A visszhang visszatérése

A Hírdalcsokor és Missa Echologica művekről

A kortárs képzőművészetben az énekes műfajok (kórusművek, musicalek, operák) vagy inkább metaszinten, a kórusokkal foglalkozó munkák reneszánszukat élik mostanában. Gondoljunk akár Fátyol Viola projektjére (Ha van szíved neked is fáj amit velem tettél, 2013-17), amelynek középpontjában a Vámospércsi Népdalkör állt: kezdetben a művész a női közösség működését, összetartását vizsgálta, majd fokozatosan saját maga is a csapat részévé vált. De eszünkbe juthat a 2019-es Velencei Biennálén a Litván Pavilonban bemutatott nagy közönségsikernek örvendő munka, a Rugilė Barzdžiukaitė, Vaiva Grainytė and Lina Lapelytė közös munkájaként létrejött a Sun and Sea (Marina). Ez egy sajátos opera-performansz volt, amely a stilizált hétköznapi strandolós jeleneteken keresztül az ökológiai válsággal kapcsolatos dilemmákkal foglalkozott, kifejezetten szórakoztató módon.

Az idei OFF-Biennálén két olyan videómunka is bemutatásra került, amelyek középpontjában egy-egy női kórus áll, és amelyben a hang szabadsága szoros összefüggésben áll a sokáig elnyomott és immár felszabadított női nézőponttal: az egyik ilyen mű Zilahi Anna Missa Echologica (Tihanyi ó-antifónák,2021) című kórusműve, amely ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség című kiállításán szerepel. A darab szövegét Zilahi, a zenéjét Szári Laura, a Varsányi SzIrének kórus karvezetője szerezte, a darabot a kórus[1] (akik alapvetően a capella énekelnek elsősorban popszámokat) adja elő. A másik mű, a Hírdalcsokor (2020) pedig Alicja Rogalska, Londonban élő lengyel képzőművész (akinek egy korább munkája kerül továbbgondolásra), Erdődi Katalin kurátor és Annus Réka népdalénekes, a Kartali Asszonykórussal való együttműködésében jött létre. Noha a két mű nagyon sok mindenben különbözik egymástól, az, hogy egy szolidaritáson alapuló és összetartó női közösséget és narratívát állítanak a középpontba és mindezt egy együttműködésen alapuló kórusmű létrehozásában teszik, olyan közös pont, amely miatt érdemes egymás mellett vizsgálni őket.

 Hírdalcsokor (2020, video, 9’16”), Alicja Rogalska, Erdődi Katalin, Annus Réka és a Kartali Asszonykórus együttműködése. Video still © Horváth Árpád

A két mű kiindulópontja első látásra teljesen távol áll egymástól. A Nem cukorból vagyunk, hanem betonból kiállításon bemutatott Hírdalcsokor videómunka a kartali asszonykórussal[2] együttműködésben íródott mű előadása, amely a népdalkör repeortárjában lévő népdalok átiratából, átköltéséből és ezen keresztüli aktualizálásából áll. Ahogy arra a cím is utal, a hagyományos, Galga-menti dalokhoz mai, az aktuális problémákra, jelenségekre, a településen végbemenő változásokra reflektáló szövegek születtek egy, a kórustagokkal közös munkafolyamat során, amelyek egyfajta tudósításként működnek (a média hiányzó tudósításaira utalva, ahogy fogalmaznak: „a sóhajtást énekre cseréljük / történetünket, hogy nektek meséljük.”) Az átiratok fókuszában pedig alapvetően a munkához való összetett viszony és a vidéki élethez kapcsolható küzdelmek állnak. A rendszerváltás előtti, majd az azt követő átmeneti éveket felölelve, a jelen aktuális kihívásaiig, a kórusműben számos jelenség tematizálódik: a TSZ-ben való munkától kezdve, a kőműveskedésen át a borsótermesztésig és a nagybani piacig és ezeken keresztül sokszor fájdalmasan őszinte állításokat hallhatunk. „Munka munka, jaj, de sok a munka / a napunknak se vége se hossza” – énekli a kórus és külön hangsúly helyeződik a munkamegosztás nemlétére, a férfiak háttérbe húzódására és az ún. láthatatlan munka elfogadásának szükségességére, mint amilyen a házimunka is. („Sej, ha végre ezt is megfizetnék / Isten bizony milliomos lennék.”) A mű és a mellette látható werkfilm összességében egy nagyon is realista munka, amelyben egy közösség egyszerre marad hű a saját hagyományaihoz, miközben aktualizálja is azokat.

Zilahi Anna & Szári Laura x Varsányi SzIrének: Missa Echologica, ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség, 2021. Fotó: Bíró Dávid / OFF Biennále Budapest

Zilahi Anna munkája, az xtro realm csapat által szervezett ACLIM! kiállítás fő kérdésfelvetéséhez igazodva, amely a képzelet felszabadítását tűzi ki célul, maga is egy 19. századi legendából indul ki. Garay János művében (aki Ovidius Átváltozások-beli mítoszát dolgozza fel és a magyar közönség leginkább Csokonai verséből ismerheti a tihanyi történetet) a tó királyának a fia beleszeret az aranyszőrű kecskenyájat őrző királylányba, aki nem viszonozza a szerelmét, ezért bosszúból a királyfi apja megátkozza: ő lesz a tihanyi visszhang, test és identitás nélküli lény. Az egész videó (amelyet Ofner Gergely készített) egy sajátos, meseszerű hangulatot idéz, melyben a Varsányi SzIrének kórustagjai egy-egy, a legendából kiválasztott élőlényt személyesítenek meg, mint amilyen az alga, a nád, a kecskekörömkagyló, a hattyú vagy épp a tündérrózsa. Mindezt markáns sminkben, színes-futurisztikus ruhákban, amelyek első látásra éles kontrasztba kerülnek az erdei környezettel. Később azonban világossá válik, hogy épp a természettel való egységet és összetartozást erősítik ezek az alakok: koreográfiájuk sajátos rítust, szertartást juttat eszünkbe, melyekben az egymáshoz való különböző kapcsolódás gesztusai (pl. érintésen keresztül) és az összetartás is hangsúlyossá válik. Zilahi ó-antifóniái (amelyre később térek ki részletesen) a kilenc egységen keresztül egyfajta varázsigeként hangzanak fel, megpróbálva kideríteni, hova is tűnt a tihanyi visszhang, milyen ökológiai változások állnak ennek hátterében és milyen megoldást (a képzelet felszabadításán keresztül?) lehet – ha egyáltalán lehet – erre találni.

Mindkét műre jellemzőek a pontosan megkomponált beállítások és a jó értelemben vett klipszerű esztétika, zeneileg azonban nagyon is eltérőek. A kartali kórus alapvetően népdalokat dolgoz át – itt ismét érdemes felidézni Fátyol Viola már említett projektjét, vagy Trapp Dominika 2017-es OFF-Biennáléra készült Parasztok atmoszférában című munkáját, ahol a művész a népi kultúra (népzene, táncház mozgalom) továbbélését vizsgálta a jelenben és azt, hogy mennyiben lehet ezt „visszaszerezni” a jobboldal kisajátítása alól. A kartali asszonykórus Rogalskával, Erdődivel és Anussal együttműködésben klasszikus népdaloknak szereztek új szöveget: az asszonyok hagyományos viseletükben, Kartal különböző helyszínein (gyakran különböző munkavégző eszközök, traktorok, gépek mellett) énekelnek vagy, például a film végén, tánc vagy a viseletük előkészítése közben adják elő a dalokat. Szerencsés, hogy a kiállításon bemutatott werkfilmben magát a próbafolyamatot is láthatjuk és fény derül arra, hogyan alakult az együttműködés. Zilahi Anna és a Varsányi SzIrének együttműködésében külön erre az alkalomra írt ó-antifónákat (votív antifónában, egy felelgetős ünnepi kórusmű, „az ádventi idő utolsó hetén (dec. 17-23.) a vesperásban énekelt Magnificat-antifónák, melyek a Megváltó utáni vágyakozást fejezik ki”)[3] hallhatunk, amely az antifóna felelgetős, ismétlésre, belső visszhangzásra és kánonra épülő formájával dolgoznak. Elmondható, hogy ezen alapvetően gregorián műfaj aktualizálásával mind nyelvileg (erre utal, hogy latinul indul a mű), mind a dallamot tekintve egy nagyon változatos és gazdag kórusmű született és itt is megjelenik a kisajátítás gesztusa, például amikor Csajkovszkij Hattyúk tavából, – az egyik legerősebb jelenet – vagy Janelle Monáe Pynk című dalából hallunk egy-egy részletet. Ugyanakkor a sóhajok, légzések, vagy a hattyúk hangját imitáló részek további izgalmas rétegeket visznek a zenébe.  

Kartali Kerekasztal (2020, video, 30’53”), Erdődi Katalin és Alicja Rogalska. Video still © Árpád Horváth

            A különbségek ellenére, vagy ezek miatt, a kartali asszonykórus és a budapesti Varsányi SzIrének performansza mégis találkozik egy ponton: a kórus műfaján keresztül egyfelől a jelen szempontjából aktuális problémafelvetéseket állítanak a középpontba, másfelől a női közösség összetartó erejét, egy régi-új közösség létrejöttét hangsúlyozzák a művek. Kezdjük az első szemponttal: ahogy azt a Hírdalcsokor sajtószövege is hangsúlyozza, a mű egyik funkciója a híradás, hogy beszámoljon az átköltött népdalokon keresztül arról, ami valóban történik az adott közösségben, és amit sok esetben nem hallunk, látunk, mivel nem jut el a nyilvánossághoz. A személyes élmények keverednek a kollektív, mindenkit érintő változások hatásaival (például, hogy mit kezdjenek a Kartalt elhagyó fiatalsággal), a munkában bekövetkezett átalakulásokkal és a nők szerepével a falu dinamikájában. Zilahi Anna kórusműve pedig a tihanyi echó legendáján keresztül arra a kérdésre keresi a választ, hogy hova is tűnt, miért halkult el a tihanyi visszhang, hogyan alakult át a balatoni ökoszisztéma a klímaváltozás hatására. Kutatása során arra jutott, hogy például a turizmus és az építkezések következtében kialakuló magas zajszennyezés, az erdők és fák kiirtása, tágabb értelemben az ökológiai pusztítás mind átalakíthatja a hangkörnyezetet és ez okozhatja a visszhang halkulását.[4] A kórusmű a múltat és jelent összekapcsolva, a 19. századi legendát a jelen perspektívából újragondolva egy nagyon is lokális, konkrét ökológiai jelenségen keresztül beszél a klímaválság visszafordíthatatlanságáról. Ahogy Zilahi Anna összefoglalja egy megjelenés alatt álló tanulmányában, a tihanyi echóval egy „láthatatlan kulturális örökség” eltűnése következik be, amely hivatalosan nem is számít annak. Hiába fontos része a magyar kulturális és természeti örökségnek, nem esik olyan védelem alá, mint akár egy emlékmű vagy egy tájegység.[5]

A második és talán még fontosabb szempont, az a női közösség összetartásában és erejében érhető tetten. Ez mindkét műben több szinten is megjelenik. A kartali asszonykórus esetében létrejön egy generációk közötti kapcsolódás, a fiatalabb kórustagok és az idősebb asszonyok közötti létező párbeszéd a werkfilmből is érződik, ugyanakkor nyíltan tudnak kommunikálni a köztük lévő különbségekről. Miközben egy eltűnőben lévő kultúra és hagyományrendszer folyamatos újrateremtésén fáradoznak, ez nem zárványként jelenik meg, hanem éppen annak a módnak a megtalálásán keresztül, ahogy ezt a hagyományt a 21. században értelmezni és aktualizálni lehet. Hogyan lehet továbbadni a fiatalabb generációnak azt a sajátos tudást, amellyel az asszonyok rendelkeznek? Lehet, hogy éppen ilyen formában, az átköltés, átírás amúgy dekonstrukciós aktusában. Felmerül persze a kérdés, hogy – mivel ezt a szerepet, azaz a katalizátor pozíciót a kortárs képzőművészet vállalja magára – ez mennyiben egy felülről vagy kívülről jövő döntés. A két videót nézve azonban nem az az érzésünk, hogy itt bármi olyanban venne részt az asszonykórus, ami távol állna tőlük: inkább az lehet a néző benyomása, hogy valamilyen módon itt találkoztak a szándékok és szerepek: a csapat szívesen kommunikálja és aktualizálja ilyen módon azt a népdalhagyományt, amely egész életüket végigkísérte. A Hírdalcsokor videóban tulajdonképpen az válik a fő kérdéssé, hogy ez a női közösség milyen módon performál a kamera előtt, és a közös dalszerzés és éneklés során hogyan erősödik tovább a társaság, milyen módon kerül kifejezésre az a női összetartás és szolidaritás, amely összefűzi őket. A Missa Echologica esetében pedig azt látjuk, ahogy éppen létrejön egy új közösség a performansz során. Az idővel való játék – a múltbeli legenda, a jelen krízise és a lehetséges elképzelt jövő – is előre vetíti azt a kérdést, hogy miként tudunk elképzelni egy eddig ismeretlen és új női közösséget, amely változásokat is elérhet.

Zilahi Anna & Szári Laura x Varsányi SzIrének: Missa Echologica, állókép, ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség, 2021. Fotó: Ofner Gergő / OFF Biennále Budapest

A Missa Echologica performansza, melyben fontos, hogy Zilahi Anna maga is résztvevő, tulajdonképpen újraalkotja azt a közösséget, amelyet a Hírdalcsokor asszonyai folyamatosan kifejezésre juttatnak előadásaikon keresztül. Ráadásul maga a kortárs kórus gyakorlata is feléleszti az éneklés (mozgalmi) hagyományát és ezen keresztül a saját hang megtalálásának kérdéskörét. Ahogy a Zilahi Annával és Szári Laurával készült beszélgetésen is hangsúlyossá vált, a tihanyi királylány alakjában egy sajátos női autonómia visszaszerzése jut érvényre, aki nem fél nemet mondani és szembeszáll a patriarchális elnyomással. Fontos párhuzam, hogy a kartali asszonykórus szövegeiben is előtérbe kerül az immár szabad párválasztás fontossága, a nemet mondás (pl.: válás) lehetősége és a női önrendelkezés érvényre jutása. Míg a legendában apja ezért a döntésért a királylányt megbünteti, a Missa Echologica „ökofeminista imádságában, mely egyszerre szólal fel az emberi kizsákmányolásnak alárendelt, háttérbe szorított természet és az identitásától megfosztott Ekhó felszabadulásáért”[6], a lány nézőpontja kerül a középpontba, aki sajátos összhangban él a körülötte lévő élővilággal. A már korábban említett „megszemélyesített” flóra és fauna szintén számos, a nőiséghez kapcsolódó szimbólumot mutat be és gondol újra, mint például az iszap mint termékenység szimbólum vagy a nád/nádas, mint a karcsú feminin nőhöz kapcsolt motívum. Mindez összekapcsolódik a balatoni élővilág jellegzetes növényeivel is, például a kecskekörömkagyló esetében. A legenda szerint a kagyló a királylány halála után jött létre, és a környéken őshonos fajnak számít, miközben alapvető, a femininitáshoz kapcsolódó jelkép is. („Ó tihanyi kecskeköröm, / Puha meleg hús csonthéjban. / Szabadulj ki, forrósodj! Köröm csikorog a szikla felszínén.”)

A két videó képi világa valahol egymást egészíti ki: a kartali gépek, traktorok és egyéb helyszínek pendantjává válik a tihanyi legenda újraértelmezése a természeti tájban, a munka materialitásától a visszhang efemer jelenségéig jutunk el. Összességében éppen a visszhang válik egy olyan kulcsmotívummá, amely a Missa Echologicában direkt, a Hírdalcsokorban pedig indirekt módon jelenik meg: a sokszor hiányzó, vagy másodlagosnak elkönyvelt, visszhangszerű női nézőpontot emeli be és állítja a középpontba. Ez azonban nem egy egyedüli hang, hanem sokaké (sokaság), egy közösségé. („Ó hang, rijjadó leány, / csendülj fel, ó Nymphaea alba, / önmagáért virágzik a virágok között. / Hangszalagszakadtáig zengjük a dalát.”) A zene és a közös éneklés felszabadító ereje a nézőre is hasonló módon hat: mindkét mű elementáris és frissességében, aktualitásában felkavaró munka, amely kiemelkedik az idei OFF-Biennále művei közül. 


[1] Énekesek: Bolonyai Blanka, Ferenczy Dóra, Horváth Bettina, Király Dóra, Szántó Rita, Szári Laura, Takács Diána, Tóth Eszter, Török Virág, Zilahi Anna.

[2] Kartali Asszonykórus / Balatoni Istvánné Lapu Erzsébet, Bereczki Tiborné Sápi Piroska, Deák Mihályné Lados Margit, Kozjár Bernadett, Kozjár Pálné Bangó Mária, Radics Annamária, Sebők Lászlóné Homok Mária, Serfőzőné Kollár Piroska, Szelei Józsefné Tóth Éva, Szőke Istvánné Velikovszki Erzsébet, Varga Veronika, Zsigri Zsanett / Kórusvezető: Volter Domonkos

[3] http://lexikon.katolikus.hu/O/%C3%93-antif%C3%B3n%C3%A1k.html

[4] További részletek itt: https://aclim.hu/tevekenyseg/projektek/zilahi-anna-projektje?fbclid=IwAR0wmlykkTQtBHCdntndTsHGSPcj2yONhwqksD40-2RZMIHDoJk-TUDC0HU

[5] Köszönöm Zilahi Annának, hogy rendelkezésemre bocsátotta megjelenés alatt álló esszéjét, az idézet gondolat ebből származik.

[6] https://aclim.hu/tevekenyseg/projektek/zilahi-anna-projektje?fbclid=IwAR0wmlykkTQtBHCdntndTsHGSPcj2yONhwqksD40-2RZMIHDoJk-TUDC0HU

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány