Marosi László Pen drive dant Fotó: Marosi László
A kincsek elrejtésében rendkívül kreatívnak bizonyult az emberi elme az elmúlt évezredekben. Barlangban, föld alatt, víz mélyén, páncélszekrényben, párnacihában lapultak a féltett holmik. A módszerek alig változnak, a kincs mibenléte annál inkább. Manapság a számítógépekben őrződnek a legféltettebb, kincset érő információk és titkok, melyeket kódok, jelszavak segítségével rejtegetünk. Marosi László formatervező egy pazar nyakékké alakított pen drive formájában kínál szellemes, egyszersmind esztétikus és biztonságos megoldást.
A kincseket hajdanán leggyakrabban a kincses ládában tartották, melynek kulcsát féltve őrizte a tulajdonosa biztos helyen, általában egy láncra fűzve a nyakában hordta. Így – állandóan szem előtt lévén – nem kallódhatott el, s mindig kéznél volt. Én ebből a régi hagyományból eredeztetem a nyakék medáljává formált pen drive ötletét, mely a tradicionális eszközhasználat felidézésén túl rendkívül praktikus tárgy, a mai ember számára a hétköznapi életben az apró-cseprő, figyelmet elvonó történések közepette hasznos segítség. Az ékszerként, a testen viselt eszköz ráadásul a talizmánokat, a kabalatárgyakat is eszembe juttatja, melyek ugyancsak a sorsfordító kincs témájához kapcsolódnak. A tervező egy szellemes fricskával párhuzamot von a számítógép és pen drive felhasználók, valamint az ősi népek mágikus vallásai, tárgykultusza között. Fétisek nélkül nem élhetünk – állapítja meg rezignáltan.
A pen drive ékszerként való viselésének gondolata tehát a múltban gyökerezik, bár szemügyre véve a tervező alkotásait, megállapíthatjuk, hogy keresve sem találhatnánk ezeknél 21. századibb tárgyakat. A múlt, a tradicionális gondolkodás és a jelen összekapcsolása azonban nem rekedt meg a funkcionalitás szintjén. Marosi László a tárgyak formavilágában is ügyelt ennek a kettősségnek a megvalósítására. Leginkább egy ősi geometrikus alakzat, a téglalap határozza meg munkáinak arculatát, melynél – ebben a felnagyított formában – klasszikusabbat és modernebbet elképzelni sem lehet. Az ékszerek felülete az egyik legrégibb fémmegmunkálási technikával, poncolással van díszítve. A poncolás azt jelenti, hogy az alkotó egy úgynevezett verőtő vagy verőpálca végét kalapáccsal ütve, apró kis vájatot, vagyis mintát alakít ki a fémen. A verőpálcának a díszítendő, sima felületre rácsapódó végét, illetve annak mintázatát maga a fémműves alakítja ki. A tárgyakon megfigyelhetjük, milyen aprólékosan és hányféle módon mintázott, dús felület jött létre. Próbáltam elképzelni, vajon hányszor kellett a verőpálca végére ütni ahhoz, hogy ez a sok-sok kis jel egész ékszereket beborítson, s az ősi technikából létrejöjjön egy új, 21. századi formanyelv.
Marosi László 1998-ban szerzett diplomát a Magyar Iparművészeti Egyetemen, azon kevés tervező egyike, aki a Kozma Lajos kézműves iparművészeti ösztöndíj után a Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjat is elnyerte. Munkáival hat évvel ezelőtt egy kiállításon találkoztam először, s azonnal megragadtak filigrán, kecses tárgyai. Minimálisan kevés, a laikus számára szabad szemmel alig látható mennyiségű anyagból is képes légiesen könnyed, ugyanakkor a szemet magára vonzó, exkluzív megjelenésű ékszereket készíteni. Minden tárgyán érezhető a magas szintű mesterségbeli tudás, a formai fegyelmezettség, az anyagokkal való bensőséges kapcsolat, a semmiségekből, olykor jelentéktelen anyagokból a sokak által áhított és megcsodált tárgy megteremtésének képessége. Munkái más neves tervezők alkotásainak társaságában január 13-ig láthatók a szentendrei Erdész Galéria kiállításán.
Spengler Katalin
