A mi utcánkban mindig történik valami

Ez volt a címe annak a mesekönyvnek amit óvodáskoromban kaptam a szüleimtől, hogy végre vegyem észre a körülöttem zajló való világot, és a na mit láttál ma kérdésre ne válaszoljam mindig azt, végtelen, kiscsoportos spleenemben, hogy hát, semmit. És akkor, a könyv útmutatásai alapján, és a sikeres didaxis kétlábon járó példájaként, tényleg elkezdtem észrevenni, hogy gyönyörű piros postaláda virít a posta előtti falon, hogy szép sárga villamos zötykölődik a szintén sárga – akkor még meglévő – keramitkockákra fektetett síneken (amelyeken télen az idős nénik és bácsik úgy zúgtak el, mint ama bizonyos győzelmi zászló), hogy kedvesen kiinteget a hentes bácsi a boltból egy szál kolbászt lengetve a kezében, és hogy forog, egyre csak forog a patyolat kirakatában az óriási, titokzatos és kicsit félelmetes mosógép dobja. És akkor rájöttem, hogy a mi utcánkban tényleg mindig történik valami, és hogy sok mindent lehet látni – csak akkor még nem tudtam, hogy ezt vizuális kultúrának is hívják.

Azóta is, az utcán járva-kelve egyre csak nézek és látok, ami olykor örömmel, máskor meg bosszúsággal, hogy ne mondjam, elkeseredéssel tölt el. Most egy ilyen utóbbival fogok indítani, s jóllehet már nem lehet az utcákon látni, mégis írni fogok róla – méghozzá csakazértis kép nélkül -, mert  a hazánkban forgalmazott reklámok közül nálam ez ütötte ki végképp a biztosítékot, és egyszerűen elrettentő, s az ország morális állapotát  riasztóan pontosan jelző példaként fogom felemlegetni. Egy-két hónapja, az Astoriánál, a Filmmúzeum épületének (tudom, tudom, már nem az, de nekem az maradt) homlokzatát hosszú heteken keresztül egy  gigantposzter takarta el, amelyen egy hatalmas, fekete jeep-szerű képződmény volt látható, egy olyan erőgép-féle, amit épeszűbb kultúrákban nyilván kombájn helyett használnak aratáskor. A poszter nap mint nap a következő feliratot hirdette, bele a nagyérdemű pofájába: „Alázatra tanít”, majd alatta: „Másokat.” Azt hiszem, ennél tömörebben nem is lehetne összefoglalni, hogy a XXI. század első tizedében, Magyarországon hogyan is vélekednek arról, hogy mire való az erő (illetve a hatalom). Mondhatni, egy ország ars poeticáját sikerült megfogalmazniuk, ami nem kis teljesítmény. Ha nem így lenne, ha nem ez ivódott volna bele a pórusokba, és ha nem ezt kellene tapasztalnunk nap mint nap (főleg vezetéskor), akkor nyilván nem gondolnák azt, hogy egy ilyen szöveggel bármilyen célcsoportot is sikerrel lehet elérni. Ezek a kreatívok nagyon tudhatnak valamit. Mindenestere, ezúton üzenem nekik és a megrendelőiknek, hogy e jól sikerült kis stücknek köszönhetően, soha, semmilyen körülmények között, még kínzás, és lottófőnyeremény esetén sem veszek Hyundait. Köszi, egy gonddal kevesebb.

Szemezgessünk most már inkább abból, amit manapság láthatunk, ha a fent említett utcán, a mi utcánkon vegigmegyünk. A díjnyertes kétségkívül az a valami (tárgy? szobor? installáció? reklám? tábla?), ami egy ideje az újonan megnyílt férfiszépségszalon előtt látható, s ami távolabbról leginkább egy szerény sírhelynek látszik a dús lombok alatt.

Vajon kit temethettek ide, az Újlipótváros szívének számító utca járdájára, illetve a járdája alá? Netán a kerület egy díszpolgárát, aki életét környezetünk jobbításáért áldozta? Vagy valamilyen második világháborús emlékmű lenne? Kegyhely? Szimbolikus sír? Közelebb merészkedve ezt láthatjuk:

A „síron” lévő táblán ez olvasható:
 „Figyelem! Mérgező vegyszerrel fertőtlenített terület!
Attention! This area is fertilized with poisonous chemicals!”     

Ha valaki esetleg nem értené: e képződmény nem más, mint az oda – az üzlet elé – kakálni merészelő kutya majdani síremléke („Jaj, Fifike, mért nem hallgattál a gazdira?!”), egy kis materializálódott, kőbe vésett jövőkép. Érdekes koncept. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az önkormányzat milyen címszó alatt adta ki erre a járdahasználati engedélyt.

Haladjunk tovább. A hirdetőoszlopon a Gyermekmentő Szolgálat legújabb reklámja látható, amivel az egész várost sikerült beborítaniuk (hm, úgy látszik ezekből az 1%-okból elég sok összejöhetett…)

A kreatívok megint dolgoztak. Team spirit building-re mennek a Bakonyba, aztán alaszkai incentíva-túrára, súgnak-búgnak, összehajolnak, majd arra a kérdésre, hogy vajon mivel is lehetne gyermekek nyomorúságos helyzetére leghatásosabban felhívni a figyelmet, homlokára csapva az egyikük végül így kiált fel: hát persze! egy láthatóan (vizuálisan) nyomorúságos helyzetben lévő gyermek képével! Érdekes, úgy tűnik, hogy ha személyiségi jogokról van szó, a gyermek nem számít személyiségnek. Használjuk, reklámot gyártunk belőle és rendes kis zsozsót markolunk érte. És ha még be is jönnek azok az 1%-ok, majd igazolva látjuk végtelen tehetségünket és kreativitásunkat. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ez csak egy színész. Mert akkor annál rosszabb.

Ezek után, inkább lemenekülök a Jászai Mari téri aluljáróba, ahol a korporatív vizuális kommandók munkálkodása után valóságos felüdülésként hatnak a gerilla-vizualitás gyümölcsei. Itt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok a köztulajdon rongálásának a híve – kivéve, amikor – néha, ritkán – a beavatkozás jót tesz a köztulajdonnak. A tér aluljárójához közeledve, még nem egészen ez a hatás, kissé széteső, kaotikus, még grafittiben is amatőrnek ható munkálkodás jelei

(noha a GIRL FIRE felirat láttán muszáj mosolyognom), de lássuk be, ez még inkább csak vizuális szemét. Ám az aluljáróba bemenve ez a látvány fogadja a gyanútlan vándort:

Igazi „profi” munka – ha ez a terminus itt nem hatna paradoxonként. És tegye fel a kezét, aki szerint az aluljáró így nem néz ki jobban, mint steril állapotában. Csak azt sajnálom, hogy a „Szőkék, haza!” felirat az újabb rétegek rárakódásával már nem olvasható. Csakúgy, mint az a grafitti, ami sokáig az Erzsébet-híd oldalán virított, és amit véleményem szerint védetté kellett volna nyilvánítani: „Love me kender.”
A városi palimpszeszt a városlakók emlékeiben archiválódik.

Bán Zsófia