Médiumok kultúrtörténete

(Pillanatgépek, Műcsarnok, június 20-augusztus 23)


Regina Silveira – A szent paradoxona, 1994

Már-már közhelyszámba megy a megállapítás, hogy kultúránk az utóbbi évtizedekben erősen vizualizálódott, hogy hétköznapjainkban olyan vizuális, illetve audiovizuális ingerek árasztanak el bennünket, melyeket a befogadásra szánt idő rövidsége miatt feldolgozni és értelmezni nem tudunk, s melyek ezáltal „optikai tudattalanunkban” rakódnak le.

A vizuális ingerek robbanásszerű elterjedése olyan optikai és technikai felfedezések következménye, mint a perspektíva, a fotó, a film, a számítógép és a digitalizáció, melyekkel fokozatosan a tömegek számára is lehetővé vált a századokon keresztül csak az ábrázolás mesterei számára tartogatott lehetőség: a valóság realisztikus megkettőzése, az álló és mozgóképek tömeges leképezése.

A képek újfajta hegemóniája széleskörű vizsgálatukat teszi szükségessé, mely feladatot a vizuális kultúra kutatói vállalják magukra. A kultúrakutatás új ága abból a feltevésből indul ki, hogy a képek, s velük együtt a kortárs kultúra vizsgálatához szükségessé válik egy olyan attitűd, amelyet média-reflexivitásnak neveznek: „A média-reflexivitás annak firtatását jelenti, hogy mit látunk egy képen, ha nem az ábrázolt tárgyat szemléljük. Ilyenkor azt keressük, amit a képek a puszta leképezésen túl nyújtanak. E kérdés sürgőssége gyarapodó tömegmédia-tapasztalatainkkal egyre nyilvánvalóbbá vált” (Eifert).

A képek újfajta kutatása több szinten is zajlik. Az elméleti kutatás szintjén olyan területek rajzolódnak ki, mint az esztétikai látáselméletek (Boehm, Imdahl), a képelmélet és a kultúrantropológia összefonódása (Belting, Didi-Huberman, Gehlen, Plessner), vagy a technikatörténetet kutató médiaarcheológia (Kittler, Bredekamkp).

A C3 Alapítvány „Pillanatgépek” című kiállítása a Műcsarnokban olyan médiatörténeti kiállítás, mely a médiareflexivitás felvállalt attitűdjével a tárgyak szintjén mutatja be és értelmezi a médiumok kultúrtörténetét.

A kiállítás abból, a vizuális kultúra kutatásakor hangsúlyozott nézőpontból indul ki, hogy a képek vizsgálatakor olykor elkerülhetetlen művészi kép és nem művészi kép egy lapon említése.

Az itt kiállított tárgyaknak ugyanis két csoportja van. Az egyik csoportot a német származású Werner Nekes filmkészítő és médiakutató médiatörténeti gyűjteményének darabjai alkotják, a másikat pedig a médiatörténetre reflektáló kortárs művek.


camera obscura könyv
Nekes gyűjtemény

A Nekes gyűjtemény, melyben perspektíva rajzok, camera obscurák, laterna magicák, dagerrotípiák, anamorfózisok, lamellás képek, árnyék-színházak, boszorkánytükrök, kinematográfok, és egyéb furcsaságok találhatók, azt a göröngyös utat mutatják meg, amelyet az ember járt be kísérletezései során, melynek célja a képek előállítása, a valóság egyre pontosabb leképezése volt.

A kortárs művek részben a múlt felfedezéseire reflektálnak, részben a látáselmélet problémáit ábrázolják, részben pedig a jelenkor legújabb felfedezéseit (lásd számítógépes szimuláció) mutatják be.

A kiállítással kapcsolatban számomra az egyik legizgalmasabb probléma, az, ahogy az itt kiállított művek és tárgyak a klasszikus reprezentációelmélet alapvetéseit módosítják, árnyalják, olykor pedig meg is haladják.

A klasszikus reprezentációelméletek szerint képmás és mintakép között hasonlósági viszony van, és a kettő közötti közvetítő – ami a képet létrehozza (kéz, szerkezet vagy gép) – elméleti szempontból elhanyagolható.


Kalapos szerzetes
Nekes gyűjtemény

A kortárs médiaelméleti kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a képet előállító médium nem elhanyagolható része a történetnek. Ha nem is fogadjuk el fenntartások nélkül McLuchan paradigmatikus, ám a reprezentáció komplexitását némiképp leegyszerűsítő mondatát, mely szerint „a médium az üzenet”, a kiállítás során azt mindenképpen be kell látnunk, hogy a médiumoknak fontos szerep jut a képelőállításban.

Különösen azok a tárgyak és művek hívják fel erre a gondolatra a figyelmet, amelyek előállításakor a médium mintegy transzformátorként működik. Vagyis a képmás és a mintakép nemcsak hogy nem feleltethetők meg egymásnak, hanem olykor felismerhetetlen különbség van közöttük egészen addig, amíg a médium nem transzformálja a képet. Ennek tipikus esete az úgynevezett anamorfózis, mely egy geometrikus tükörtest segítségével végzett – csak bizonyos nézőpontból látható – képi transzformáció. Vagy a transzformációk között említhetők Duchamp forgókorongjai, melyek mozgatással a kétdimenziós tárgyak felületén háromdimenziós látványokat szimulálnak.

A képmás és a mintakép közötti különbség az olyan munkáknál különösen látványos, ahol az árnyék és a tükrözés problémáját használják az alkotók. Ennek egyik módja például, amikor a tárgy, a tudatunkban megjelenő körvonal és a tárgy árnyéka nem egyeznek meg egymással. Vagy ennek kifogatása Markus Raetz Nyúltükör című munkája, ahol egy bizonyos nézőpontból nézve a tükörben Beuys sziluettje látszik, miközben a tükör előtt egy nyúl körvonalai láthatóak.


Markus Retz – Nyúltükör, 1988

A legújabbkori felfedezéseket bemutató munkák közül különösen látványos Szegedy-Maszák Zoltán Vizuális kommunikáció-Jonathan Swift tiszteletére című interaktív installációja, ahol egy számítógép közvetítésével geometrikus mintával ellátott fekete-fehér ábrákat tartalmazó, a néző által kézbe vehető lapok előtt virtuális három dimenziós tárgyak jelennek meg, melyek a lapok forgatására úgy reagálnak, mintha valós tárgyak lennének.


Vizuális kommunikáció – Jonathan Swift tiszteletére, interaktív installáció, 2008

A számos kiállított tárgy és műalkotás – melyek között barangolva izgalmas látáselméleti problémákkal, paradoxonokkal találkozhatunk – arra a gondolatra hívják fel a figyelmet, melyet a kiállítás katalógusában Jean Cristophe Royoux is megfogalmaz: „Werner Nekes műve (…) azt demonstrálja, hogy nincsen egyetlen érvényes útvonal, amely a klasszikus mozi felfedezésébe torkollna”. Jóllehet, a sok-sok éves kísérletezés, melyet a Zeuxis szőlője legenda is alátámaszt, arra irányult, hogy az ember képes legyen a valóság minél pontosabb megkettőzésére, olyannyira pontos megkettőzésre, hogy az eredeti és a képmás között a lehető legkisebb legyen az eltérés. Az ókori ábránd a fotó, majd a mozgókép felfedezésével úgy tűnik, valóra vált. Ennek ellenére – miként azt az itt kiállított kortárs művek is mutatják – a kísérletezés nem szűnt meg. A következő állomás a reprezentáció megkettőző logikájából való teljes kilépés, vagyis annak felfedezése, hogy hogyan lehet képeket előállítani a harmadik dimenzióban látható képmás nélkül. Úgy, ahogy a bibliai történet szerint a teremtő Isten alkotott.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány