Veszélyes útvesztőbe került a hazai kortárs műkereskedelem, melyből egyelőre inkább csak lefelé vezetnek kiutak. A műkereskedők sok esetben a non profit szférától tökéletesen függetlenül, sajátos – nem éppen szakmai – szempontjaik alapján menedzselnek, promotálnak művészeket, s töltenek meg magángyűjteményeket. A sales technikákat már nálunk is jól elsajátították a galeristák, csakhogy többségüknek az „áruval” kapcsolatban mindössze annyi a koncepciója, hogy könnyen befogadható, nagyon tetszetős, így könnyen eladható legyen.
Szerencsére akadnak bevállalós galériák is: Baglyas Erika Egyen-súly c. kiállítása a Knoll Galériában
Az általában tőkehiánnyal küzdő budapesti műkereskedők között alig akad olyan, aki a gyors, azonnali profitrealizálással szemben inkább a távolabbi jövőre gondol, a hosszabb távú célok érdekében lassít, és elsősorban megalapozott szakmai információkra vagy minőségérzékére hagyatkozva választ művészeket. A vásárlókat, gyűjtőket a galeristának könnyű meggyőzni, hiszen a non profit, illetve a hiteles szakmai intézmények eszközei és lehetőségei igen csekélyek ennek a rétegnek a megszólításához. A vásárlóközönség számára így a műkereskedő véleménye, tekintélye, szavának súlya tehát az egyetlen orientáló tényező, tájékozódási pont egy légüresnek tűnő, fogódzók nélküli térben.
Csontó Lajos Még nem elég… című installációja az Inda Galériában
A galeristák változatos eszköztárat dolgoztak ki az elmúlt évek során, ezt volt alkalmam részletesen tanulmányozni a Műértőben a műkereskedelmi galériákat bemutató cikksorozatom tapasztalatai kapcsán is. A professzionálisabbak például igyekeznek olyan pályakezdő művészeket a galériához kötni, akik annyira fiatalok, hogy még nem is lehetnek referenciáik, ettől a szemponttól tehát könnyen el is lehet tekinteni. Ez több előnnyel is kecsegteti a vásárlót, egyrészt a jövendő tehetség felfedezésének ígéretével, s nem másodsorban azzal is, hogy igen olcsón, a „konyhapénzből” hozzájuthat akár nagyobb méretű, a galerista által jelentősnek mondott alkotáshoz. Halványan a távolból a jótékonyság glóriája is fölsejlik, hiszen a pályakezdő művészeket „támogatni” szép dolog (sokak szerint: a műtárgyvásárlás=a művészet támogatásával, szerintem: nem).
Teremnek nálunk olyan műkereskedők is, akik szerint rossz úton járnak azok a művészek, akik komor, depresszív műveket hoznak létre, mert a mai világban az emberek arra vágynak, hogy felvidítsák őket. Ezért a galériájukban csak optimista, pozitív alkotásokat árulnak. Számomra a legszélső véglet az a műkereskedő, aki több közép- és élemedettebb korú művésszel dolgozik, akiknek gyakorlatilag egyáltalán nincs semmiféle szakmai hátterük (a műveiket itt most nem minősíteném). A hihetetlenül jó meggyőzőképességgel megáldott galerista azonban éppen ebből kovácsol előnyt, mondván: ezek a művészek nem majmolják a divatot, nem állnak be a trendkövetők közé, hanem bátran vállalják magukat, egyéni úton járnak, ezért tíz-húsz év múlva már csak ők lesznek érdekesek, nem azok, akiket a múzeumok botor módon manapság mutogatnak. A meg nem értett, a maga korában fel nem ismert zseni esetére említ is néhány csillogó példát a huszadik századi művészettörténetből, leggyakrabban Csontváryt, s szemrebbenés nélkül árazza és értékesíti egy-két millió forintos nagyságrendben az így promotált festményeket. A különutas, a sajátosan magyar, senki máshoz nem hasonlítható hazai művész-zseni ábrándképére egyébként a galériákat negligáló, műtermekből vásároló, a nemzetközi művészetben járatlan gyűjtők is igen fogékonyak.
Persze igaza van annak, aki ezen egy jót nevet, és megvonja a vállát: kettőn áll a vásár, mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, a gyűjtőnek a pénzéért joga van akár hülyének is lenni. Így igaz, de mennyivel jobban járna a kortárs magyar művészet, ha az egyre szélesedő vásárlói réteg által a műtárgypiacon elköltött pénzmennyiség a szakmailag kívánatosabb irányokba folydogálna. Talán azon sem kellene annyit értetetlenkednünk, miért utasítják el a magyar galériák jelentkezését a nemzetközi vásárokon.
A gyűjtők között számos olyan jószándékú, tanulni vágyó személy akad, aki a hazai vizuális nevelés és az általános vizuális kultúra katasztrofális következményeiből kifolyólag tanácsadó, szakmai mentor iránymutatására, segítségére szorul, s képezhető lenne. Ám csakis a vakszerencsének köszönheti, hogy a műtárgypiacon ki csap le rá, tapogatózó lépései milyen irányt vesznek. Egy a Budapest Art Fair keretében szervezett szakmai beszélgetésen a LUMU igazgatója a helyzetre reagálva kijelentette, hogy nem kíván együttműködni a gyűjtőkkel. A Műcsarnok igazgatója annak a véleményének adott hangot, hogy a nemzetközi trendeket követve hamarosan itthon is minden megváltozik majd. Így legyen, reménykedünk. Sem ő, sem mások nincsenek tisztában azonban azzal a ténnyel, hogy az elmúlt években milyen hatalmas gyűjtemények halmozódtak fel a fentebb leírt módon, mekkora összegeket fektettek/nek/ be a nyilvánosságot kerülő vásárlók műtárgyakba. Ráadásul a műkereskedők döntő többségét továbbra is kizárólag a nyereség minél hamarabbi realizálása motiválja.
*A főcím idézet Földes András Kísérlet láthatatlan művekkel című cikkéből
