Nem félünk a konzumtól?! – Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány

Az Elmegyakorlatok-Műcsarnok-könyvek sorozatának legújabb „tagját” olvasva olyan érzéssel gazdagodik az olvasó, amelytől nem támad óhatatlanul nagy kedve a radikális társadalomkritika vagy a kritikai művészet „igazságában” és gyakorlatorientált jövőjében hinni. Norbert Bolz német médiateoretikus és kommunikációkutató rövid, műfajilag esszének éppúgy, mint pamfletnek tekinthető művében – Konzumista kiáltvány – az osztályharc utáni, későkapitalizmus és likvid modernitás, avagy a poszt-ökonómia állapotát írja le, mégpedig a konzumtársadalom apropóján.

Norbert Bolz | forrás: flickr

Bolz egyrészt esszéisztikusan írja le a posztmodern társadalom és én kondícióját, másrészt már-már mint egy politikus „csinál” reklámot a kortárs jelennek, avagy a menekülő kapuknak híján lévő fogyasztói társadalomnak. Bolz logikáját követve, konzumnak lenni jó, sőt az egyetlen biztos és alkalmas módja az egyénnek arra nézve, hogy „megóvja magát” a Nagy Elméletre való törekvéstől, a liberálisokra jellemző Új Komolyságtól vagy éppen a fundamentalista ideológiáktól. Bolz szerint bár recessziója köszöntött be a teleologikus gondolkodásnak – azaz részben túl vagyunk az ideológiák korán – de bizonyos vallásosság iránti vágy töretlen. Ez nem is lehetne másként, hiszen – ahogy fogalmaz – „a fogyasztás nem ígéri sem a történelem célját, sem a végét, mindig valami újat ígér. És hol is következhetne be a transzcendenciától az introcendencia (Introszendenz) felé fordulás, miután a modernitás lerombolta az eget, ha nem az »evilági mélység« meghódításában.”

Rövid könyvének egy recenzense, a kultúrakutató Ludger Heidbrink szerint Bolz könyve egy „vékonyka” provokáció. „Magyar szemmel” olvasva azonban jelentős vállalkozásnak tartjuk. Miközben hazánkban a kritikai közegben hódít a spektákulum és szimulákrum elleni küzdelem, addig Bolz és „követői” kezdik megszokni, hogy ez a küzdelem és az általában vett konzumerizmussal szembeni ellenállás hősies és nemes praxis, ugyanakkor szinte egészen „hiábavaló” tevékenység. „A kultúrkritikusok munkanélkülivé válnak, mert a konzum kezdi elveszíteni rossz lelkiismeretét. (…) A kultúrkritika helyére már rég a vicces culture jamming lépett – és ez a szubverziós technika is az ügyes marketing szolgálatába állt. (…) Tulajdonképpen lehetetlen különbséget tenni a hackerek szubverzív dekonstrukciója és a marketing furfangos öniróniája között.” – írja Bolz könyvecskéjének Konzum fejezetében. Ebben nem téved nagyot, hiszen a napokban éppen egy párizsi ismerősöm mesélte, hogy Franciaországban folytatott beszélgetései megerősítették abban, mi szerint a francia reklámvilág legsikeresebb, feltörekvő, cseppfolyós énnel bíró marketingdiktátorai mindannyian Guy Debord köpönyege alól bújtak ki. A spektákulum társadalmának minden egyes sorát betéve tudják, így közvetve erősítenek rá arra, hogy a „kommunikáció a fogyasztó avantgárdja” (Bolz).

A divat kapcsán Tóth Bori ruhatervező úgy fogalmaz, hogy az tulajdonképpen „alkalmazott művészeti tevékenység”, amely során „a művészet és a kereskedelem szintetizálódik”, azaz úgy kell eladni egy terméket, hogy mellé filozófiát és érzelmeket is vásároljon a fogyasztó. Ez az a pont, ahol hosszabban kell idézni Bolzot, lám a budapesti Opera melletti ruhaszalon és a berlini Technischen Universität Médiatudományi Tanszéke nincs egymástól oly távol: „Ma a vásárlót meta-preferenciák – ahogy Harry Frankfurt filozófus fogalmaz, másodrendű vágyak (second order desires) – irányítják és ő azt követeli: Változtass meg! A márka ebben a folyamatban a vásárló transzformációjának médiumává válik. »Maga a fogyasztó a termék!«”.


Duane Hanson: Supermarket shopper | forrás: fafi.coolcats.fr

Ezek szerint a fogyasztó a transzformáció érdekében vásárolja meg árucikket, és nem csak a pre-ferenciák, hanem preferenciákra irányuló preferenciák aktivizálják és alakítják identitását. „A fogyasztás ma az én kultúrájának médiuma”, melynek társadalmi kontextusa és színpadja nem más, minthogy „az egzisztencia kozmetikázása annál fontosabbá válik, minél szavahihetetlenebbé válnak a kultúra vallási alapvetései és minél nagyobb az ellenállás, hogy a magánéletünket általános törvényeknek vessük alá. Ha a hit meginog, segít a stílus, vagyis az egzisztencia esztétikájaként létrehozott etika.” Elfogadva mindezt, be kell látni, nincs sok kivezető út a fogyasztói társadalomból.


Kaszás Tamás: Kollapszista Emlékmű | forrás: cspv.hu

Míg Magyarországon a kritikai szcéna provokálja – melyet a mainstream, beszéljünk társadalomtudományi vagy művészeti közegről, alig reagál le – a főáramot, addig szerencsésebb kommunikatív „képességekkel” megáldott országokban, régiókban már visszaszól, az odaát egyébként nehezen meghatározható mainstream. Bolz maga is a határon mozog: már nem a kritikai elmélet, de még nem is a reflektálatlan fogyasztói kapitalizmus híve. Úton van, és nem egykori kritikai énje felé. Szemben a német társadalomtudomány nehézkes nyelvtanával, Bolz inkább a közérthetőségre játszik, kiválóan szintetizál, Adorno és Luhmann, éppúgy megfér egymás mellett, mint Marx és Parsons vagy Walter Benjamin és Jack Nicholson.

Bolz az alig kilencven oldalon végig paradoxonokban ír, hiába, még mindig az a modernitás „nyelve”. Balogh István az alábbi módon írja le ezt az elméleti perspektívát: „Ez a kettős – mondhatnánk paradox – nézőpont eleve társadalomelméleti irányultságú, akkor is, ha esetenként filozófiai doktrínák keretében fogalmazzák meg. A filozófiai álláspont ugyanis éppen a paradoxia feloldásának programját szorgalmazza: vagy döntést igényel valamelyik oldal »javára«, vagy a feloldhatatlannak talált ellentmondás »megkerülésére«, meghaladására tesz kísérletet. Társadalomelméleti nézőpontból azonban a modernség korszakában erre nincs lehetőség. Ugyanis nem áll rendelkezésre a paradoxia feloldásának archimedesi pontja”.

Épp ezért Bolz is visszaüzen azoknak, akik szerint lehetséges lineáris kiút a modernitás problémakomplexumából. Bolz nem posztpunk – inkább a médiateória dandy-je – de a legjobb provokátorok egyike, és szemben az alapállítással nem a fundamentalista ideológiák és vallási mozgalmakkal szembeni markáns, a konzumtársadalom védőbástyái mögé menekülés (mint az előbbiekkel szembeni immunitás biztosítéka) gondolata miatt. Érdemes lenne az egyes fejezetek talán legerősebb mondatait idézni annak bizonyságára, hogy nem olyan könnyű vitatkozni azzal, aki a kritikai elmélet (és nyelvének) fonákságait talán annak híveinél is jobban ismeri. Már a Tézis felütése önmagáért beszél: „…a liberális dialógus mögött sem maga az értelem, hanem »a „(pár)beszédbe vetett hit « (faith in talk) áll. Ahogy Carl Schmitt, úgy Stanley Fish számára is az örök dialógus a liberalizmus magja. A liberalizmus álláspontja, az önmagát is kötelező értékkötés paradoxon: »az elkötelezettség elodázása« (the deferring of commitment). A liberálisok a fundamentális hitbéli meggyőződések konfliktusát puszta véleménykülönbségként képezik le, hiszen számukra elvileg nem létezik olyan konfliktus, amelyet racionális deliberációval ne lehetne feloldani. Ami egy vallást megkülönböztet a puszta véleménytől, az az igazsághoz való privilegizált hozzáférés. Ezért nincs liberális válasz a manapság sürgető kérdésre: Hogyan vitatkozzunk olyan emberekkel, akik meg vannak győződve kultúrájuk magasabbrendűségéről?” Főleg, ha azok a liberális gondolkodók és/vagy művészek, akik jól tudják, hogy a dogma a liberális párbeszéd ellentéte, mégis példamutatóan dogmatikusok.


Barbara Kruger: You are not yourself | forrás: anamorphosis-kate.blogspot.com

A Tranzit olvasóinak azonban talán ez a legkevésbé érdekes mondanivalója Bolz gondolatainak. A Tézis, Terror, Háború fejezetet követően lépünk rá a Konzum oldalaira, amelyek sorai egyszerre szolgálhatnak falfirkaként, illetve médiatudományi PhD-tézisként. Élménytársadalom, rizikóesztétika, presztízsfogyasztás mint az elismerés utáni vágy iskolapéldája, technikai immaterialitás, gondoskodó kapitalizmus én-projektjei – ezek lennének azok a szempontok, amelyek mentén a kritikai művészetnek az egyébként is bizonytalanságra épülő és „szocializáló” modernitás talaján újra és újra gyökeret kellene eresztenie.

Különben Bolznak lesz igaza, azaz bár az ember be van zárva a konzumtársadalom falai közé, de ennél jobb rabságot kívánni sem lehetne. Hát a helyzet ugyanakkor úgy áll, hogy ebben a formában ez egy hatásvadászat állítás, még akkor is – Bolzot követve – a legrosszabb konzumtársadalom is jobb, mint a legjobb fundamentalizmusra épülő közösség.

Ma még nem tudni, hogyan folytatódik a konzum narratívája, mikor jön el a konzumtársadalom totális összezáródása. A paradoxon abban áll, hogy bár az utóbbi nincs messze, de még az ellenkezője is bekövetkezhet. Egy biztos: Bolz könyve inspiratív, de „fogyasztása” utána sem lettünk okosabbak.

Böcskei Balázs

 

Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány. 2010, Budapest, Műcsarnok. 980Ft

 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány