Olvassuk az újságokban, hogy a nemzetközi kortárs művészeti piac már jó ideje csúcsra jár, egyelőre a tavaly őszi pénzügyi válság sem rengette meg. Hogy az árak csillagászatiak, s a legnagyobb sztárok művei esetében a kereslet jóval nagyobb a kínálatnál. Innen Magyarországról azonban nehéz elképzelni, hogyan van ez, más az optika. A kortárs műtárgypiac nálunk is egyre szélesebb, sok a vásárló, gyűjtő és a nagypályás játékosok is fölbukkantak már, mégis szinte felfoghatatlan, hogy például Londonban ha valaki az utcáról sok-sok pénzzel besétál egy galériába vagy egy kortárs művészeti vásárra, miért ne vásárolhatná meg csak úgy a legmenőbb műtárgyakat.
A Műcsarnokban látható kiállítása apropóján Budapesten tartózkodott Luc Tuymans menedzsere egy fogadáson kérdésemre elmondta, hogy annak, aki a festőművésztől vásárolni akar, föl kell kerülnie egy várólistára és ki kell várnia a sorát. A listára azonban kizárólag azok kerülhetnek fel, akiknek a már meglévő gyűjteményét a menedzser elég rangosnak találja. A kevésbé tájékozottaknak jelzem, hogy Tuymans festményeit igen borsos áron (1 millió euro körül) értékesítik aukciókon és galériákban egyaránt. Mi a hozadéka annak – természetesen a műalkotás élvezetén túl -, ha egy hazai gyűjteményben megjelenik egy Tuymanshoz hasonlóan ismert, jegyzett nemzetközi művész munkája? A márkanévnek számító alkotók művei egy kollekció védjegyévé válnak, presztízst teremtenek a leghozzáértőbb szakmai körök szemében is.
Rita Ackermann Rita Ackermann I want more!, 2002 Match Made in Heaven- Failed, 2006.
A feladat adott volt tehát – neves nemzetközi művészektől kell vásárolni külföldön. A megvalósítás azonban nem tűnt könnyűnek. Egyfelől azért, mert a nemzetközi kortárs képzőművészet a laikus számára olyan áttekinthetetlenül széles és beláthatatlan útvesztő, amelyben a tájékozatlanoknak nagyon nehéz tanácsadó nélkül ösvényt találni. Másfelől azért, mert – hamar megtapasztaltuk – az utcáról ismeretlenül betérve valóban leginkább udvarias elutasításra számíthat az ember egy jól menő nyugat-európai galériában.
A művészeti életben való tájékozottság, az intellektuális erőfeszítés és a fizetőképesség egyformán fontos, a gyűjtőtől elvárt tényezők tehát ezen a terepen. Kissé tovább nehezíti a helyzetet, hogy a magyar műgyűjtő, mint kategória, mint jelenség szinte ismeretlen a nemzetközi kortárs műtárgypiacon. Jellemző, hogy a tekintélyes Denis René Galériában, ahol Vass László egy évvel előttünk vásárolt, sokkal könnyebben boldogultunk.
Eleinte azzal próbálkoztunk, hogy a Budapesten kiállító külföldi művészektől vásároljunk, így tették ezt a magyar műgyűjtők száz évvel ezelőtt is. Grayson Perryvel kezdtük, amikor a YBA alkotói a Műcsarnokban állítottak ki évekkel ezelőtt. Legalább három még nem eladott műtárgyat láttunk a tárlaton. Kapcsolatba léptünk vele az Interneten keresztül, s kelet-európai mivoltunk olyan kuriózumnak tűnt a szemében, hogy válaszolt megkeresésünkre, és közölte a műtárgy árát. Elég magas volt, próbáltunk óvatosan, picit alkudni. Nem kellett volna, mert azonnal londoni galeristájához irányított bennünket (Victoria Miro Galéria), akivel az azóta eltelt évek folyamán állandó próbálkozásaink ellenére sem tudtunk zöld ágra vergődni. Nem mellesleg, a levelezésünket követő hónapban Perry megkapta a Turner-díjat, művei gyakorlatilag elérhetetlenné váltak. Az utóbbi években, sajnos, ez a módszer már egyáltalán nem is működik, a Budapesten kiállító rangos nemzetközi művészek friss munkáikat nem hozzák ide, a magyaroknak a múzeumi és magángyűjteményekből kölcsönkért régi anyag is megteszi (lásd pl. Muntean és Rosenblum vagy Luc Tuymans). A legcélravezetőbb lépés az volt, hogy olyan kisebb, kevésbé jelentős művészeti vásárokon próbálkoztunk, amelyeken néhány jelentős galéria részt vesz, de a nagy vásárlók, főként az amerikai gyűjtők nem tolonganak. Ilyen alkalmakkor egy magyar gyűjtő érdeklődése is fölértékelődhet. A kisebb vásárokon sikerült hosszabb távú kapcsolatokat kialakítani néhány londoni, német és svájci galériával, a német nyelvterületeken egyébként kevésbé arrogánsak a galériatulajdonosok, mint Londonban. Legutóbbi szerzeményünk az Amerikában élő, egyre sikeresebb Rita Ackermann, alias Bakos Rita több képe, melyet egy svájci galériában vettünk. A nemzetközi alkotások gyarapodásával gyűjteményünk/ázsiónk is fölértékelődik a külföldi műkereskedők szemében, manapság a legrangosabb vásárokon, Bázelben és Londonban is ismerősként fogad bennünket néhány galéria. Most már szabad a vásár!
Ezek még festeni se tudnak! Hogy a faszba kerülhet ennyibe egy kép? Esküszöm egy kezet nem tudnak lerajzolni! Mi az a kannából vizet locsoló eszkimó a macskákkal? Ilyen macskás képböl van 100millió!
Sokkal visszafogottabban, de nekem is hasonlóan negatív a véleményem.
az általad említettek sokkal inkább jó marketingnek, semmint tartalmuknak köszönhetik sikerüket. régi trükk, ami nehezebben elérhető, kelendőbb.
te magad is látod a túlkinálatot.
tipp: el kell jutni a zenéi, ill. egyéb
nem túldimenzionált művészeti ágakon keresztül / hisz ők, csakúgy mint nálunk
ismerik egymást / a művészekhez.
szerintem is botorság elsőre alkudni, én inkább húznám az időt, építeném vétel nélkül is a kapcsolatot.
Ma még szabadabb, mert a művek ára katasztrofálisan esik.
Erről mikor tetszik írni?
Tájékoztatásként: Tuymans úr majd két m2-es képét a Christie’s most 2-300.000 font közötti áron kínálja októberi árverésén.
Ez ma, jó esetben 350.000 € értékig mehet fel.
A zuhanás vagy 700.000 (!!!)€.
Időközben, a tegnapi és tegnapelőtti NY-i árveréseken mindkét nagy aukciós háznál jól mentek a kortársak.
A kérdés az: ki érdeklődik újra?
Bejegyzéseiből kitűnik, hogy rendkívül jól ért az árakhoz, aukciókhoz, s lefegyverzően logikusan érvel a képzőművészet ellen. Nos, az árak változásairól fogok majd írni, ha úgy érzem, hogy tisztul a kép, és már érdemes. Nyilván azért írok egyáltalán, mert én ismerek olyanokat, akiket érdekel a képzőművészet – valószínűleg, akik a NY-i árverésen vásároltak, ilyenek voltak -, őszintén sajnálom, hogy ön nem ismer.
@Spengler Kati:
Semmilyen kapcsolatban aukciókkal nem vagyok, de a net lehetőséget ad néhány esemény követésére.
Az árak, ha tetszik, ha nem. változtak.
Méghozzá irtóztató sebességgel és lefelé. Az Ön írása mintha valami régmúltból szólna, amikor különö tisztelettel figyelték a világban a sámánisztikus nagy embereket.
Ha ma – nem nem Magyarországon, ahol nem a piac, hanem a megélhetésnem gondolt eladás és a soha meg nem valósuló értéktartásba vetett hit mozgatja azokat, akik eladnak és vesznek, ha egyáltalán vesznek, mert ez már nagyonis kérdéses – venni akar egy jó festményt, felét-harmadát, vagy még kevesebbet kell érte adnia.
Megértem, hogy a gyüjteménye virtuális értékének csökkenése kellemetlen eseményként éri, de az árak és a trendek változása csak megérne egy kisebb írást.
Ami a képzőművézetet illeti: mindig voltak, vannak és lesznek, akiket érdekel, ez természetes. Másokat viszont nem. És egyelőre ők vannak többségben. Nem mintha nekik lenne igazuk, de a képzőművészet, különösen annak kortárs változata – ahogy például itt prezentálja magát – nem sok ember érdeklődését kelti fel.Az enyémet sem.
Megjegyzés: ismerek olyanokat, akiket érdekel. Ha nem ismernék, nem sajnálnám, mert nincsen mit.
Az árak változása a gyűjtőt pillanatnyilag elég kedvezően érinti. A befektető az, akit rosszul érint (aukciókon kortárs művészetet gyakrabban a befektetők vásárolnak). A befektető ugyanis rövid távokban gondolkodik, ma megvesz valamit a nyilvános aukción mindenki számára látványosan követhető áron, egy-két-három év múlva eladja, még magasabb áron. A gyűjtő húsz-harminc évben gondolkodik, vagy az utódaira hagyja a gyűjteményét. Számomra tökéletesen indiferens, hogy a gyűjteményem ebben az évben mennyit ér, mert még nagyon-nagyon sokáig nem akarom eladni. Az viszont kifejezetten kedvezően érint, hogy lejjebb mentek az árak, mert vásárló vagyok. Mellesleg kortárs műtárgyakhoz jutni a gyűjtők nem annyira az árveréseken, inkább a galériákban és az art faireken szoktak, az újságokban igen ritkán publikált, az aukcióktól eléggé eltérő áron. Ezeken a helyeken most a 2006-os árszintek vannak érvényben, ez azért nem olyan rettenetes zuhanás. Valószínűleg néhány éven belül fokozatosan újra visszajönnek a magasabb árak, addig venni kell, és nem eladni. A jól kiválasztott műtárgyak egyébként az idő múlásával is felértékelődhetnek, egy-egy művész már lezárult korszakából származó, limitált számú művek értéke mindig magasabb, mint a frissen létrejötteké.
@Spengler Kati: Dehogynem érdekli, egyáltalán nem indifferens a jelenlegi ár.Például azért sem, mert a gyüjtő el szokott adni annak érdekében, hogy más tárgyakat szerezzen be. Kivéve, ha annyira tőkeerős, hogy mindent meg tud saját forrásaiból szerezni.
A gyüjtők az egy tág fogalom, s feltételezhetően nem egyenlő magával.
Amit tehát mond, azt én mint olvasó erős, igen erős kritkával vagyok kénytelen olvasni.
Például: a gyüjtők árveréseken is vásárolnak,mert ott olyan munkákkal találkozhatnak, amelyekkel másutt nem.
Galériában vásárolni, bárhol a világon, azt jelenti: drágábban jut a gyütő a mű birtokába.
Nézzük egy marginális példát: Tony Cragg egy nyomata mindenestül 800 dollárba került egy LA-i árverésen tavaly novemberben. A Serge Ziegler Galerie egy hasonló sokszorsított grafikát 1500-2000 euróért, mintegy 2100-2800 dollárért kínál.
Mondjak még hasonlókat? Minek, tudnivaló, hogy ez a helyzet.
Ha Önnél és a vásárlási helyeinél még a 2006-os árszínvonal az érvényes, akkor úgy kell maguknak. Ahogy én olvasgatom a sajtót, a galériák épphogy nem képesek arra, hogy tartsák az áraikat, bármennyire is nem tetszik ez nekik. Mert nem tetszik.
Visszajönnek a régi árak? Kötve hiszem. Az Ön által is említett rövid távű befektetők eltávolodtak a piactól, nincsen most olyan kereslet és – micsoda meglepetés ! – a nagy aukciósházak is felfedezték, hogy a gyüjtők ( azok minden fajtája ) az igazi célpiacuk.
Mindazonáltal a kapitaizmusban a gyüjtő és a befektető nem elválasztható, mint erre utaltam a gyüjteményfejlesztés témájánál egy röpke mellékmondattal.
Talán összetéveszti a magángyüjtőt és a vállalati gyüjtőt ( mert hát az Ön is nagyon jól tudja, hogy a corporate collection milyen jelentős erő ), a befektetési alapokkal, vagy a műalkotást értékpapír ekvivalensnek tartó börzeiánerrel.
Az is hipertévedése, hogy a gyüjtő a gyerekeinek hagyja a gyüjteményt. A yüjtő magának, a maga örömére gyűjt és a gyerekeit általában nem érdekli a gyűjteménye. Ez tény, látható a jelentős gyűjtemények szétszóratásában vagy a gyűjtők között pánikszerű gyorsasággal terjedő magánmúzeum-alapításai lázból.
Még egy apró megjegyzés: limitált számú? Mire gondol? A Denise René előállította Soto Kocjájára? Annak tényleg felment az ára. Másokénak pedig le. Nincsenek egyirányú utcák.
Szóval: több önkritikát kérnék Öntől és kevesebb véglegesnek szánt kijelentést.
Én csak olvasok.
Az Inda Galéria a FIAC-on! És milyen jó helyen: a N. Klagsbrun Galéria szomszédságában.
Valami kis kommerciális siker csak lesz.
A FIAC-ra kiadott, nem túl derülátó Artprice jelentsből egy töredék:
…the banks stopped financing acquisitions of art works (UBS closed down its art
advisory pole dedicated to buying and selling artworks), and private subsidies to
the Arts began to freeze up leading to significant personnel reductions at some
of the most prestigious museums (the Detroit Institute of Arts and the Museum
of Contemporary Art in Los Angeles both cut staff by 20%). A wave of lay-offs
hit the American art world… from the museums to the investment funds, passing
through some of the most prestigious galleries. Certain major art meetings and
fairs were cancelled. Already in 2008, Art Cologne Mallorca, Art Frankfurt, and
DC Düsseldorf Contemporary were shelved and the damage continued into 2009
pulling the plug on Scope London, Scope Hamptons, Photo London, the Basle
Red Dot Art Fair, the Grosvenor House Art & Antiques Fair and the Biennale des
Antiquaires in Paris. Artparis Abudhabi, the first large-scale international art fair in
the Emirate, opened only twice: once in 2007 and again in 2008. However, a new
fair is due to open in November 2009 called Abu Dhabi Art.
Needless to say, the auction houses have also suffered. In October 2008, the rate
of unsold works suddenly took off from 33% to 47%. In the contemporary segment,
it was above all Hong Kong, Singapore and Dubai that were the first to feel
the chill winds of recession. In Hong Kong, Sotheby’s October 2007 bought-in
rate was under 10%. By October of the following year it had climbed to 29%,
dragging auction revenue rapidly downhill. Simultaneously, auction sales around
the world became increasingly difficult and visions of a complete buying freeze,
with empty auction rooms and failed new markets prompted auctioneers into an
urgent drive to convince sellers to lower their reserve prices before the big sales in November.
Nos, hogyan is állunk?
Ott volt valaki a Budapest Art Fair-en? Milyen volt?
@iparterves: Szia, mire vagy kiváncsi? valaki
@creo: Lényegében mindenre. Benyomások,kiállítók, árak, művészek, látogatók, megjelenés.
@iparterves: Magyar viszonylatban, szép standok is voltak. Agyament árak, kevés látogató. Egy-két érdekesebb művész kortársban, bár engem a klasszikus jobban érdekel. Sajna kereskedni azonban még nem tudunk. Minden galériás feszült volt, fáradt és szomorú.