A világegyetem legnagyobb kiállítása

A New York-i Guggenheim múzeum spirálját egyesek szerint azért építették ’59-ben enyhén lejtősre, mert éppen ez a 15-20 fok a legmegfelelőbb a kor divatos festészeti irányzata, az absztrakt expresszionizmus ihletett szemlélése
    
Julie Ault / Martin Beck, Installáció, Secession, Bécs 2006
                   
számára. Igaz, boltot, széket, sőt még WC-t sem tervezett Frank Lloyd Wright az épületbe. A neves modernista építész által elképzelt ideális látogatónak ugyanis nem kell pisilnie, és nem akar Warhol-os bögrét sem venni. E helyett lassan lefelé sétál a spirálszerű kiállítótérben, és Rodin Gondolkodó-jának kéztartását magára öltve meg-megáll, így elmélkedik a művészet komoly kérdésein. Manapság a legtöbb kiállítóhely a tér komponálásával már előre kijelöli a látogatás körülményeit – lássuk rögtön a legnagyobbat.

A Guggenheim múzeum spirálja, és a rajta fel-le grasszáló New Yorki értelmiségiek elképzelhetetlenül, vagy túlontúl elitistán elképzelt tömege nagyjából egy idős a televízióval, ami viszont pár évvel később gyakorlatilag egy az egyben lenyelte a nagy kiállítások gyakorlatát és közönségét. Nagy kiállítás alatt valami olyasmit képzeljünk el, mint a Titanic kiállítás most Budapesten, a Millenárison; vagy egy valamirevaló természettudományi múzeum féltudományos dinókiállítása. Az említett példák mind ennek az élőhalott műfajnak az ultrakínos örökösei.

1948-ban George Nelson amerikai formatervező olyan alumíniumcsövekből álló kiállítás designt tervezett, amelyet szinte bármilyen beltéri egységben fel lehet állítani mindenféle előképzettség nélkül, azaz bonyolultságában nagyjából egy IKEA dohányzóasztaléhoz hasonlatos. A moduláris, egyforma négyzetekre osztható szerkezet, ugyanannyira alkalmas három darab hirdetmény kifüggesztésére, mint háromszáz millióéra. – Jé, drágám, itt egy új kiállítás, nézzük meg! – szinte látjuk is szemünk előtt a tweedzakós, ragyogó mosolyú ötvenes évekbeli járókelőt ballonkabátos feleségével. Az elképesztően drága és hasonlóképpen sérülékeny alumínium alkotóelemek hosszú távon gyakorlatilag használhatatlanná tették a szerelvényt, összeszerelésének egyszerűsége, demokratizmusa pedig korunk rendezvénylebonyolító cégeinek lehet csupán ismerős.

Martin Beck New Yorki képzőművész About the Relative Size of Things in the Universe (A dolgok viszonylagos méretéről a világegyetemben) című filmjében rekonstruálja a Nelson-féle szerkezet egy apró szeletét. Azoknak, akik ismerik a kortárs művészeti intézményrendszerhez tartozó kiállítóhelyek már vagy jó évtizede tartó vitáját arról, mit és hogyan lehet bemutatni a négy fehér fal vagy bármilyen más térbelileg behatárolt helyszín segítségével, azoknak e mű érdekes kordokumentum. Akiknek pedig nem, azok elsőre talán nem is látják, mit is mutat be a mű valójában. Pedig egyszerű: mindent. Egy apró modult a világegyetem legnagyobb kiállításából.

Fuchs Péter

A cikkben tárgyalt szerkezet kapcsán Martin Beck 2008 január 13-án tartott előadást Utrechtben a CASCO – Iroda a művészet, a design és az elméletalkotás számára elnevezésű intézményben. Az előadás végét az alábbi videóval zárta:


Vonatkozó régebbi cikkünk: Katolikus hit és baloldaliság

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány