Aki odahajol a földhöz, utána felegyenesedik

DePART kollektíva:  Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai

Sok irányból lehet közelíteni a DePART [Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization – Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT)] nemzetközi transzdiszciplináris művészkollektíva Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai (később Fields of Resistance – Romani Archives of Tomorrow’s Remembrance) elnevezésű projektjéhez. A bevonásra, részvételre, jelenlétre helyezett hangsúly miatt ez a közelítés alulról, a talajtól, a talajból indul. A DePART a közösségi emlékmű-állítást gondolja újra, lépésről lépésre, a kezdeti tudásalkotástól és -gyűjtéstől egészen az emlékmű befogadásáig, sőt, a befogadás utóhatásáig. Ha ebben a talajnak bármiféle szerepe lehet, akkor az az emlékezet anyagszerűségére hívja fel a figyelmet, gondolnánk – de ebben az esetben sokkal inkább a felejtés vagy a hiányos emlékezet anyagszerűségéről van szó, és azoknak a megtartó, talajszerű bázisoknak a megkereséséről és megformálásáról, amire hatékony és élő kollektív emlékezetet lehet építeni.

A holokauszt eseménysorának elismertsége nem egységes; geopolitikai szóródást is mutat. Minél távolabbra és minél inkább a keleti fronvonal irányába tekintünk, annál inkább kell a föld felé nézni, és a talajban keresni azoknak az atrocitásoknak a tanúbizonyságát, amelyek regisztrálatlanul maradtak, vagy tőrlődtek, és nem őrzi őket archívum. Ezt a munkát – az elhallgatott tömeggyilkosságok helyszínein a talaj átszitálását – végzi, a még felkereshető túlélők és szemtanúk megszólaltatása mellett – például az Einsatzgruppék aktivitását felderítő Yahad – in Unum. De nem csak a holokauszt atrocitásaihoz kötődnek anyagszerű módon feltáró kutatások. Az emlékezet terület-visszafoglalásához az erőszakosan törölt tudások helyszíneinek rekonstrukciójával járul hozzá például a Forensic Architecture munkája, Németországtól Gázáig, Ukrajnától Libanonig. Lehetne még sok, különböző megközelítésekkel dolgozó példát hozni. A DePART azt a meggyőződést, hogy ha másutt és másban már nem is, akkor a földben, a talajban kell megkeresni a törölt emlékezet tanúbizonyságának jelenlétét, a praxisuk alapjává, meghatározó vizális metaforává teszi. Ez a metafora nem az eltemetettséghez kapcsolódik, és semmiképpen nem utal a földben „nyugvásra”. A talajba vetett bizalom egyszerre anyagi és poétikus: ha bármi emlékezik a szenvedőkre, az a föld maga, ami a szenvedés tanúja volt. Ezért aztán, továbbgördítve a metaforát, a DePART függőleges, kisléptékű – talajba süllyesztett, nem sokkal a felszín fölé magasodó –, hangot kibocsájtó oszlop-installációival „előhívja” ezt a tanúbizonyságot a földből. Az emlékművek olyan helyszíneken jelennek meg, ahol súlyos atrocitások történtek a holokauszt idején, de ezeknek az emlékezete azóta törlődött, azzal párhuzamosan, ahogy a szóban forgó közterületek minden adottsága átalakult és összes paramétere átrendeződött – például Salzburgban (Maxglan/Leopoldskroner Moos), Bécsben (Favoriten, Simmering, Floridsdorf), Budapesten (Óbuda).

A holokauszt eseményeinek elismertsége vagy el-nem-ismertsége függ az egyes áldozati csoportok láthatóságától. A holokauszt roma szenvedéstapasztalata a hetvenes években kibontakozó nemzetközi roma polgárjogi mozgalommal párhuzamosan kezdte elnyerni a történelmi tény, történelmi tudás és kollektív történelmi veszteség státuszát. Csupán akkor indult útjára az a folyamat, amelynek nyomán egyáltalán felmerül, hogy a roma holokauszt is, az európai történelmi emlékezet részeként, emlékezetpolitikai jelentőséggel bír, és érdemes a kollektív emlékezet gesztusaira és intézményesített formáira. Mindazonáltal ez a folyamat még most sem ért véget, a roma holokauszt emlékezetének elismertetéséért zajló küzdelem továbbra is tart, beágyazódva a faji alapú előítélet, az anticiganizmus intézményei elleni harcba.

A romák szubaltern pozícióba való kényszerítése nem csak a roma holokauszt emlékezetpolitikai státuszát határozta meg – hisz a romák társadalmi és gazdasági, faji alapú, erőszakos kiszorítása több évszázada hatja át az európai történelmet, és a jelenkort –, hanem meghatározta a roma holokauszt eseményeinek végbemenetelét is. A romák üldözői és gyilkosai nem tartották ezt az áldozati csoportot érdemesnek arra, hogy adminisztratív eszközökkel rögzítsék a szenvedők adatait. Ezért aztán a kutatóknak a megszokottól eltérő eszközökhöz kell nyúlniuk, gyakran kisebb, lokális irattárakban, vagy más csoportokra, főleg a zsidó áldozatokra fókuszáló archívumok anyagaiban, járulékos információmorzsákból kiindulva [1] kell tudást gyűjteniük arról, hogy mi történt teljes roma közösségekkel a holokauszt idején. Meg kellett keresniük és szóra kellett bírniuk a túlélőket, amíg lehetett. Az európai társadalmakat átható faji alapú anticiganizmus jelenléte miatt a roma holokauszt emlékezetének gondozása – mind a történeti kutatás, mind az emlékjelek, kollektív emlékező gesztusok létrehozása – még mindig periférikus akciónak tűnik a többségi-privilegizált állami és intézményi emlékezetpolitikák nézőpontjából, ezért „a roma holokausztól alkotott uralkodó narratíva megkérdőjelezése, korrekciója maga az ellenállás aktusa”.[2]

A DePART a roma holokauszt áldozatainak emlékműveit állítja fel, alulról építkezve. Ehhez a tudást is a csoport gyűjti össze szakértők bevonásával, és adja tovább: neveket, sorsokat, adatokat, történeteket. Azt a fajta tudást, ami rögzítetlen maradt, nem intézményesült, nem látható, és amely pontosan tükrözi a roma holokauszt emlékezetpolitikai státusát. Az alulról építkezés itt azt is jelenti, hogy a DePART személyesen szólítja meg mindazokat, akiknek ezt a tudást átadja, és ennek a tudásnak a személyesen-csoportosan megszólított hordozóit „emlékőrzőkké” teszi. De hát, mi más is volna a funkciója egy emlékmű befogadásának, mint a mű által reprezentált tanúságot megismerni és megőrizni? A DePART ugyanakkor ennél radikálisabb, a megteremtésre helyezi a hangsúlyt: aki a tanúságot őrzi, az alkotja is. Az erőszakos episztemológiai törlés [3] belátásától azonnal a tudás-, emlék- és emlékműalkotás ágenciájához lép, a semmit valamivé fordítva át az együttműködő közösségek bevonásával.

A rekonstruált tudás befogadója és megőrzője valóban hozzájárul az emlékmű testének létrejöttéhez. A DePART tagjai által facilitált workshopokon, melyek egyben bevezetők a performatív, művészeti gondolkodást mozgató aktív emlékezet gyakorlataiba, a résztvevők személyes levelet írhatnak az elpusztítottaknak – személy a személynek. Ez a lehetőség, a levélírásé, nem csak a workshopokon áll rendelkezésre, bárki megteheti, aki megszólítva érzi magát. A következő lépésben a levélíró felolvassa levelét, erről a hangját megőrző felvétel készül, és ez hangzik fel a roma holokauszt különböző közép-európai, elfeledett-kitörölt helyszínein, egykori gyűjtőtáborok és kényszermunka-táborok földjén a talajba süllyesztett oszlopokból, mintha felszólna a mélyből.

A hangzó emlékmű szövegteste, a levél rögzíti mindazt, ami az egyes áldozatok személyes történetéről tudható; de rögzíti a levélíró személyét is, akit a levélíró workshop facilitátorai arra kérnek, ossza meg saját tapasztalatait, számoljon be társadalmi- és identitáspozícióiról, és egyáltalán, saját történetéről. A projekt ezen a ponton, úgy tűnik, reményekkel, energiákkal, és jövőre fókuszáltan, eltakar egy olyan egyértelműen adódó törést, amitől a holokauszttal vagy bármilyen más, múltbeli kollektív katasztrófával foglalkozó művészeti alkotások nem tekinthetnek el, ez pedig a halottak megszólításának gesztusa, a hozzájuk való odafordulás, ami megképzi, tételezi a másikat, hogy létrehozzon egy beszéd- vagy reflexív szituációt. Másfelől viszont, a DePART éppen azt a tényt teszi ezzel a gesztussal a projektje kiindulópontjává, hogy a távolságokat – ebben az esetben magát az episztemológiai hiányt vagy törlést – áthidaló emlékezet mindig kreatívan, vagyis művészi módon működik; a másikat mindig meg kell képeznie ahhoz, hogy működhessen. Ezzel élteti az emlékezet a másikat, aki másképpen már nincs / már nem lenne.

Amikor a DePART arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kollektív emlékezeti formáknak is teret kell adniuk a személyes bevonódásra és a kreativitásra, ezzel az intézményiesült emlékezetpolitikai gesztusok kritikáját is létrehozza. A kritikai álláspont szerint az emlékezés, „emlékőrzés” gondoskodó; aktivista tett. Eddig megközelítőleg száz levél született meg a DePART munkája során, és egyes helyszíneken ezekből válogatva hozzák létre a hangzó emlékműveket. A levélírás elsődleges meghívottjai az egyes helyszínekhez kötődő roma közösségek aktivistái, alkotói, kutatói, oktatói, diákjai; továbbá e közösségek támogatói. Azok a pozíciók tehát, amelyekből a levelek íródnak, a lehető legélesebben elkülönülnek, de úgy tűnik, a DePART a résztvevőkre bízza, hogy a többségi-privilegizált, nem roma pozícióból megszólaló levelek tematizálják-e a differenciát. A hangsúly ugyanakkor a roma pozíciókból megszólaló hangok szerepeltetésén van, hogy legfőképpen azokból épüljön emlékmű a múltnak, jelennek és jövőnek, és hogy a roma holokausztól gyarapodó tudás közösen szerveződő archívuma mellett a jelenlegi szerepvállalások, kiállások, küzdelmek és eredmények, a jelenkori élettörténetek archívuma is megalapozódjon és gazdagodjon.

A vándorló emlékmű hatókörébe tartozik annak a térnek az átlényegítése is, melyben installálják. A salzburgi Maxglanban egy egykori kényszermunkatábor helyén valósult meg, ahol több mint kétszáz romát és szintit tartottak fogva, majd pedig innen deportálták őket haláltáborokba. Maxglan a holokauszt szinte elfeledett helyszíne.

Hasonlóképpen szinte elfeledett tudás az, hogy az óbudai téglagyári gettóban az oda zárt zsidók mellett romákat is fogva tartottak. És ha egyáltalán közös történeti ismeretnek tekinthetjük, hogy a holokauszt idején Budapesten gettót hoztak létre az óbudai téglagyárban, ez mégis absztrakt tény maradt: nehéz megmondani, hol is volt a gettó az olyan sok korszakot és átalakítást megélt Óbudán. De meg kell lennie magának a térnek és az elhordott vagy odahordott rétegek alatt a földnek. A DePART hangzó emlékmű-installációi éppen ezekre az elfeledett vagy részben elfeledett helyszínekre kerültek. Nem a fizikai létükkel szervezik át a teret, nem gigantikusak – belesimulnak a környezetbe. A hangzó emlékművek kicsi oszlopait meg kell találni, és ha megvannak, oda kell hajolni hozzájuk, vagy le kell térdelni, guggolni. Ez az odahajlás megteremti a maga intimitását, a hang és a hallgatója közt.

A Ha mindenki meghallaná 2023. október 20. és 23. között valósult meg az egykori óbudai téglagyári gettó területén a Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Biennále keretében. A projekt kísérőprogramja óbudai vezetett séta volt, amely a téglagyár történetével és a holokauszt óbudai helyszíneivel foglalkozott – egy újabb módja a térészlelés és a térről való tudás élményszerű, részvételt, fizikai jelenlétet kívánó és kreativitást mobilizáló átírásának. 2024. február 15. és április 7. között a projekt beköltözött a Budapest Galériába. Itt láthatóvá vált, hogy milyen erős térszervező hatása van. A galéria termeiben elrendezett kicsi oszlopok, a lentről feltörő mormogás, ami közel hajolva hangokká szálazódott szét, és a különböző helyszínekről odavitt föld nem hozta létre azt az illúziót, hogy odabentről mégis kikerültünk a nyílt térbe, hanem a különböző jelenlétekből – megszólítottakéból és megszólítókéból – teremtett sűrű atmoszférát. Ugyanakkor szituálta is a Budapest Galériát szűkebb közegében, mint óbudai helyszínt, amely ezzel az eseménnyel helyi tudásalkotáshoz járult hozzá.

A galéria emeletén a kiállítás idején egy másfajta tér jött létre – ugyancsak jelenlétre és részvételre hívó, nagyon otthonos és mobilizáló. Itt létesült a (de)Archiváló labor, ahol lehetett levelet írni, az alkalomra létrejött könyvtárban történelmi és a kritikai roma tanulmányok körébe tartozó szakirodalmat olvasni, kerekasztal-beszélgetéseken és workshopokon részt venni. A (de)Archiváló labor programjainak gazdája Pocsai Bettina, az Uccu Alapítvány oktatási koordinátora, roma aktivista volt, a hangsúly pedig a roma közösség igényeire, a roma tudásalkotásra és a roma aktivizmus(ok) színtereire került. A DePART közösségi teret hozott létre a projekt körül és által. A safe space adott esetben az, ahol lmbtq, roma és szövetséges pozíciók, identitások és interszekcionális tapasztalatok jó hangulatban és biztonságosan megoszthatók.

A DePART weboldalán lehet olvasni a kollektíva további terveiről. Ezek közt egyre hangsúlyosabb a közösségi-kreatív emlékezés gyakorlatainak továbbadása, facilitátorok képzése, a megközelítésmódnak és mindannak a komplex tudásanyagnak, amit a projekt magában egyesít, a minél szélesebb körben való elérhetővé tétele.

Ez az emlékmű a jövőre tekint.

---

[1] Lásd erről bővebben – Ari Joskowicz: Separate Suffering, Shared Archives: Jewish and Romani Histories of Nazi Persecution. History and Memory, Vol. 28, No. 1 (Spring/Summer 2016), pp. 110-140.

[2] „The challenge of the master narrative of the Roma Holocaust constitutes an act of resistance.” Angéla Kóczé – Anna Szász: Introduction. In Kóczé–Szász (szerk.): Roma Resistance During the Holocaust and its Aftermath. Budapest, Tom Lantos Institute, 2018.

[3] Az episztemológiai törlésről a gyarmatosítás kontextusában lásd bővebben – Teri Szűcs: Representations of Epistemological Colonization. Historical Memory in Béla Osztojkán’s There is Nobody to pay Jóska Átyin. IJRS –International Journal of Roma Studies,Vol. 4 No. 1 (March 2022), pp. 1-13.