De az is lehet, hogy kurd, vagy kopt, vagy esetleg magyar? Igen, mintha magyar lenne, hisz majdnem olyan sokat használjuk, mint a kontextust, meg a diskurzust. De vajon mit is jelent? És mit is jelent az, ha egy képtárban (Pakson), egy kiállításon (Kokesch Ádámé) találkozunk a „paradigmatikus reláció” kifejezéssel? Azt jelenti, hogy nagyon okos, értelemmel teli műveket kapunk, vagy azt, hogy bosszantó, tudálékos, és nagyképű retorikával próbálnak nekünk eladni valamit? Vagy esetleg olyan mérvű irónia működik itt, mely próbára teszi a kortárs képzőművészet sznob rajongóit és nem kevésbé sznob kritikusait egyaránt.
Részlet Kokesch Ádám Paradigm
Kokesch kiállított műtárgyai a fenti kérdésekre nem adnak egyértelmű választ, a kurátor pedig már-már konszenzuálisan rejtélyes szöveget mellékelt a kiállításhoz, melynek retorikája bizonyos pontokon felveti a paródia lehetőségét: „Kokesch a lehetséges jelentésképződés vizuális struktúráit kutatja – a tárgyakba kódolt potenciális érzékelhetőséget. A vizuális jelentés high-tech camouflage-ába csomagolt vázszerkezetét mutatja fel ezen a kiállításon.” Szóval van itt minden, csak győzze az ember lenyomozni a sok utalást, már ha a halmozottan kellemetlen frázisoktól, – melyek mi mást szolgálnának, mint a legitimációt – már csípőből be nem dobja a törülközőt. Bámulatosan idegen és rejtélyes szöveg, ráadásul nem is a paradigmatikus relációhoz készült, hiszen már egy évvel ezelőtt is érvényes volt Kokesch műveinek egy másik csoportjára, a Kisterem Galériában.
Részlet Kokesch Ádám Paradigm
Fenyvesi Áron szövege szintagmatikusan rendben van, de mit jelent paradigmatikusan? Merthogy a paradigmatikus reláció a nyelvészetben mintha azt jelentené, hogy értelmi összefüggés. A paradigmatikus kapcsolatok tehát nem (vagy nem csak) egy mondaton, avagy egy kijelentésen belül érvényesülnek, hanem kiterjednek a nyelv egészére. Fenyvesi két mondata paradigmatikusan működik is, gazdag asszociációs mezőket – nyelvészet, logika, filozófia, pszichológia, biológia, harcászat, design – kelt maga körül, de konkrétan mintha mégse jelentene semmit. Kicsit olyan, mint Kokesch vizuális adatbázisa, mivel azt sem valamilyen konkrét célra hozták létre, hanem azért, hogy gyönyörködtessen és elgondolkodtasson. Kokesch művei – Fenyvesi mondataitól eltérően – ezt meg is teszik. De nem annyira képként, mint inkább egy allegória elemeiként.
Részlet Kokesch Ádám Paradigm
Kokesch saját műveit állítólag (és köztudottan) egy adatbázis részeinek tekinti. Az információs társadalom, a számítógépek és szoftvertudomány korszakában ez nem különösebben bombasztikus, mégis igen tanulságos. Felveti ugyanis a képek szervezésének és szervezhetőségének kérdését, amely tágabb intellektuális keretben a képi nyelv és a képes beszéd ősi problémájához vezet, mely nem más, mint a dekódolhatóság, vagyis a képek egyértelmű olvashatósága. A paradigmatikus reláció kifejezést minden bizonnyal a nyelvészeti és logikai alapokon felépülő programnyelvekben és az adatbázisok tervezése során is használják. Egy vizuális adatbázis kapcsán azonban egyértelműen iróniát kell itt sejtenünk. Hiszen a képeknek, és pláne Kokesch képeinek nincs egy meghatározott, kijelölt (mondjuk denotált) jelentése. A geometrikus formák és a színek kombinációja sok mindent jelenthet, bár azért az értelmezések többségében – már csak az adatbázis gyakori emlegetése miatt is – leginkább a különféle képernyők felé szokta terelni az írásra fogékony nézőket. Ha pedig a kép és képernyő van terítéken, akkor a paksi kiállítás felépítéséből adódóan a képkészítés és a képgyártás különféle technológiái kerülhetnek előtérbe, hiszen egy valaha volt ipari térben járunk, a vezető szövege pedig a tudományos és a laboratóriumi összefüggéseket hangsúlyozza.
Részlet Kokesch Ádám Paradigm
Nekem mégis olyan érzésem van, mintha egy műtermet látnánk, és benne a kortárs festészet allegóriáját, legalábbis a Dürer óta jól ismert perspektivikus rács (gyaníthatóan egy festőhenger tartozéka) ilyen asszociációkat kelt, arra csábítva a nézőt, hogy rajta keresztül szemlélje a különféle állványokon kiállított képeket és modelleket. Persze egyéb festői tartozékokra nehéz lenne rábukkanni, esetleg még a lazán kifeszített drapéria lehet ilyen, de sehol egy ecset, és semmi festék, mindazonáltal az állványok és a képek mégis csak ott vannak. Szóval van itt valami, ami ha nem is a festészet, de legalábbis a képgyártás allegóriája, avagy a képkészítés dicsérete. Persze a rács is egy bolond darab, hisz nem ortogonális, hanem diagonális, azaz nem vízszintes-függőleges, hanem ferde, viszont nyugodtan keresztülnézhetünk rajta, csak éppen sehol se látjuk majd a térben azt a festmény, ami éppen készülne a szerkezet segítségével. Látunk viszont sok minden mást, mely tárgyak együttese engem inkább emlékeztet műteremre, mint laboratóriumra. Már csak azért is, mert a laborokban masszívan szokott érvényesülni a gazdaságosság, Pakson viszont enyhén szólva laza a térkihasználás.
Részlet Kokesch Ádám Paradigm
A lazaság persze a koncepció része, hiszen Kokesch műtárgyainak titokzatos értelmetlensége és aprólékos kidolgozottsága egy nagy léptékű térben érvényesül a legjobban. Pakson pedig van nagy lépték, olyan nagy lépték, amelyről a szórakoztatóipar kontextusában nemcsak a kisajátított gyárak és pályaudvarok juthatnak eszünkbe, hanem a filmstúdiók is. Mintha egy hatalmas stúdiót látnánk, ahol a reflektorok és a különféle kamerák helyére üvegfestmények kerültek, és csak egy parabolaantenna őrizte meg eredeti formáját, de az anyag ott se stimmel. Ráadásul Kokesch stúdiója üres, és berendezései is csak kiállítási tárgyak. Ez pedig jelentős különbség a korábbi híres műtermi képekhez, például Vermeer térképes-Cliós, és Courbet reális allegóriájához képest. A művész itt a maga valójában nincs jelen, jelen van viszont rendezőként, szervezőként és egy adatbázis tervezőjeként, de azt is mondhatnánk, hogy media designerként, hiszen a formatervezés sem utolsó szempont a kiállításon.
Jelentős valós és allegorikus figurák helyett Kokesch csak képeket és tárgyakat jelenít meg, melyek műtermi szituációban felidézhetik az elmúlt száz év képzőművészeti történéseit a geometrikus absztrakciótól a metafizikus festészeten és a konkrét művészeten át a médiaművészetig. A pláne csak annyi, hogy a kiállítás és az installáció egésze egyik fogalommal sem írható le maradéktalanul. Értelmi összefüggések, vagyis paradigmatikus relációk tehát vannak, de a lényeg mintha mégis az adatbázis egyes elemeinek egymás mellé rendelésében rejlene, vagyis abban a kijelentésben, hogy ez itt egy műterem, mégpedig egy olyan műterem, amelynek tere és berendezése egyszerre idézi fel a szerelőcsarnok, a raktár, a képtár, a labor és a különféle stúdiók vizuális kultúráját. Ehhez azonban nincs szükség se a logika, se a nyelv, se a vizualitás tudományára, csak okos tér- és képszervezésre, amely vígan működik török és görög szavak nélkül is.
Kokesch Ádám: Paradigmatikus reláció
Paksi Képtár
2010. február 25 – április 25.
