Unalmas, mint a documenta

Susan Hiller: Az utolsó némafilm, hang és hangaláírások 2007. Fotó: Zólyom Franciska

A berlin biennále ötödik kiadása ugyan még csak egy hete látogatható, máris rendkívül hevesnek ígérkezik a biennále-rajongók és kritikusok vitája. A munkák bemutatásmódja, az informatív jelzések és magyarázatok hiánya és nemutolsósorban a „átlátszósággal“ párosuló konceptualitás sokakban a 2007-es kasseli documenta élményét elveníti fel. Melléfogás vagy előrelátó program, hogy a berlin biennále tanácsadótestülete 2005-ben egy a documenta kurátorához, Roger M. Buergelhez hasonló, az installálás részleteire és a munkák érzéki hatására építő szakembert, Adam Szymczyket bízta meg az idei biennále kidolgozásával? Kassel utózöngéjével találjuk szemben magunkat Berlinben, avagy egy, a következő éveket meghatározó kurátori trend térnyerésével?

Persze, nem éppen a legrosszabb dolog, ha valamit a kasseli documentához, a kortárs művészet ötévente megrendezett legfontosabb nemzetközi seregszemléjéhez hasonlítanak. Már csak azért sem, mert a 2007-es documenta 12 a szakma erősen megosztott kritikája ellenére ismét rekordot döntött a látogatószámot tekintve. Ilyen sikerekre a berlin biennálénak is szüksége van, hiszen 2012-ben megszűnik a Kulturstiftung des Bundes 2,5 millió eurós támogatása, ami az idén 3 millió eurós rendezvény költségvetésének 5/6-a. 2003-ban Ute Meta Bauer, az akkori kurátor és Gabriele Horn, a szervező intézmény, a Kunstwerke (KW) igazgatójának kultúrdiplomáciai munkájának köszönhető, hogy a német(országi) kultúrát támogató alapítvány szerződésben garantálta a több éves támogatást, melyet idén 2 további biennále erejéig meghosszabbítottak. A Kulturstiftung akkoriban ismertette az úgynevezett „világítótorony-projektek“ támogatására irányuló programját. Célkitűzésük az volt, hogy a neoliberális kultúrpolitikai nyomással szemben strukturálisan erősítsék Németország progresszív kortárs művészeti eseményeit.

Katerina Seda: Túlon-túl, vegyes technika 2008. Fotó: Zólyom Franciska

Ez utóbbiak közé tartozik a berlin biennále, ami 1998-ban került először megrendezésre. Nyilván, az új főváros építése az elmúlt évek egyik legfontosabb feladata volt Németországban, de a földrajzi fekvésből fakadó „elszigeteltség“, valamint a lokális gazdaság hiánya a mai napig komoly problémát jelent. Érdemes végiggondolni tehát, hogy miként függ össze a biennále története a város kulturális térképének átalakulásával. 1998-ban Klaus Biesenbach, a KW akkori igazgatója, a tekintélyes New York-i kurátor Nancy Spector és a napi átlagban 30 eszpresszót fogyasztó, mindent, mindehol mozgásban tartó kurátor Hans Ulrich Obrist kiállítása mutatta be, hogy hogyan nézhetne ki a város művészete, ha egyszer levetkőzi a 80-as évek polit-pop művészetének dohos underground hangulatát. A Saskia Bos által szervezett második biennále a (keleti) városközponton túlmerészkedve alternatív helyszíneken is zajlott. Az akkor felfedezett magasvasút alatti boltíves tereket a mai napig galériák népesítik be. Ute Meta Bauer, a német kritikai gondolkodás és művészet egyik meghatározó alakja a 2003-as biennálén arra világított rá, hogy mégsem volt olyan dohos a berlini művészeti közeg, és a 80-as évek alternatív és baloldali szcénáira emlékeztetve egy módfelett reflekszív és analitikus, sokak által azonban túl száraznak talált kiállítást rendezett. (Mindenesetre miközben rendezte, kőkemény lobbimunkát folytatott azért, hogy a jövőben is biztosítva legyenek a biennále anyagi feltételei.) 2006-ban Maurizio Cattelan, Massimiliano Gioni és Ali Subotnik újra exklúzív ruhába öltöztették és a kritika szerint amerikai és olasz galériák és műgyűjtők szája íze szerint rendezték a kiállítást, melynek szinte összes darabja a kiállítás első hete alatt elkelt. A biennále az Auguststrasse tengelye mentén zajlott és különböző épületekbe, a KW-be, egy használaton kívüli templomtérbe, ipari csarnokokba, egy egykori zsidó leányiskolába, klasszicista épületkben és NDK-s panelekben lévő magánlakásokba, valamint egy temetőbe kalauzolta a látogatókat.

Katerina Seda: Túlon-túl, vegyes technika 2008. Fotó: Zólyom Franciska

Mindeközben Berlin megállíthatatlan tempóban a kortárs művészet egyik központjává nőtte ki magát. A művészek, galériák, kurátorok és műkritikusok száma megsokszorozódott, s ugyan legtöbben nem itt állítanak ki, nem itt kapnak megbízásokat és adják el műveiket, a biennále megnyitóján Szingapurtól Kanadáig mindenki a városban van.

Rosalind Nashashibi / Lucy Skaer: Pygmalion, vegyes technika 2008. Fotó: Zólyom Franciska

Adam Szymczyk, a bázeli Kunsthalle igazgatója, nemsokkal azután, hogy megkapta kinevezését, a Brüsszelben élő Elena Filipovicot kérte fel, hogy legyen a biennále társkurátora. Együttműködésük eredménye, az Amikor a dolgok nem vetnek árnyékot címet viselő kiállítás közel 50 művész munkáját négy helyszínen mutatja be. A kurátorok igyekeztek minél több teret engedni a művészekkel szoros együttműködésben megfogalmazott személyes, művészeti és politikai kérdésfelvetéseknek. A biennále ilyen értelemben nem tematikus, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy különböző munkák és művészeti formák miként jelenthetnek viszonyítási pontokat a világról folytatott gondolkodásban? A kiállítás „fénypontja“ a Neue Nationalgalerie Mies van der Rohe által tervezett, 1968-os épületében lévő rész. A külső és belső teret összeolvasztó impozáns üvegcsarnokban bemutatott munkák kiemelik az épület légiességét. Közelebbről nézve azonban több, a modernizmus látszólagos semlegességét megkérdőjelező alkotást láthatunk. Az időtlenség és tökéletes szépség, valamint a mesterség becsületének mítoszai az apró történeteken akadnak fent, hangtalanul s szinte észrevétlenül vesztik érvényességüket. A „nappali“ kiállításban a déli napsütés árnyéktalanságára történő utalást, Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok című „esti“ program egészíti ki. A rendezvénysorozat Andrzej Zulawski erotikus thrillerjének címét kölcsönözi és 60 előadás, performansz, workshop és koncert során a város különböző izgalmas helyszíneit tárja fel.

Akinek ez unalmas, esetleg menjen el az állatkertbe és nézze meg, milyen „csúnya vadállat“ lett Knutból, az egykor hófehér jegesmedvebabyként ünnepelt berlini látványosságból!

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány