Clandestine Insurgent Rebel Clown Army (CIRCA)
Deim Pál (Munkácsy, Kossuth, és Herczeg Klára díjas képzőművész) győri szobra elé egy falat húznak, mert kell a hely az Országzászló-replikának. Valami hasonló történik Rajk László 56-os emlékművével Veszprémben. Politikusok körében alacsony, közép és magas szinten egyaránt státuszszimbólum a művészeti szakmai döntések önkényes felülbírálata, a kultúrába való hatalmi beleugatás.
Mert a politikus mindenhez ért, ő mondhatja ki az utolsó szót, és ezt akár utólag is megteheti hisz ő hozza a szabályokat. Ha a Lepkeház 1991-ben meg tudott volna valósulni, talán ma más lenne a helyzet – de egy aktuális politikai akarat felülbírálta a szakmai véleményt. Az ugyancsak a politika által kierőszakolt Nemzeti Színház már ott marad, soha nem tűnik el. És még számtalan példa. Hermann Nitsch csalódottságát fejezte ki a budapesti kiállításával kapcsolatos magyarországi tiltakozások miatt. Különösen azt tartja meglepőnek, hogy a kultuszminisztérium képviselője is a kiállítás ellen foglalt állást. Nitsch csalódott a művészi és irodalmi képzetlenség miatt, mert szerinte minden ilyen botrány ezen alapszik. Mint mondta, ilyen botrány még sehol a világon nem esett meg vele.
Azt, hogy a politikusok nem tisztelik a kultúrát, és csupán nyilvánosság-trambulinnak, alkalmas PR eszköznek tekintik, ez nem új, hiszen az ő céhük nem arról híres, hogy túl sok jót hoznának embertársaiknak (míg a művészekről épp az ellenkezője igaz). Az igazán meglepő, hogy a szakma (az institutional frame) ezt a helyzetet nem meri bírálni, gyakorlatilag eltűri, és súlytalan lévén, képtelen hatásos szolidaritást kifejteni. Minden más nagyon jól megy, ez valahogy nem.
