Zsebből mozit

A múlt heti Filmszemle információs programjában vetítették le Szilágyi Andor Előttünk az élet című játékfilmjét, amihez ütősnek tűnt a marketingszöveg, miszerint „a világ első mobilkamerás játékfilmje”, de ez így nem egészen igaz. Miután már minden tizenéves csinált filmet a telefonjával, a szakma is rákattant a témára; Párizsban már 2007-ben megrendeztek egy mobilfilm fesztivált, idén januárban éppen a negyedik ilyen zajlott a Pompidou Centre-ben. A neten végig lehet nézni a legfrissebb felhozatalt, van köztük rokokó stílusú zenés klip, ruhásszekrény-horror, utazós film, van, amelyiken a mobil a kétszereplős dráma Te-je – Martin Buber perszonális filozófiájának ironikus átiratát érezzük ki a shot-ból) –, szóval nagy a változatosság.


A mobilkamera így vagy úgy, de mindenkit megszólít. Láttunk már mobilról mindenfélét, amit amúgy soha senki nem hozna nyilvánosságra, de valaki zsebében elsült a mobil és tanúsítja, amit eddig könnyen le lehetett tagadni, a tanár- és diákveréstől a plázavécében megerőszakolt csajokig. Ha a szülők nem is tudják, minden kamasz telefonjában van néhány magánhasználatú xxx-es jelenet, amit akkor is vissza lehet nézni, ha a partner már kettővel odébb van.

De a dokumentáláson és az olcsó romantikán túl a mobilkamera a film eszköztárába is új karaktert hoz, ami erősen emlékeztet a francia újhullám vagy a harminc évvel későbbi Dogma-filmek közvetlenségére, csak valami egészen új, majdhogynem kínosan helyzetközeli minőségben. Ez az intimitás pedig rettentően izgatja a filmcsinálókat. 2006-ban a Robert Redford alapította, független filmeseket képző Sundance Institute hirdetett pályázatot mobilkamerával készített rövidfilmekre, 2007-ben a Nokia Spike Lee-vel népszerűsítette a továbbfejlesztett kamerájú mobilszériáját. Lee mondta ki a varázsszót: öt éven belül. Ekkor fognak megjelenni önálló műfajként a mobillal készített mozik.

A magyar játékfilm tehát nem új ötlet, de két dologban tényleg úttörő. Egyrészt nem zsebfilmről van szó, hanem moziforgalmazásra szánt fiction-ról, másrészt abszolút a semmiből dolgozza ki egy új technika filmes eszköztárát. Szilágyi Andor következetesen rúgja fel a filmes hagyományokat: egy vizualitáson felnőtt, abban gondolkodó generáció jellegzetes filmhasználatát ragadja meg, eszközeivel, témájával és kérdéseivel együtt. Nem írt pontos forgatókönyvet, vagy ha írt is, nem osztotta meg a szereplőkkel. Olyan témát választott, ami magától is mobilra került volna, aztán fel a Youtube-ra. És úgy használta a kamerát, hogy nem válik szét operatőr és színész szerepe, a kép és tárgya szoros emberfogásban marad. A filmnek két profi operatőre is volt, de nem ők vették fel a jeleneteket, inkább tanácsadói, koordináló szerepet kaptak. Mesterséges világítást gyakorlatilag nem használt, egyedül a hangrögzítés és a vágás folyt hagyományos filmes módszerekkel.

A cselekmény egy érettségi utáni buli estéjén és éjszakáján zajlik. A társaság egyik tagja, Erik meghívja haverjait és két tanárnőjüket egy furcsa helyre, de ő maga nem jelenik meg. A fiatalok mécsessel, mobillal világítva járják be a lerobbant épületet (az óbudai Zichy-kastély elzárt, hátsó szárnya Terebessy L. Föld műtermével zseniális helyszínnek bizonyult), ahol a padláson kortárs festmények és mobilszobrok, a pincében lidérces hangok laknak. Vedelnek, táncolnak, üvegeznek és a mobiljukkal interjúvolják egymást, majd a lerészegedés törvényeinek engedelmeskedve szétverik és megfojtják a pincében előkerülő harmadik, utált tanárjukat – vagy legalábbis akit annak vélnek. A buli izgalmas kezdetétől, a romokon bukdácsoló tanár-diák, felnőtt-kamasz bizsergéstől és az üres, félhomályos terektől a rejtélyes mobilhívásokig, melyek az agyonvert tanár számáról jönnek, a kamera beállítás nélküli helyzeteket vesz föl, spontánnak tűnő improvizációkat. A rendező ebben a tekintetben nem bízott a véletlenben: Földessy Margit színitanodájából válogatott szereplőket, akik magas fokon művelik a színpadi rögtönzést, ez a kamera előtt is kiválóan működik. Megkapó, üdítően nem forgatókönyv ízű etűdöket látunk egy kihűlt szerelemről, egy szorongásos tanárnőről és egy nimfomániás másikról, a fiatalok jövőjén ironizáló önvallomásokat. Közben egyre nagyobb teret kapnak a kontrollálhatatlan ösztönök, a helyzet egyre jobban elvadul, egy ponton meglódul és átcsap hátborzongató groteszkbe. Innentől már a kamera az egyetlen igazodási pont, a helyszínek, helyzetek és kényszerek olyan gyorsan sodorják előre a cselekményt, hogy a néző teljesen kikapcsol az érzékelhető valóságból.

A mobilkamera ebben a szférában már nem filmes eszköz, hanem átveszi a webkamera neutrális funkcióját: dokumentál. Egészen addig az utolsó pontig, ahol a történet egésze visszafordul a játékba, vissza a kísérletező hangulat szélsőségeibe, és az egészet idézőjelbe téve egyetlen lassú karmozdulattal lezárja a filmet. A kép – miközben beúszik a vége főcím – beszédes: az egyik diák mobilon hívja a varázslatos éjszakai hátteret adó, pompásan kivilágított Lágymányosi-híd fényközpontját, leoltatja a világítást. Vége, fény mehet. A jelenet többször ismétlődik, míg végül sikerül a fény kihunytát és a karmozdulatot szinkronba hozni. Ez az egyetlen olyan gesztus a másfél óra alatt, ami a filmet eltávolítja a cselekménytől.

A buliból krimivé fajuló történet igazából csak másodlagos; az igazi narratíva az a szituáció, amelyet a mobilkamera érzékel; az ösztönös reakciók, a panelpárbeszédek és az ezekből kifejlődött, horrorisztikus kényszerpálya. A cím irodalmi allúziójából kemény kamaszrealitás lesz, részint azért, mert a mobilt nemigen lehet átverni. Marokból tüzel, és ez a filmművészetnek is új lehetőségeket nyit. A rendező is, a színész-operatőrök is mindent megtettek, hogy a technikai kísérletből önálló műfaj legyen. Kíváncsi vagyok, hogy másodszorra látva a mozit vajon csorbul-e az intimitása.
 

Götz Eszter

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány