Virágot Kim Ir Szennek

Bécsben a MAK-ban szeptember elejéig látható a virágot Kim Ir Szennek című kiállítás. A kiállított mintegy száz kép (olajfestmények, építészeti fényképek, tusrajzok, plakátok) egyenesen a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból érkeztek, és, hát, egyáltalán nem meglepő módon többségükben Kim Ir Szen elvtársat ábrázolják, miközben a nemzet sorsán töpreng, katonák élelmezését ellenőrzi, vagy traktorosokkal gazsulál. Ahol nem ő látható, ott az ő népe, amint épp boldog, sugárzóan gyönyörű, vagy munka után vidáman pihen.

 


Forrás: AP Photo/Ronald Zak.

És úgy boldogok ők, ahogy egyetlen, Libresse szárnyas betéttől megrészegült, Coca Colát szopogató nyugati plakátnőt sem látunk boldognak, pedig hát ugye itt is, ott is ugyanaz a földöntúli boldogság, a lét gyönyörűségébe vetett megingathatatlan hit, a belülről áttetsző metafizikai biztonság ábrázolása az, amit feladatként a propagandisták megkaptak. Csakhogy – és ez az első tanulsága a kiállításnak -, míg nyugati propagandistáink robotban megfáradt Photoshop operátorok, akik az ügynökségi hajszában a megbízót és a kreatívot a pokolba kívánva rajzolják a boldog arcokat, addig – és ezt nehéz másképpen mondanom -, a KNDK propagandistáinak munkáiból az őszinteség sugárzik. Talán cinikusnak tűnhet, pedig nehéz más forgatókönyvet elképzelni, de a KNDK, sztálinista diktatúránál is sötétebb társadalmában élő alkotói közül már csak azok maradtak életben, azokat nem szelektálta ki a politikai nyomás, akik tényleg, megingathatatlanul és őszintén hisznek a rendszerben, és annak vívmányaiban, és ez az őszinteség bizony kézzel tapintható. Furcsa, de egyszerre vérfagyasztó és szívmelengető látni a cinizmus és a hanyagság totális hiányát, mert ez az őszinteség lefegyverző: minden kognitív ellenállást képesek egy-egy pillanatra legyűrni a képek. Az, hogy mégsem hiszem el, nem e képeken múlik, hanem azon a médián, mely két kólától boldog nő közé csomagolva hírt adott a milliónyi éhen halt emberről és a rájuk geopolitikai pufferzónaként tekintő nagyhatalmak időről időre összevont szemöldökéről.

Forrás: http://photoshopdisasters.blogspot.com

A képek hatását tovább erősíti, hogy a vasfüggöny immár innenső oldaláról nézve egyértelműen hiányzik a nyugat művészettörténeti hagyományának az a periódusa, ami mifelénk idejekorán hiteltelenné tette az akadémikus festészetet. Amennyire elevenen táplálkozott a kommunista propaganda ikonográfiája a 20. század eleji modernista izmusokból, olyannyira ismeretlen ez a korszak a KNDK festői számára. Helyette viszont ott van a távol-keleti kalligrafikus érzékenység absztrakt, észrevétlenül mindent átitató látásmódja, ami a „szocialista” realizmussal párosítva egyedi, semmihez nem hasonlítható, sajátos vizuális nyelvvé érett össze.

 

Forrás: Milorad Krstić – Das Anatomische Theater

Talán ez a két szempont is elég volt mentségül a MAK kurátorai számára, amikor úgy döntöttek, kérdés és ellenvetés nélkül teszik szét lábukat a KDNK művészeti és pártfunkcionáriusainak a kiállítás kontextualizálását megtiltó elvárásai előtt. Ami van: fémdetektor, kordonok és képenként egy-egy riadt tekintettel komisszárt játszani kénytelen osztrák teremőr fiú. Ami a kiállítás teréből hiányzik: a rezsimet és a képeket a 20. és a 21. század politikai, geopolitikai, emberi jogi, humanitárius vagy éppen csak művészetelméleti kereteiben elhelyezni kívánó értelmezés. A kiállítás hivatalos anyagaiban, és a MAK kurátorainak nyilvános megszólalásaiban egyetlen utalás sincsen a halottakra, az éhezőkre, a milliónyi katonára, az atomkísérletekre, a demilitarizált zónának hívott övezet folyamatos katonai készültségére, a szétszakított családokra, az állandósult dél-koreai rémületre, vagy arra a gyanúsan összecsengő érdekviszonyra, ami a kínaiakat és az amerikaiakat egyaránt a status quo fenntartására ösztönzi. Peter Noever a MAK igazgatója ez ügyben így nyilatkozott: „A művészet az egyetlen határokat áttörni képes erő. A Virágot Kim Ir Szennek kiállítást semmilyen körülmények között nem szabad politikai állásfoglalásként értelmezni. Ez tisztán a KNDK idealizáló művészetének megismerésére kapott lehetőség. A MAK-ban megrendezett kiállítással a KNDK túlléphetett az izolacionista politikáján – legalábbis művészeti értelemben.”
 

Pandora szelencéje rejlik e mondatok mögött, s felsejlik bennük a müncheni és Los angelesi olimpiai részvétel dilemmáitól Leni Riefenstahl megítéléséig minden olyan alkalom, ahol felmerülhet a kérdés: a szándékoltan apolitikus nézőpont sikeresen depolitizálhat-e valamit, ami mindenekelőtt a politikai lojalitások megteremtésének szándékával jött létre. Ráadásul ott van mindehhez az a bizonyosság is, hogy Noever sem olyan naiv, amilyennek a nyilatkozatai sugallják. Miközben szorgosan felmondja a KNDK agitprop osztálya által írott, de legalábbis jóváhagyott szövegét, ablakából elégedetten nézheti, ahogy a békés bécsi vasárnap délutánban a MAK előtt elkeseredett koreai emigránsok bontogatják a transzparenseiket. Mert bár érthetetlenül nagy úrnak tűnt ő az  észak-koreai kollégái szemében, pontosan tudja, hogy hatalma – és vele együtt mindaz, amit a kiállítás kedvéért képviselni vállalt – pont az intézmény falaiig terjed, nem tovább.
 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány