3/4 Allegorikus fényképek (Hajas, Erdély)


Erdély Miklós: Fényképezni tilos, 1974

Walter Benjaminnak a német szomorújáték allegorikus természetéről írott értekezése, mely egyébiránt az allegória nevet messze túlviszi magán a művészettörténetben hagyományosan allegóriának nevezett képen, és már a jelentésétől megfosztott jel szinonimájaként érti, szóval Benjamin értekezése nem választható el attól a másik nagy tanulmányától, amelynek a címe ez: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. Ez utóbbi a fényképezésnek és a filmnek a művészetre gyakorolt hatását vizsgálja, és állandó szereplő a különböző médiaelméleti kurzusok kínálatában. De nem csak a tudományos, hanem a művészeti reflexióban is megjelenik, hiszen a nyolc éve megrendezett aura-kiállítás konkrétan a benjamini fogalom köré szerveződött. http://aura.c3.hu/index.html

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a két nagy Benjamin-tanulmány összefüggését ott állapítjuk meg, hogy a jelentésétől, kontextusától, vagyis aurájától megfosztott allegorikus jel a technikai médiumok által soha nem látott mennyiségben szaporodik. Anélkül, hogy le akarnám egyszerűsíteni az ok-okozati folyamatokat, óhatatlanul is eszébe jut az embernek, hogy a barokk szomorújáték sokféle társadalmi oka között ott találhatjuk a korabeli sokszorosítási forradalmat is, nevezetesen a könyvnyomtatást. (Az információtermelés pozitív oldalával szemben Aleida Assmann a kortársak negatív tapasztalatát mutatja be az egyik tanulmányában: a könyvpiac túltermel, és a betűk betemetik az olvasót. Swiftnek már az utókorhoz kell folyamodnia az előszóban, mert saját korának betűktől elárasztott emlékezetében nem bízik.) A jelentésnek az információtermelés következtében történő folyamatos elszivárgása, a jeleknek a ligetes Árkádiából sűrű sötét erdővé burjánzása hozzájárulhatott a barokk színpadon zajló allegorikus tenyészet kialakulásához, ahogy mindez később a 19. századi sokszorosító eszközök jóvoltából újra megismétlődött, és az aurába csomagolt egyszeriség, egyediség elbomlásához vezetett. Érdekes (vagy épp nagyon is érthető?), hogy gépeink allegorikus leválasztó-aurafosztó erejével párhuzamosan növekszik az a kompenzatorikus diskurzus, amely az életet vissza akarja beléjük lehelni (beszélgetnek a rádióban, mintha te is ott lennél; a tévében közönség ül, mintha te is ott lehetnél; és a linkről azt mondják, az az interaktivitás helye).

A film és a fényképezés, ahogy arról Benjamin ebben és más írásaiban is megemlékezik, a montázs eljárása révén kiszakítja az elemeket eredeti környezetükből, és egy másikba helyezi azokat. A technikai médiumoknak ezt a montázson alapuló, erőszakos, egyszerre kiszakító és ugyanakkor beillesztő, halmozó, sűrítő természetét allegorikusnak nevezhetjük. Jelen munkablog elején már említett angol nyelvű tanulmányok egyikében a szerző, Craig Owens így idézi meg Benjamint „a fénykép allegorikus potenciálja” kapcsán: „a dolgok mulandóságának belátása és az a gondos iparkodás, hogy a dolgokat átmentsék az örökkévalóságba, egyike az allegória legerősebb motívumainak.” Majd így folytatja: „mint allegorikus művészet, a fotográfia megjeleníti azt a vágyunkat, hogy rögzítsük a mulandót, az efemert egy tartós és tartósító képben. Atget és Walker Evans fényképeiben, amennyiben azok tudatosan megőrzik azt, amit az eltűnés fenyeget, ez a vágy válik a kép témájává. Ha azonban fényképeik allegorikusak, az azért van, mert amit nyújtanak, az csak töredék, és így megerősíti saját önkényességét és véletlenszerűségét.” http://www.atgetphotography.com/

Az érzékelésben történő mediális változásra érzékeny művészek kiszámíthatóan allegóriákat gyártanak, mi másról és mi másból, mint a médiumokról, melyek hatnak az érzékelésünkre, sőt egyre közelebb és közelebb lépnek, végül protézisként kiegészítik a testünket és beépülnek abba. A technikai sokszorosítóeszközöket tematizáló montázsképek sorába tartozónak gondolom például (a Benjamin-tanulmányt egyként jól ismerő) Hajas Tibor vagy Erdély Miklós bizonyos munkáit. Hajas a fényképezés kapcsán fejti ki a fénykép identitásgeneráló képességét. A fénykép Hajas számára (és az elterjedt nézettel szemben) nem leképez, hanem leválaszt. Ebbéli mivoltában montázs és allegória. Jobban járunk, mondja Hajas, ha nem a médiumot akarjuk magunkhoz alakítani, hanem mi magunk alakulunk a médiumhoz. „Új fotóként” azonosítja ezt a jelenséget, mégpedig Vető János képeiben. Hajas első hallásra igenlő módon nyilatkozik a fényképről mint technikai sokszorosítóeszközről. Ez az igenlés azonban igen cseles, merthogy Hajas és Vető átprogramozzák a gépet, és kisajátítják a fénykép kisajátító potenciálját. Ha párhuzamot kellene vonni, a blog legelején említett művészek közül természetesen elsőnek Cindy Sherman nevét mondanám, aki hasonló montázsfejlesztésbe fogott a vizuális identitás szilárdnak hitt fotografikus terében. Korai és későbbi állóképei között nincs túl nagy különbség, legfeljebb a sminkelés intenzitásában. Először még csak a populáris kultúra sztereotipikus (leegyszerűsítő módon allegorikus) képeit lopta el és fogalmazta túl, később már identitásképei egyre inkább frankensteinizálódtak.
http://www.cindysherman.com/


HAJAS Tibor: Felületkínzás I (érzékek), 1978
fotó: Vető János © Hajas Tibor örököse

Hajas hasonló módon konceptuális és szubverzív egyszerre. A Felületkínzás képein például melodrámai módon folyik a kísérlet: egyszerre mutatja be a testi és a mediális manipulációt, ennek folytán mindkettőt bevonja a felületen zajló stilizált barokk színpadi játékba. http://www.artpool.hu/lehetetlen/real-kiall/nevek/hajas_erzekek.html
Erdély Miklós Fényképezni tilos! című képe talán kevésbé drámai, de hasonló tétekkel bír: a mindenkor aktualizálható politikai jelentésen túl ez a kép feleleveníti a képrombolás hosszú hagyományát. Ám ezzel együtt (Erdélyre rendkívül jellemző módon) bemutatja a képrombolás (és minden tiltás, minden politikai cenzúra, valamint általában minden képkritikai gesztus) paradox jellegét: valamiképpen meg kell jeleníteni azt, amiről el akarom mondani, hogy nem szabad vagy nem lehetséges. E megjelenítés során pedig egyszerre válik viszonylagossá a tiltás és önreflexív módon allegorikussá maga az ábrázolás. Mi másról beszél Craig Owens az allegória kapcsán, ha nem erről? „A posztmodernizmus nem teszi zárójelbe és nem is függeszti fel a jelöltet, ehelyett inkább azon van, hogy problematizálja a jelölés tevékenységét.” (Én a magam részéről eltekintek e törekvés történeti fókuszálásától. Úgy vélem, a jelölés problematizálása nem posztmodern sajátosság, inkább talán az időben és szövegekben csomósodó fonal.)

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány