20 éves a Nemzeti Kulturális Alap 2. – Egy kurátor emlékei

Második NKA-tárgyú posztomban perspektívát váltok. Mivel a tranzitblog olvasói között feltételezhetően többen vannak olyanok, akik pályázó minőségben kerültek kapcsolatba a Nemzeti Kulturális Alappal, és kevesebben olyanok, akik munkatársként ismerik az intézményt, érdemesnek látszik a működés egy-két pontját belülről is megvilágítani. Minthogy az én megbízatásom a Fotóművészeti Szakmai Kollégiumhoz szólt, elsősorban arról fogok írni, azt remélve, hogy a pályázat-tömeg és a forrás tekintetében is egyik legkisebb kollégiummal kapcsolatos tapasztalatok és megfontolások más egységekre, illetve az egész NKA-ra átvihetőek.

1_2.jpg

Barakonyi Szabolcs: Tébánya – Szabi és Sár | © barakonyi.com
Barakonyi sorozatának készítését 2007-ben támogatta a Fotóművészeti Kollégium.

2006 elején, tulajdonképpen egy szerencsés véletlen folytán lettem NKA kurátor. 2005-2006-ban Bozóki András volt a miniszter, aki fejébe vette, hogy szakít a kurátorok kiválasztásának addigi rendszerével, és a miniszteri helyekre saját jelölteket állít, lehetőleg olyanokat, akik az adott területet ismerik, de nincsen (több) évtizedes múltjuk az adott szcénában, és így nem kötik őket megcsontosodott vonzalmak és ellentétek, alkuk és barátságok. Addig ugyanis, és később ismét, a miniszteri helyekre is a szakma javasolt – informálisan, a Bizottság elnökén keresztül – új kurátort.

Az NKA-ról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a kollégiumok felerészben a miniszter által, felerészben pedig a szakma által delegált kurátorokból álljanak. A szakmai delegálás módja formálisan a következő volt: az adott szakma meghatározó szervezetei több személyt javasolnak, majd ezek közül együttesen választják ki a megüresedett helyeket betöltőket. Ténylegesen azonban e szervezetek előre megegyeztek abban, hogy melyikük a soros a delegálásban, és az küldte a soron következő (adott esetben kurátori pozíciót már korábban is betöltött) emberét. Minthogy a „meghatározó szakmai szervezetek” köre ritkán bővült (hiszen senkinek nem állt érdekében újabb szereplőket bevenni a helyek kiosztásába, és esetleg kockáztatni a biztos pozíciót a döntési folyamatban), sőt inkább szűkült (a fotó esetében a jelölési jogú szervezetek száma ebben az időben csökkent háromra a Fotóriporterek Társaságának megszűnésével: Magyar Fotóművészek Szövetsége, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozata, Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztálya), könnyen belátható, hogy az NKA kuratóriumok – ha személyekben nem is, de szellemiségben – egysíkúvá válása komoly veszély volt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a miniszteri helyekre is ezek a szervezetek jelölhettek embert, akkor a veszély még valóságosabbnak látszik.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a jelölések e módja tulajdonképpen a szakmai többséget erősítette. Nem feltétlenül a szakmaiságot, de mindenképpen azt, hogy a szakmai szervezetek dönthettek saját területükkel kapcsolatban. Ha kicsinyesen vagy nem-szakmai szempontok szerint, akkor úgy; ha nagyvonalúan, érték centrikusan, esetleg távlatosan, akkor pedig úgy.

A kurátorok kiválasztásának további nehézségét az összeférhetetlenség jelentette. Minthogy az Alap működésének első szakaszát nem egy olyan döntés fémjelezte, amelyben maga a kurátor is érintett volt, be kellett vezetni egy meglehetősen szigorú összeférhetetlenségi szabályt. Ez azonban elriasztotta a szakmában aktívan dolgozókat a kurátorságtól, így nem ritkán nyugdíjkorúak ültek meghatározó pozíciókban. És ez, bár nem zárja ki az adott kollégium szellemi, kulturális vagy éppen művészi sokféleségét és frissességét, biztosan nem is segíti azt.

2_2.jpg

Szabó Dezső: Process 008 | © vintage.hu
Szabó sorozatát 2008-ban támogatta a Kollégium.

 

Az egyes kollégiumoknak háromféle feladata van: (1) pályázatokat kell kiírnia; (2) el kell bírálnia azokat; (3) ellenőriznie kell az elvégzett munkát. Bár a bírálat tűnik e munka legizgalmasabb részének, elvileg a kiírásnak is annak kellene lennie, hiszen itt van módja a kollégiumnak meghatározni, hogy stratégiailag mi mindenre költi a pénzét. Erre természetesen befolyással bír a Bizottság is, amennyiben egyes programokat előírhat az adott kollégiumnak, így kötve meg kezét, vagy éppen bővítve „repertoárját”. Az esetek túlnyomó részében ugyanakkor viszonylag hasonló, a kötelező feladatokat lefedő kiírások születnek, amelyekben a fő kérdést a lehetőség szerinti pontos fogalmazás jelenti. Másfelől nem egy példa említhető fontosnak ítélt program okán megvalósított forrás-átcsoportosításra, vagy forrásbővülés esetén új témák megvalósításának igényére. Bár az NKA törvény, amint a belső szabályzat is – helyesen – a nyílt pályáztatást részesíti előnyben, lehetőséget ad meghívásos pályázatok kiírására is. Ez ugyan visszaélésre is okot adhat, mivel lehetőséget teremt az adott szcénába való közvetlen beleavatkozásra, a terület belső rendjének felborítására vagy akár előzetes megállapodásra kurátor és pályázó között.

A pályázati döntés természetesen a leginkább emberpróbáló része a kurátorságnak. Az alapjában kisméretű Fotóművészeti Szakmai Kollégiumban a tavaszi „nagy” pályáztatási fordulóban több száz pályázatot kell végignézni és értékelni előre, aztán pedig az ülés alkalmával közösen. Bár szokás hátsó gondolatokat keresni a döntésekkel kapcsolatban, én egyszer sem találkoztam nem-értékalapú döntéssel: vagyis kurátorságom öt éve alatt mindig minden kurátor fel volt készülve a feladatra; azt mondta, amit gondolt és amit az ízlése diktált; nem frakciózott, de nem is volt naiv, hogy ne tudta volna, körülbelül miként ítélnek kollégái. A fotográfia – különféle perspektívájú – szeretete és izgalma hatott át minden kurátort, és ebből rengeteg izgalmas vita következett.

Sajátos helyet képvisel a pályázati folyamatban az úgynevezett egyedi pályázat – az tehát, amikor egy alkotó olyasmivel pályázik, ami akkor éppen nincs kiírva. Ez megint csak visszaélésre adhat okot, hiszen könnyebb valakinek így forráshoz jutnia, mint a több száz tételes versenyben. Másfelől viszont ez az egyetlen lehetőség annak az anomáliának a korrigálására, hogy valódi pályázás évente csak egyszer lehetséges az NKA-nál. Ha valaki lemaradt a pályázati fordulóról, mivel például egy olyan pillanatban hívták meg egy külföldi kiállításra, amikor már nem pályázhatott, ez a lehetőség még nyitva állt a számára. Ám ezzel az eszközzel igen visszafogottan kell bánni; az pedig egyenesen megengedhetetlen, hogy egy kollégium vezetője egyedi pályázaton nagy összeget utaljon ki egy általa igazgatott intézménynek (amint tette ezt a Fabényi Júlia vezette Vizuális Művészetek Kollégiuma, amikor a Ludwig Múzeum Beat nemzedék-kiállításának 9 millió forintot ítélt meg).

3_2.png

A Beat nemzedék – Allen Ginsberg című kiállítást támogató 2013. november 5-i döntés az NKA honlapjáról

 

Az említett anomáliához hozzátehetünk egy másikat is: a szakmai ellenőrzés felületességét. Míg ugyanis egy pályázat pénzügyi elszámolása egészen szakszerű – és, a magyar jogszabályokkal teljesen összhangban, kicsinyességében irritálóan bosszantó –, addig a „szakmázásra” alig-alig jut idő, figyelem. Megtörténhet, hogy egy támogatott kiállításnak legfeljebb a meghívója, esetleg a katalógusa jut a kurátor kezébe, ám mivel az anyagot nem látta, azt sem tudja felmérni, érdemes volt-e az a támogatásra. És ugyanez a helyzet az albumokkal, tanulmánykötetekkel: leginkább súlyra vizsgáltuk, hogy meg van-e benne az „anyag”. E mögött természetesen a kurátori státusz alulfizetettsége állt: évi 2-300 ezer forintért a kiszállással, olvasással, szimpózium-látogatással járó munka nem volt elvárható.

Minden kétséget kizáróan e két anomália az NKA egyik legkomolyabb rendszerszerű hibája. A hiba lényege az, hogy az NKA mint bürokratikus rendszer fókuszában nem az elkészítendő vagy elkészült alkotás áll, hanem az ahhoz vezető pályázat.

A bürokratikus rendszer-létből is következik az Alap működésének másik strukturális problémája: a stratégiai gondolkodás viszonylagos hiánya. Ez a felszínen rendszerint a források elaprózásának vádjaként jelent meg, arra is utalva, hogy a kurátoroknak esetleg nincs merszük kevesebb pályázónak több pénzt adni. Ám ez nem a kurátori mersz kérdése volt valójában, hanem annak az intézményi kultúrának és tágabban társadalmi gyakorlatnak a következménye, amely szívesebben működik az események, új gondolatok követőjeként, mint inspirálójaként, ne adj’ Isten, diktálójaként.

Ha most e poszt végén mérleget próbálnék vonni, akkor a stratégia hiányával és a pályázat-centrikussággal szemben a kollégiumok működtetésének nagyfokú szakmai szabadságát állítanám. Ez ugyanis biztosította a(z) – akár optimálisnak is értékelhető – működés lehetőségét. Igaz, nem mindenáron várta el.

20 éves a Nemzeti Kulturális Alap 1. – Egy kurátor kétségei
20 éves a Nemzeti Kulturális Alap 3. – Lehetőségek és felelősségek

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány