyobb erősségévé az vált, hogy mégsem csak individuális gondolatokra épülő, magukban álló műveket, hanem a közös munka során összehuzalozott gondolkozás lenyomatait láttuk. Ez a lassú lefolyású, közös gondolkozásra épülő munkamódszer pedig éppúgy hozzátartozott e kiállítás egészéhez, mint a referenciaként használt történetek, az időbeli, vagy a térbeli keret.

A projekt célja, hogy megfogalmazza, mit is jelent baloldalinak lenni és bemutatni, hogy milyen különböző jelentéstulajdonító szándékok és cselekvési minták mutathatóak fel, szintén nem nevezhető könnyű vállalkozásnak. Szerencsére nem egyszeri kezdeményezésről van szó, pl. a Kettős Mérce két éve indított sorozata vagy a kisebb-nagyobb műhelyekben zajló viták szintén a politikai képzelet erejéről, a forradalmi baloldal globális és lokális programjáról, a kapitalizmus keretrendszerében elképzelhető munkáról szólnak. A probléma globális szinten ugyanúgy érzékelhető, ráadásul a (képző)műveszeti mezőben már csak azért is fokozottan felértékelődik a baloldaliság vizsgálata, mert a kulturális emancipáció, az közösségi szerveződés és az önformálási gyakorlatok jelszavai zömében nagyvállalatok CSR tevékenységéhez köthető részvételi-bevonó-társadamilag elkötelezett művészeti késztermékekre cserélődtek az utóbbi pár évtizedben.

 

Szabó Ervin és a többiek

A Könyvbarátság projekt mikrotörténeken keresztül mutatta be azt a baloldali kánont, melyhez csatlakozni kívánt. Már a kiállítás címe kijelölte a legfőbb referenciapontokat: a Könyvbarátság cím Szabó Ervin Néhány szó a magyar szocialista könyvbarátságról2 című 1916-os írásából kölcsönzött kifejezés. Szabó a magyar nyelvű baloldali könyvkiadás hiányosságát és kezdetlegességét vette számba rövid esszéjében. E cikk kánonépítő programjavaslata mellett Szabó személye és kulturális programja éppúgy a kiállítás egyik legfőbb kiindulási alapja, mivel a kultúra és tudás széles tömegek számára elérhetővé tétele meghatározó kérdésfelvetése a projektnek.

A kiállításhoz tartozó művészkönyv, vagy még inkább privát szöveggyűjtemény szintén a kiállítás bonyolult referenciahálójának bemutatását szolgálja. Politikai publicisztikák (pl. Lukács György, Antonio Gramsci) versek (pl. József Attila, Pilinszky János) művészeti szakszövegek (Raymond Williams, Brian Holmes), regényidézetek (Ottlik Géza, Kassák Lajos) vannak gondosan egymás mellé rendezve, így egymás kontextusában új értelmezési lehetőséget kapnak egy új kánon megformálásának kísérletében. Az egész kötet mintha egyszerre lenne a kiállítás kezdeményezőinek hosszú bemutatkozása és e csoport programszövege, amely érinti a munkásság történetét, a mozgalom rétegzettségét, a nevelés vagy a kultúra kérdéseit. Furcsa szöveggyűjtemény ez, mert a kötet nem közöl pontos hivatkozásokat, nem jelzi egyértelműen, hogy a csoport mely tagjának a válogatását olvassuk, így elsősorban egy olyan közös montázsként tekinthetünk rá, mely azt mutatja fel, hogy a baloldaliság mennyivel átfogóbb annál, hogy kizárólagosan politikai kérdésként tekintsünk rá.

 

Vasasok

A kiállítást a Vasas Szakszervezeti Szövetség fővárosi székházában, a józsefvárosi Magdolna utcában rendezték meg, mivel a szervezők olyan kiállítóteret kerestek, mely önmagában is egyértelmű kontextust teremt. Bár eleinte a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épp befektetőknek hosszútávon kiadó angyalföldi fiókkönyvtára tűnt megfelelő helyszínnek, mely a közművelődési intézmények privatizációjának tökéletes jelképeként működött volna a kiállítással együtt. Ám a Vasas székház végső választása még erősebb találatnak tűnt a közművelődései és szakszervezeti kötődése, története és az épület szimbolikus ereje matt. A gépesített nagyipari munkához kötődő dolgozók érdekvédő szakegyletét, a Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségét 1903-ben alapították. 1928-ban téglajegyekből felépített „palotájuk” a két világháború közötti munkáskultúra elképzelt térképén az egyik kiemelt helyszínének számít.3. Bár 1908-ban a Belügyminisztérium rendeletileg felfüggesztette a működést, a szakszervezeti szövetség továbbra is fennmaradt, sőt jelentős közművelési munkába kezdetett. 1921-től kezdve szemináriumi struktúrában, a hallgatók aktív bevonásával rendszeres oktatást indítottak, melyek célja a kimaradt iskolai tananyag pótlása és a politikai edukáció volt. A 20. század elején alakult, munkáskultúrához kötődő szervezetekben a szabadidő eltöltése összefonódott a szakszervezeti munkával, a politikai gondolkodással, az ideológiai neveléssel. Amikor a hivatalos helyszíneken való fellépés lehetőségei beszűkültek, a szakszervezet folyamatos működését illetve kulturális munkával foglalkozó szerveinek fennmaradását ezek az események biztosították. A Könyvbarátság kiállítást így a két világháború közötti történeti eseményeken túl a szervezet oktatási és emancipatorikus tevékenysége is e helyhez kötötte.

_1240593 copy
A salgótarjáni Bányász-Kohász Dalkör a megnyitón. Fotó: Miklós Szilárd – Erlich Gábor

A kiállítás Vasárnapi Vasas Matiné című kapcsolódó programja is e gyakorlatok történeti folytonossága hangsúlyozta. A Vasas székház a szemináriumok mellett ugyanis többféle kulturális tevékenységnek is teret adott, többek között 1939 és 1944 között, vasárnap délelőttönként itt tartották a Vasas matinét, ahol munkás dalkörök, szavaló- és mozgáskórusok léptek fel. A mostani matiné, bár kevésbé volt forradalmi, mint az eredeti változata lehetett, a kiállításhoz sokkal inkább külön műként csatlakozott, nem pedig megszokott kísérőrendezvényként. A filmvetítésen, az épület és a művek bemutatásán és a városi sétán keresztül ugyanis épp azokkal a sokszor személyes történetekkel ismerkedhetett meg a közönség, amelyeket a kiállítás nem mutatott be.

 

Játék a referenciákkal

A kiállítás olyan történeteket, szereplőket és személyeket kötött össze egymással, mint a Vasas székház oszlopokba rejtett tagkönyvei, a Munkásmozgalmi Múzeum, vagy a Feketemosó című közéleti szabadlap. A művekben és a kísérőesemények során a kortárs művészeti reflexiók bemutatása, a kánonképzés igénye és a kiválasztott kulturális hagyomány folytatásának vágya egyszerre jelent meg, egymást erősítve. Ám a kiállítás nem látható már egy ideje, ezért érdemes kitérni részletesebben is az egyes művekre.

Bogyó Virág és Kristóf Krisztián a Vasas ház történetének egy kis mozzanatával, illetve annak máig tartó átörökítésével foglalkoztak. A legenda szerint 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel alatt a székházat megtámadták, a szakszervezeti tagok pedig az épületben található röpcédulákat, tagkönyveket és minden baloldali irodalmat a díszterem robusztus oszlopaiban rejtettek el. Az oszlopok bár ma is konganak, azt, hogy valóban benne vannak-e  az iratanyagok, a ház mai lakói is csak sejteni vélik.

Miklós Szilárd MT 1884-1960 című, a szebb jövő felé tekintő vasas munkás portréja alá felállított installációjában azt mutatta be, hogyan íródik egymásra két (művészet)történeti kánon, és a jelenkor hogyan dönt mindezekről. Miklós Szilárd történetének főhőse Mattis-Teutsch János, akinek 1920 körül festett, eltűntnek hitt tűnt művei közül előkerült hét darab. Lappangásukat magyarázza, hogy a művész az ’50-es években ráfestett ezekre a vásznakra. E kései festmények, ahogy a Missoin Art Galéria fogalmazott, „szerencsés, mesebeli átalakuláson estek át, mondhatni újjászülettek”,4 vagyis a galéria az ’50-es évekből származó „felső réteget” eltávolította. A korai művek, melyekre a piaci kereslet az utóbbi időszakban jelentősen megélénkült, így teljes egészében láthatóvá váltak. Miklós Szilárd az 1920-as és 1950-es évek műveit, azok kiemelt részletit és a korábbi művek egy 1930-as kiállítási enteriőrét állította három pannón egymás mellé. Miklós művén a régi és új képek bemutatása között egyik sincs kiemelve, jobban hangsúlyozva, reflektor fénybe állítva. Így az „igazságosan” egymás mellé rendezett bemutatás láttán az lehetett a benyomásunk, hogy nem az ítéletalkotás miatt foglalkoztatta a jelenleg kvalitásosabbnak látott mű, vagy a szocialista időszakban festett kép sorsa. Sokkal inkább annak elbeszélése ez a történet képekkel, szöveggel, magyarázattal és pontosan megfogalmazott kérdésekkel, hogy „mi történik egy szerzővel, ha munkássága áthalad a történelem valamely idealizált zéró pontján – mint amilyen a kommunista társadalom megvalósulása?”5

_1240617
Miklós Szilárd: MT 1884-1960. Fotó: Miklós Szilárd –Erlich Gábor

Pálinkás Bence György kiállított munkája egy kb. 3 méter hosszú papír fríz, melyen krumplinyomdával készült jelenetek, karakterek láthatóak. A jelenetek nem olvashatóak összefüggő történetként, bár a szereplői mind ismerősek lehetnek annak, aki követi valamelyest a körülöttünk zajló eseményeket. Láthatunk nyomatot a riói olimpia rohamrendőreiről, akik az olimpiai ígéretben szereplő biztonságos város megteremtéséhez kifejlesztett vértben támadásra készen állnak. Láthatunk emellett olyan embereket, akik a lakhatási válságtól szenvedve épp nem kapnak kiadó albérletet, vagy megfagynak a téli hidegben az utcán. Mindezeket a történeteket az kapcsolja szervesen össze, hogy mind a Feketemosóban jelentek meg, sokszor borítóképként. Az újság a Közélet Iskolája és a (Kettős) Mérce gondozásában azért jelenik meg, hogy közérthető módon informálja olvasóit fontos politikai kérdésekről. A Feketemosó kiindulópontja, hogy mivel a sokakhoz eljutó, olcsón, vagy ingyen elérhető újságok egyoldalú, silány és manipulatív színvonalú tájékoztatást nyújtanak, sokak politikai szabadságjogai sérülnek, és ez az egyik akadálya annak is, hogy a társadalmi igazságossághoz kapcsolódó értékek széles körben elterjedjenek. Pálinkás Bence képei az újság cikkeihez kapcsolódva illusztrációként jelennek meg. A Vasas székházban a történetek nem fejthetők fel egyértelműen, az egymás mellett sorjázó alakokat látjuk, melyekhez a Feketemosó kapcsolódó számai adnak magyarázatot. Így a kiállításon bár az eredeti nyomatokat láthattuk, itt is ugyanolyan erősen hozzá tartozik maga az újság, mivel a történetek kontextusát ez teremti meg.

_1240623
Pálinkás Bence György munkája. Fotó: Miklós Szilárd –Erlich Gábor

Erlich Gábor önéletrajzi ihletésű Orbit #1 című videója a kultúrához való hozzáférés kérdésével foglalkozik saját emlékein keresztül. A videón megjelenő képek Erlich gyerekkori emlékeihez kapcsolódnak: tájrészletek, egyszerű használati tárgyak, talán fontos családi relikviák, a családi ház részletei, belső kertek. Az enigmatikusnak tűnő képsorozathoz folyamatos duruzsoló hangalámondás tartozik, mely a Markos–Nádas kabaréból a Barátok köztből, valamilyen sportközvetítésből és az Apostolok cselekedeteiből összeálló hangfolyam. Miközben a lassan változó, valószínűleg ismeretlenül ismerős táj képeit nézzük, a szövegek állandó háttérzajként szüremkednek közelebb hozzánk. Az önformálás kevéssé tudatos munkáját követhetjük végig Erlich gyerekkori emlékeinek motívumain keresztül. A mű kiindulópontja a kiállítás történeti előzményei közül Vajda Lajos 1935 körüli alkotói periódusához kapcsolódik. Erlichet a Párizsból hazatérő Vajda pályája és szocializációja foglalkoztatja, aki a Munka-kör 1930-as kettészakadása és a párizsi évek után Szentendrei új motívumkeresésbe fog, és a „csoportban való működéstől a személyes vizsgálódás felé fordult.”6

Karas David és Pacsika Márton diameséje hol emelkedettséggel, hol keserű humorral köti össze a múzeum intézményét és a művészeti mező hol heroikus, hol kisszerű szereplőit a lehetetlen cél elérésének vágyával. A Régi Múzeum Új Múzeum helyhez kötődő kiindulópontja A Szocialista Képzőművészek Szervezetének 1942-es a Művészet Szabadságáért című, a Vasas székházban megrendezett kiállítása volt. A ’42-es tárlat igazán sokrétű volt, mert a csoport tagjai mellett kiállított Bálint Endre vagy Anna Margit is, illetve Szabadság és a Nép címmel meghirdetett freskópályázatra beérkezett pályaműveket is megtekinthette a közönség. A kiállítást három nap múlva betiltották. A diamesében megjelenő képek forrását meghatározza a Művészet Szabadságáért kiállítás diverzitása és a történet sokfelé mutató utalásrendszere. A mesében a tudás–hatalom-viszony leképződésének tereként láttatott, múzeumunkért küzdő hős vagy kevésbé hős múzeumi dolgozók között felismerhetjük pl. Szenes Hannát vagy Solt Ottiliát is.

_1240611 copy
Fotó: Miklós Szilárd –Erlich Gábor

A Könyvbarátság fontos érdeme, hogy a művek, a helyszín és a kísérő alkalmak folyamatosan erősítették és értelmezték is egymást. A székházban, a megnyitón éneklő salgótarjáni Bányász-Kohász Dalkör az előzményként felvázolt kulturális gyakorlatok kontinuitásának lehetőségét mutatta be. A székházban vezetett túra, a Vasárnapi vasas matiné és a tárlatvezetések nemcsak többletjelentést adtak a kiállított művekhez, hanem még az OFF-Biennále sodró kínálatában is órákig ott tartották a látogatókat. Ugyanakkor mégis felmerül a kérdés, hogy mennyiben elég (a kultúrához való hozzáférés kortárs művészeti reflexióit bemutató kiállításon), ha a művek értelmezéséhez a szükségesnél eggyel éppen kevesebb segítséget nyújtanak, például a kísérőszövegek túlzott redukciójával. Végül is, talán három lehetőség maradt a kiállítás értelmezésére: a kimaradó magyarázatokat egyrészt láthattuk a „történetmeséléshez szükséges misztériumnak”, másrészt tekinthettük a kortárs művészeti kiállításhoz tartozó „természetes” narratív elemnek, harmadrészt pedig – mindezeket elfelejtve – a kiállítás összes kapcsolódó elemét végignézve és olvasva saját történeteket is kapcsolhattunk magunkban hozzá.

 

 

Őze Eszter a szöveg megírásakor az ELTE rendszeres művészeti ösztöndíjában részesült.

 

  1. Bogyó Virág, Erhardt Miklós, Erlich Gábor, Karas Dávid, Kristóf Krisztián, Karas David, Lődi Virág, Miklós Szilárd, Pacsika Márton, Pálinkás Bence György, Szarvas Márton.
  2. Szabó Ervin: Néhány szó a magyar szocialista könyvbarátságról. In Könyvtári szemle. Budapest, 1916. 42–46.
  3. https://vasasok.hu/index.php/HU/magunkrol/toerteneti-attekintes
  4. http://www.missionart.hu/kiallitasok/Az-uj-Ember-Mattis-Teutsch-Janos-ujjaszuletett-kepei/1579/
  5. Miklós Szilárd, 2017.
  6. Erlich Gábor, Könyvbarátság, 2017.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány