Janus a metrón: a 4-es vonal térpoétikájáról

1_4.JPG

A tervezett környezet identitásformáló erejéről manapság egyre többet hallani a közbeszédben. Ám, hogy miként is kell ezt konkrétan elképzelni otthonunkban, az általában jótékony homályban marad. Köztereink identitásformáló erejéről, ha lehet, még többet beszélünk, ám ennek jelentését még nagyobb homály takarja. Pedig az az interakció, amelyik környezetalakító cselekedeteink és a környezet énformáló gesztusai között tételeződik, cseppet sem jelentéktelen önmagunk jobb megértésének, illetve egyéni és csoportos önazonosságunk folyamatos alakulásának szempontjából. A tervezett környezet messze nem csupán fizikai mozgásteret jelent, az a mód, ahogyan rendre történeteket rendelünk a minket körülvevő városhoz, az a forma, ahogyan folyamatosan írjuk és olvassuk a várost; olyan szellemi mozgásteret szül, amelyik ezer szálon fonódik össze a testtel tapasztalható fizikai térrel. A tervezett környezet identitásformáló erejével foglalkozó tudományterületek jól tudják, hogy a designkultúra az összes érzékünk szinergiájában tapasztalható terek, tárgyak és képek anyagi világában artikulálódik egyfelől, ugyanakkor az ezekhez kapcsolódó mesék, mítoszok, álmok és cselekvések éppúgy integráns részét képezik annak.

2_3.JPG

Ebből a szempontból az utóbbi idők kétségtelenül legnagyobb szabású, nyilvános városi projektje a legendásan hosszú ideje épülő, és már születése pillanatától millió politikai természetű – ám jellemzően jóval kevesebb – szakmai vitát kavart 4-es metró. Aki csak egyszer is végigutazik az új vonalon a Kelenföldi pályaudvartól a Keleti pályaudvarig, pontosan érezni és érteni fogja, hogy az új metró alapvetően változtatja meg a város egy igen jelentős részének percepcióját azzal, ahogyan addig egymástól zötykölődős, forgalmi dugós távolságban álló városrészeket egymáshoz kapcsolt a felgyorsult téridőben. Ezzel a térösszehúzással egyetemben az is rögvest szembetűnő lesz az utazó számára, hogy a 4-es metró egy a felszíninél jóval nagyobb város képét sejteti a föld alatt, mintha bizony a Dunában visszatükröződő – önmagában is grandiózus, egy egykor háromszor ekkora ország politikai reprezentációjaként megépült – Parlament a tükörképben az eredeti méret többszörösére duzzadna a hullámok habjain. Hogy végül milyen új városképet formál a 4-es metró, ma csak sejteni lehet, ezt ugyanis a város jövőbeni fejlődése, illetve végső soron a hatástörténet logikája dönti majd el. Bennem mindenesetre ez a túlméretezettnek tűnő Budapest Sotterranea első látásra bizony klasszikus reminiszcenciákat szült!

Noha első utam korántsem jelentett számomra olyan istenkísértő élményt, mint Thomas Mann-nak a repülés, a dolog mágikus és mitikus felhangjai mégsem maradtak el teljes mértékben. Mann Goethe Faustjáról című esszéjében így nyilatkozik: „Repülés! Íme, a boszorkányság és az ördöggel való cimborálás egyik ősi főmotívuma, az emberiség legkorábbi vágyálma, melynek megvalósulását […] a varázslattól remélték […] Az álom beteljesült – már ahogy az emberi álmok általában beteljesülnek. Berregő gép váltotta kiábrándító valóra. Az élmény hűvös, mechanikus; az ember újságot olvas, miközben isten gyanánt szeli a levegőt.” (Szőllősy Klára fordítása.) Ha a repülőgépen utazó a Szent Péterrel rivalizáló, kókler Simon mágushoz hasonlatos – aki Néró császár előtt bemutatott repülési kísérletében lelte egyébként halálát –, akkor kihez hasonlít a föld alatt, eltúlzott luxus körülmények között robogó pesti polgár?

3_3.JPG

Talán megbocsátja nekem a nyájas olvasó, hogy a kritikai berkekben minden szempontból túlméretezettnek, sőt, megalománnak titulált 4-es metróban esett első utazásomról a magyar irodalom talán legszórakoztatóbb pajzán epigrammái, a hírhedt reneszánsz pornóköltő Antonio Becadelli ihlette, s a gimnáziumi diákok elől sajnálatos módon gondosan eldugott De vulva Ursulae és társai jutottak eszembe Janus Pannoniustól! A merő prüdériából méltatlanul elhallgatott versek cseppet sem mellesleg azon irodalmi alkotások közé sorolhatóak, amelyek a kamaszok számára érthető okokból bízvást testközelbe hozhatják a humanista költészetet, s ily módon pedig megnyithatják az utat minden nemű valódi irodalomszeretet előtt.

A tam laxa (túl tág) toposzát bogozó epigrammák sorát az a vers nyitja, amelyben a lírai én egy első látásra igen vonzó hölggyel, Orsolyával bújik ágyba. A gond csupán annyi, hogy a hölgy mérhetetlenül tágnak bizonyul, és ezért a szeretők sehogyan sem vergődnek zöld ágra – az össze nem illés e formája előfordult bizony a reneszánszban is:

„Meghiúsul minden küzdés, meddő az igyekvés,
céltalanul lihegünk, fájnak a csontok, az öl.
Vagy ne eresszen rád soha senkit az Ég szeretőnek,
Orsolya, vagy csak olyan kant, aki győzi veled.”
(Csorba Győző fordítása)

A második röpke epigramma immár mitikus távlatokba helyezi a máskülönben prózainak tűnő problémát:

„Mindzsód, Orsolya, jaj! egészen elnyel!
Kérlek, Herkules, óvj meg ily haláltól!”

Ebben a mitikus perspektívában a harmadik epigramma számos klasszikus – így például vergiliusi – párhuzamot hoz működésbe, s végső soron a pokoljárással teszi hasonlatossá Janus lírai vergődését Orsolyával:

„Mintha Dis isten öles kapuján lépnék be, a holtak
országába, midőn, Orsolya, rád feszülök:
annyira bő és tág al-táji világod előttem.
Vissza viszont onnét már kutya-terhes az út.
Mélyebben dúrom –, mélyebben nyílik a mélység,
s körben-körben széttárul a káoszi űr.
Képes lenne, bizony, befogadni a férfimagot mind,
röpködhetnének bent – lebegő atomok.
Nemcsak a vesszőt, lám, a herét, ágyékot, az alhast
és a kezet, lábat, sőt fejet is lenyeli.
Régen még remegő két térdem napra segített,
mint a lopós Cacust Herkules indulata.
Eztán már ne vezesd, Hermés, Erebusba a síri
árnyakat: itt ez a lyuk, több hely akad neked itt.”

A negyedik epigramma szellemi tűzijátéka még több mitológiai utalással dolgozik, s így teszi még komikusabbá a Becadellitől származó toposz kidolgozását, ennek illusztrálására hadd idézzem a nyitósorokat végül:

Mint amilyen magasan nyúlik föl az égbe Olympus,
kétszer olyan mélység nyílik öledben elém.
Ekkora barlangot nem ugatna be Cerberus, és nem
foghatná be kilenc ággal a Styx vize sem.

4_3.JPG

Noha kortársként nem tudhatom, hogyan tekintünk majd tíz, húsz vagy ötven év múlva a 4-es metróra, hiszen ma nem tudhatom például, miként formálja majd a felszíni világot a metró gigantikus alvilága; most mégis úgy érzem, Budapest csöppet úgy járt új földalatti vonalával, mint Janus epigrammáiban Orsolyával. Mintha bizony ez a túlméretezett földalatti világ egy a felszínen képzeletben pompázó, sokkal nagyobb szabású várost ígérne, s nyelne egyúttal el! Különösen szembetűnő ez olyan állomások esetében, mint az Antonio Sant’Elia futurista vízióit – az eredetinél persze kisebb méretben – valóra váltó Kálvin téri megálló a maga kígyózó mozgólépcsőivel és óriási látszóbeton áthidalóival. Meglehet, komoly érzékcsalódás következménye ez, melynek kifejezetten személyes okai adódnak esetemben, ám a földalatti és a felszíni világ közötti leglátványosabb kontrasztot a kelenföldi állomásoknál tapasztaltam, különösen a Bikás park és az Újbuda-központ megállóinál. Ez a szakasz a gyerekkorom alatt szalad, ha tetszik, egy olyan világ ma már egyre inkább csak emlékezetemben élő térpoétikáját fúrja át, amelyikhez lényegesen tartozott hozzá a külvárosi, szocialista lakótelepekkel tagolt kertvárosi atmoszféra. Olyan világ volt ez, amelynek elemi sajátossága, hogy világvárosi metró hozzá nem tartozott, legfeljebb csak futurista álmainkban, a messzi jövőben!

5_2.JPG

Képek: A budapesti M4 metró állomásai l Fotó: Szentpéteri Márton

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány