Mély játék-Gerhes Gábor antropológiája

A nyolcvanas évek nekem a Balatont, meg a Sexepilt jelentette a kínai kormánnyal és a manhattani zombiekkal. Egyes érettebb és tájékozottabb kultúrafogyasztók ugyanebben az időszakban bizonyára Clifford Geertzöt és Michael Baxandallt olvastak, angolul. Tisztelettel jelentem, hogy a hiányokat mára pótoltuk, a lemaradást behoztuk, sőt még tőkét is kovácsoltunk belőle. Vagyis tudjuk, sőt nagyon is jól tudjuk, hogy mit akar mondani Gerhes Gábor azzal, hogy a művészet (is) kulturális rendszer. De vajon tényleg tudjuk, vagy esetleg leragadtunk ott, hogy mit is akar tőlünk a kínai kormány?


Enterieur Gerhes Gábor Bolond világ című kiállításáról. Gerhes Gábor fotója

Akiket a BBS-kiállítás nem győzött meg arról, hogy a nyolcvanas éveket a Balatonon keresztül lehet a legjobban megérteni, azoknak mondom, hogy a kínai kormány minket akar, pontosabban azokat, akik valamit közölni szeretnének. A kínai kormány tehát Gerhest (is) akarja, a kérdés csak az, hogy mit tud kezdeni vele, hiszen ő már-már kínaibb a kínainál. Vagyis kiválóan beszéli az idegen kultúrák nyelvét, legyen az akár keleti, akár nyugati, akár antropológia, akár politika. Az önjelölt antropológus ráadásul látványos és szórakoztató formában oldja meg a kultúrák értelmezésének hálátlan feladatát. Esetenként talán túlságosan is látványosan, hiszen a kiállítás „bolondos” arca kissé kilóg a diszkrét, „tudományos” fotográfiák világából. Pontosabban, inkább belelóg az összképbe, a zászlókkal együtt. A pipázó, kalapos glóbusz és a kiszürkített zászlók (a román és a csád trikolór mifelénk a piros-fehér-zöld lobogót is könnyen felidézheti) hangsúlyos szerepeltetése ugyanis erősen karikatúraszerű politikai asszociációkat kelt. A kellemetlen csupán annyi, hogy nálunk ilyen szinten folyik a politikai diskurzus, így a tudós nem is nagyon karikíroz, inkább csak megjelenít.
  


Gerhes Gábor: Tóth Attila vagyok, fotográfia, 2009

Az antropológus tehát fotóz és szövegeket ír, illetve írat (Fejős Zoltánnal, a Néprajzi Múzeum igazgatójával, kiváló etnográfussal, a magyarországi jelenkutatás egyik jelességével). Vagyis megértő üzemmódban reprezentációkat készít a valóságról, és válogat a különféle kultúrák produktumai között. A válogatás előzményeihez csak annyit, hogy Geertz a nyolcvanas évek elején afrikai faragványokon, quattrocento festményeken és arab költeményeken szemléltette, hogy a művészet kulturális rendszer. Gerhes ettől jóval helyspecifikusabb, és többnyire nem is műalkotásokról beszél, és ráadásul még ki is fordítja Geertz állítását. A Bolond világ című kiállítás ugyanis nem arról szól, hogy a művészet kultúra, hanem arról, hogy a kultúra művészet. De persze nem csak úgy, önmagában. Egy kaukázusi típusú férfi (állítólag Tóth Attila, legalábbis az egyik), egy símaszk és egy koponya ugyanis önmagában, vagyis abban a bizonyos hétköznapi valóságban még nem művészet. Gerhes viszont olyan igényesen fotózza le őket, mintha nem pusztán egy kultúra, vagy egy rítus kellékei lennének, hanem egyenesen műtárgyak. És ezek a műtárgyak ráadásul annyira esztétikusan vannak fotografálva, hogy már maguk a fotók is műalkotássá válnak. A probléma akkor lesz kristálytiszta, ha elővesszük Gerhes szobrait és installációit is. A fehérre festett fekete, indonéziai szobrocskák ugyanis Duchamp óta műalkotások, és Beuys óta ugyanez a helyzet egy ősmagyar, sámánisztikus oltár művészi parafrázisával is, hogy a fekete-fehér, esztétizáló fotográfia hagyományáról már ne is beszéljek. De mit tehet akkor egy tanult fotográfus, aki saját bevallása szerint transzkulturális jelenségekkel foglalkozik?


Gerhes Gábor: Kína fegyverei. Négycsatornás videoloop digitális keretben, 2009

A fotográfus azt teheti, hogy eljátssza az antropológust. Azt az antropológust, aki tudja, hogy idegen, és mégis mindent megtesz, hogy a másik tudásának, nyelvének és kulturális tevékenységeinek apró töredékeiből összerakjon egy működőképes és idegenségében is vonzó rendszert. A gyanúsan nyilvánvaló poén pedig annyi, hogy Gerhes nem ment el Indonéziába, hanem beérte a budapesti vizuális kultúrával, és annak zavarba ejtő komplexitásával. A giccs és a butaság ugyanis házhoz jön, de ettől még nem fogjuk jobban érteni. Geertz és Gerhes perspektívájában a jobb megértéshez sűrű leírásra lenne szükség. Irány tehát a kínai piac, ahonnan például a loopolt, digitális videón megörökített fegyverek származnak. Ezek a fegyverek Gerhes értelmezésében nem csupán kínai gyártmányú fegyverek, hanem Kína fegyverei. És ez a Kína már nem a nyolcvanas évek Kínája, és nem is egy metaforikus kormányzat, amely kínaiul beszél. A kínaiság itt már nem az érthetetlen és értelmezhetetlenül idegen politikai nyelv szimbóluma, de nem is pusztán az olcsó bóvlié. Sőt még csak nem is igazán a gyarmatosító (olcsó munkaerőt és kiaknázatlan piacokat kereső) késő-kapitalista kolonializmus megtestesítője. Kína immáron az, aki kolonializál, ugyanis hamarabb sajátította el nyelvünket, mint mi a kínait. Gyorsan tanul, adaptálódik, és sikerre viszi a kommunizmust, legalábbis annyiban, hogy a KGST-piacokat már mindenhol felváltották annak kínai verziói. És ekkor az antropológus még bevetheti a mélyinterjú fegyverét is: Gerhest – e-mailbeli közlése alapján – egy párizsi emlék inspirálta arra, hogy digitális keretben, fény-effektusai teljében mutassa be Kína fegyvereit. Egyszer ugyanis egy párizsi ékszerész hasonló vizuális reprezentáció segítségével tárta fel az adatközlő számára a kiszemelt ékszer teljes szépségét. Antropológiai környezetben ez a fajta reprezentációs technika még azt az alapvető kultúratudományi és muzeológiai kérdést is felvetheti, hogy vajon mennyiben és miként reprezentálják egy adott kultúra használati tárgyai magát a kultúrát? Vajon a kínai fegyverek elmondanak-e bármit is a kínai kultúráról, vagy inkább a nyugati kultúra fogyasztói elé tartanak görbe tükröt?


Gerhes Gábor: Símaszk belülről, fotográfia, 2009

A reprezentáció végső kérdései továbbra is az azonosulás és az elidegenedés körül forognak. Gerhes látszólag elidegenít, hiszen ugyanolyan igényes „keretben” mutatja be a tüntető símaszkját, a kerámiagomba fenekét és a kaukázusi férfi portréját. A motívumok, a rítusok és a kulturális szimbólumok elidegenítésében mégis van valami különleges, mégpedig az, hogy Gerhes nem Brechtet követi, hanem Geertzöt. Nem szól ki a reprezentáció keretei közül, hogy hello ez itt csak egy színdarab, hanem elmerül benne, ami egyszerre kísérteties és tanulságos. Kísérteties, mert őszintén érdeklődő, és tanulságos, mert nem politikai és ideológiakritikai üzeneteket közvetít, hanem rávilágít a mindent átható populizmus és a relativizmus otthonosságának veszélyeire, valamint szemlélteti, hogy a „politikai” művészethez nem közvetlenül a napi politikán és a médián, hanem példának okáért a kulturális antropológián keresztül vezethetnek járható utak.

Gerhes Gábor: Bolond világ
2009. november 21 – 2010. március 15.
Kurátor: Izinger Katalin
István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

  • iparterves

    De miért csak a Balaton? Biztos ez?
    A művészet pedig ismét a teória szolgálólánya lenne?

  • hortib

    mécs, imretáji tavalyon a zuzmód nálam maradt.
    dinoséta: nyugger-nyakban
    forgács: 100 halottjátszófész
    mimég …
    cuky a satu ami japán

    oly messze

    kezdősorésvég

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány