Virágot Kim Ir Szennek

Bécsben a MAK-ban szeptember elejéig látható a virágot Kim Ir Szennek című kiállítás. A kiállított mintegy száz kép (olajfestmények, építészeti fényképek, tusrajzok, plakátok) egyenesen a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból érkeztek, és, hát, egyáltalán nem meglepő módon többségükben Kim Ir Szen elvtársat ábrázolják, miközben a nemzet sorsán töpreng, katonák élelmezését ellenőrzi, vagy traktorosokkal gazsulál. Ahol nem ő látható, ott az ő népe, amint épp boldog, sugárzóan gyönyörű, vagy munka után vidáman pihen.

 


Forrás: AP Photo/Ronald Zak.

És úgy boldogok ők, ahogy egyetlen, Libresse szárnyas betéttől megrészegült, Coca Colát szopogató nyugati plakátnőt sem látunk boldognak, pedig hát ugye itt is, ott is ugyanaz a földöntúli boldogság, a lét gyönyörűségébe vetett megingathatatlan hit, a belülről áttetsző metafizikai biztonság ábrázolása az, amit feladatként a propagandisták megkaptak. Csakhogy – és ez az első tanulsága a kiállításnak -, míg nyugati propagandistáink robotban megfáradt Photoshop operátorok, akik az ügynökségi hajszában a megbízót és a kreatívot a pokolba kívánva rajzolják a boldog arcokat, addig – és ezt nehéz másképpen mondanom -, a KNDK propagandistáinak munkáiból az őszinteség sugárzik. Talán cinikusnak tűnhet, pedig nehéz más forgatókönyvet elképzelni, de a KNDK, sztálinista diktatúránál is sötétebb társadalmában élő alkotói közül már csak azok maradtak életben, azokat nem szelektálta ki a politikai nyomás, akik tényleg, megingathatatlanul és őszintén hisznek a rendszerben, és annak vívmányaiban, és ez az őszinteség bizony kézzel tapintható. Furcsa, de egyszerre vérfagyasztó és szívmelengető látni a cinizmus és a hanyagság totális hiányát, mert ez az őszinteség lefegyverző: minden kognitív ellenállást képesek egy-egy pillanatra legyűrni a képek. Az, hogy mégsem hiszem el, nem e képeken múlik, hanem azon a médián, mely két kólától boldog nő közé csomagolva hírt adott a milliónyi éhen halt emberről és a rájuk geopolitikai pufferzónaként tekintő nagyhatalmak időről időre összevont szemöldökéről.

Forrás: http://photoshopdisasters.blogspot.com

A képek hatását tovább erősíti, hogy a vasfüggöny immár innenső oldaláról nézve egyértelműen hiányzik a nyugat művészettörténeti hagyományának az a periódusa, ami mifelénk idejekorán hiteltelenné tette az akadémikus festészetet. Amennyire elevenen táplálkozott a kommunista propaganda ikonográfiája a 20. század eleji modernista izmusokból, olyannyira ismeretlen ez a korszak a KNDK festői számára. Helyette viszont ott van a távol-keleti kalligrafikus érzékenység absztrakt, észrevétlenül mindent átitató látásmódja, ami a „szocialista” realizmussal párosítva egyedi, semmihez nem hasonlítható, sajátos vizuális nyelvvé érett össze.

 

Forrás: Milorad Krstić – Das Anatomische Theater

Talán ez a két szempont is elég volt mentségül a MAK kurátorai számára, amikor úgy döntöttek, kérdés és ellenvetés nélkül teszik szét lábukat a KDNK művészeti és pártfunkcionáriusainak a kiállítás kontextualizálását megtiltó elvárásai előtt. Ami van: fémdetektor, kordonok és képenként egy-egy riadt tekintettel komisszárt játszani kénytelen osztrák teremőr fiú. Ami a kiállítás teréből hiányzik: a rezsimet és a képeket a 20. és a 21. század politikai, geopolitikai, emberi jogi, humanitárius vagy éppen csak művészetelméleti kereteiben elhelyezni kívánó értelmezés. A kiállítás hivatalos anyagaiban, és a MAK kurátorainak nyilvános megszólalásaiban egyetlen utalás sincsen a halottakra, az éhezőkre, a milliónyi katonára, az atomkísérletekre, a demilitarizált zónának hívott övezet folyamatos katonai készültségére, a szétszakított családokra, az állandósult dél-koreai rémületre, vagy arra a gyanúsan összecsengő érdekviszonyra, ami a kínaiakat és az amerikaiakat egyaránt a status quo fenntartására ösztönzi. Peter Noever a MAK igazgatója ez ügyben így nyilatkozott: „A művészet az egyetlen határokat áttörni képes erő. A Virágot Kim Ir Szennek kiállítást semmilyen körülmények között nem szabad politikai állásfoglalásként értelmezni. Ez tisztán a KNDK idealizáló művészetének megismerésére kapott lehetőség. A MAK-ban megrendezett kiállítással a KNDK túlléphetett az izolacionista politikáján – legalábbis művészeti értelemben.”
 

Pandora szelencéje rejlik e mondatok mögött, s felsejlik bennük a müncheni és Los angelesi olimpiai részvétel dilemmáitól Leni Riefenstahl megítéléséig minden olyan alkalom, ahol felmerülhet a kérdés: a szándékoltan apolitikus nézőpont sikeresen depolitizálhat-e valamit, ami mindenekelőtt a politikai lojalitások megteremtésének szándékával jött létre. Ráadásul ott van mindehhez az a bizonyosság is, hogy Noever sem olyan naiv, amilyennek a nyilatkozatai sugallják. Miközben szorgosan felmondja a KNDK agitprop osztálya által írott, de legalábbis jóváhagyott szövegét, ablakából elégedetten nézheti, ahogy a békés bécsi vasárnap délutánban a MAK előtt elkeseredett koreai emigránsok bontogatják a transzparenseiket. Mert bár érthetetlenül nagy úrnak tűnt ő az  észak-koreai kollégái szemében, pontosan tudja, hogy hatalma – és vele együtt mindaz, amit a kiállítás kedvéért képviselni vállalt – pont az intézmény falaiig terjed, nem tovább.
 

  • http://www.smrsm.hu Szemerey Samu

    Némi plusz észak-koreai grafika: ‹a href=”http://www.nytimes.com/2010/07/17/world/asia/17korea.html”›In Poster, North Korea Boasts of Ship Sinking‹/a›

  • iparterves

    Az utolsó mondata igazában teljesen bizonyos?

  • BodóBalázs

    Annyiban biztos, hogy nincs hatalma kizárólagos – vagy domináns – kontrollt gyakorolni az értelmezés felett. Sem az épületben, sem azon túl.

  • iparterves

    @BodóBalázs:

    Akkor vajon miért azonosult, akár látszólag is, mindazzal, aminek az érvényét még a falak között sem tudja bizosítani/fenntartani?

  • BodóBalázs

    mert ha nem tűnik úgy, mintha 100%-ig megfelelne az észak-koreai elvárásoknak, akkor valószínüleg nincs kiállítás. aligha valószínű, hogy a Kim rezsim belement volna egy olyan kooperációba, ami arról szól, hogy ti hozzátok a képeiteket, mi meg adjuk az értelmezést.

    szerintem csak elsőre ördögi a dilemma: megígérni azt, hogy a múzeum nem beszél a halottakról annyit tesz, mint biztosítani azt, hogy mindenki más erről fog beszélni. ezt láthatólag az észak koreai kurátorok?/pártfunkcionáriusok? nem értették/értik meg.

    (De jó, hogy mi meg erről beszélgethetünk. Sokat gondolok Galántai Györgyre, meg a többi itthonról kizavart, vagy itthon megnyomorított művészre, hogy az isten áldja meg őket.)

  • iparterves

    @BodóBalázs:
    Két megjegyzés.

    Az első az értelmiségieknek, akik számára a tudatuk elnyomása ( két értelemben is: belülről önszándékkal, kivülről erőszakkal vbagy manipulációval, hogy aztán keveredjenek és legyen belőle öncenzúra ) minden további nélkül elfogadható,

    A kiállítás érdeke az értelmiségi létét – a kritikai attitűdöt – lúgozta ki és tette tönkre.

    Kissé durván fogalmazva: az eredmény érdekében szembeköpte magát a kurátor, önmagát szűntette meg.

    A második: az itthonról kizavarás is legalább kétértelmű. Van, akit végleg tönkretett művészi és emberi értelemben egyaránt. Van, aki számára a kizavarás teremtette meg a kibontakozás lehetőségét és alapját.

    Lehet, hogy ezt “szeméremsértőnek” találja, de talán érdemes elgondolkodni a tények ismeretében a sorsok alakulásáról.

  • BodóBalázs

    Szerintem mindenkinek joga kell legyen saját hazájában szabadon gondolkodni. Innen nézvést irreleváns, hogy mi lett volna ha, illetve, hogy aki kénytelen volt elhagyni a hazáját az jobban vagy rosszabbul járt-e. Az itthoni szabadság az egyetlen – számára értelmezhető – kérdés.

    Ami meg a kritikai attitűdről való lemondást illeti: szerintem Noever és a MAK nem mondott le a kritikai attitűdről, hanem egy sajátos kompromisszummal épp, hogy lehetővé tette annak kibontakozását. Lemondtak arról a lehetőségről, hogy maguk rajzoljanak kontextust, a célból, hogy másnak (pl. nekünk) meglegyen erre a lehetőségünk. Ha ragaszkodtak volna a saját értelmezési lehetőségükhöz, akkor senkinek nem lehetett volna volna erre alkalma. Így mindannyiunknak van – talán még a MAK-nak is, a maga sajátos módján. Szerintem ez így rendben van.

  • iparterves

    @BodóBalázs:

    Szerintem a gondolkodásnak nincsenek területi határai és engedély sem kell hozzá.

    A művészettörénet szempontjából korántsem mindegy, hogy Konkoly miképpen nem alkotott Franciaországban, Sabó Ákos hogyan lett egy retrográd “realista” kismester, Méhes miképpen jelentéktelenítette el a maga festészet odakint, Tót Endre hogyan vált semmivé Kölnben, Lakner miképpen alakult német mesterré ( mégha ottani másodvonalbelivé is ).

    Ezekkel a tényekkel számolni kell, s össze kell vetni Maurer, Keserű, Nádler vagy Bak munkásságának megfelelő szakaszaival.

    Azért hoztam csak őket példának, mert Ipartervesek vagy kortársak.

    A MAK kompromisszumát mindközönségesen gyávaságnak hívják. Nevezzük inkább hajbókolásnak?

    Ha ugyanezt a jelenséget megvizsgálja mondjuk román-francia művészeti és politikai kontextusban a múlt század hetvenes éveiben, akkor ugyanez lesz a véleménye?

  • iparterves

    S(z)abó – bocs

  • timár.kati

    Nekem az a véleményem, hogy mind a MAK, mind pedig sajnálatosan a szerző akarva-akaratlanul, tudatosan-öntudatlanul az ellen-propaganda eszközeivé váltak. Ez a kiállítás (ami alatt nem kizárólag a kiállított tárgyakat, hanem az intézményt és annak földrajzi lokációját is értem) ugyanis az én szememben egyrészt a szimulákrum tökéletes megtestesítője, másrészt pedig annak bizonyítéka, hogy –bármilyen fájdalmas is ezt elfogadni egyeseknek — a politikán kívül nincs élet (se művészet).

    Roppant sajnálatos ugyanis, hogy ebben a teljesen demokrácia-deficites korban (és itt most elsősorban az ún. Nyugatra gondolok, beleértve rémületes kis hazánkat) csak azzal tudják sokan elhinni, hogy demokráciában élnek, ha határozottan rá tudnak mutatni a demokrácia-hiányos államokra, amikhez képest nyilván összehasonlíthatatlanul jobb, ami errefelé folyik, ezt egy percig sem vitatom. De ezáltal áttételen (vagy mégse annyira) “csak” azoknak a Nyugati politikai erőknek a legitimálását segítik elő, akik a meglévő deficites demokráciákat még jobban korlátozni szeretnék, ami még a korlátozások ellenére is elfogadhatóbb maradhat KNDK-nál és társainál.

  • iparterves

    @timár.kati: Én nem látom ilyen katasztrófálisan és ennyire összeeskűvésszerűen a dolgot.
    Az természetes, hogy van összehasonlítás és van alapja. Az alap a nyugati demokrácia számára saját maga. A KNDK rendszere totalitáriánus és borzongatóan idegen.

    Az igaz, hogy a politika minden igyekszik magába olvasztani, s a kiállítás önmaga is politikai gesztus: a KNDK befogadása Nyugaton, mint a “megszelidités” egyik jele és lehetősége – ez ismert taktika volt a hatvanas-hetvenes években is.

    De amíg nálunk a hivatalos kiállításokkal együtt az avantgárdnak nevezett vonulat is kiállított ( s ebben, azt hiszem, elévülhetetlen jelentőségű Maurer Dóra munkássága ), addig a KNDK zárt határai mögül a valószinüleg nem létező “másféle” művészet nem jöhet ki.

  • timár.kati

    @iparterves: Azt azért nem mondtam és nem akartam sugallni, hogy összeesküvés, de az biztos, hogy számomra katasztrofális — mármint a “Nyugati” (azaz a megvalósult)demokrácia mai állapota (ami egyébként nekem egy olyan halmaz, aminek a szólásszabadság része persze, de nem csak az).

    Amikor BodóBalázs szövegét olvastam, nekem azonnal a Baudrillard-féle szimulákrum jutott az eszembe, az, amikor Baudrillard Disneyland-et említi hasonló összefüggésben. Hogy Disneyland azért annyira az eltúlzott gyerekesség világa, hogy mellette a Disneyland-en kívüli “világ” már ne tűnjön annyira végtelenül infantilisnek. Egyben Disneyland a gyerekesség projekciójának is terepe, azaz elhiteti, hogy a gyerekesség csak ott található (ott aztán óriási dózisban), a “külső világban” nem. Szerintem a KNDK is egy hasonló funkciót tölt be a Nyugat viszonylatában és ez a kiállítás ezt csak erősíti. A szomorú persze az, hogy ez nagyon sok ember életének a napi szintű valóságát jelenti a KNDK-ban.

    Számomra a KNDK “nyugati” megszelídétése, ahogy ön írja, ennek a része, méghozzá meglehetősen cinikus része, amelyen a KNDK is “nyer” — különben nem lenne érdekelt abban, hogy ilyen kiállításokat finanszírozzon. De hogy mi jut ki és mi marad bent — ez akár hasonlóan alakulhat ahhoz, ahogy Kínában is legalább kétféle művészet van: az egyik, amit exportálnak és a saját maguk nyugatiasságának bizonyítékaként engednek, de odahaza egy teljesn másik művészetet promotálnak. (A két ország párhuzamát itt most kizárólag ennek a fajta “kettős beszédnek” szempontjából használom.)

    A MAK “kompromisszuma” számomra is nagyon problematikus, de még hozzátenném, hogy nehezen látom be (bár a szerző elég meggyőzően próbál érvelni emellett), hogyan teremtheti meg az intézményi felelősség teljes elhárítása a kritikai attitűd kibontakozását — hacsak nem úgy, hogy épp ez válik a kritika tárgyává és célpontjává.

    Már nagyon hosszan írtam, úgyhogy most az egyik vesszőparipámról, a demokráciáról már inkább hallgatok.

  • iparterves

    @timár.kati: Nekem nem Disneyland és az azon kívűli világ jutott eszembe, mert nem vagyok egy túlságosan elméleti alkat ( mint tapasztalhatta ), hanem az, amit mindazok, akik 20 évnél idősebbek, személyükben is megtapasztalhattak és amit jogosan kettős beszédnek nevezett.

    A demokrácia állapota ténylege siralmas, itthon különösen. Emiatt nagyon szomorú vagyok, de szinte tehetetlen ellene.

  • timár.kati

    @iparterves: Az elmélettel kapcsolatos öniróniáját vettem és utólagos engedelmével ennek tekintem….

    Viszont örülök, hogy a demokráciáról hasonló véleményem vagyunk, mert így végre két vesszőparipámat is egybekapcsolhatom: a demokráciát és a performativitást (!). folyt. köv.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány