Térfoglalások: A politika térbeliesítése Budapesten és Észak-Amerikában

December közepén az állami tévé székházában jártam, az archívumban kerestem régi műsorokat, riportokat a Francia Intézet budapesti épületéről egy készülő kiállításhoz. Amikor késésemért mentegetőzve felhívtam az archívum szakemberét, a B portához irányított, mert „az A portánál éhségsztrájk van”. Emlékeztem erre a hírekből, de más volt mindezt a saját szemeimmel látni: a televízió épülete előtti, esőtől-hótól védett „teraszon” egy karácsonyi díszekkel teleaggatott sátor mellett, kempingszékekkel, takarókba burkolózva fagyoskodtak a televízióban történő manipulációk ellen tiltakozók. Kicsit elidőzve a kis csoport mellett, nem tudtam nem összefüggéseket keresni azzal a mozgalommal, ami egy kis New York-i térről indulva támogatókat és követőket talált az egész világon. Eltekintve a politikai párhuzamoktól (vagy kontrasztoktól), a tiltakozások közös vonása az erőteljes térbeli dimenzió, ahol e tiltakozások legitimitása körüli diskurzus gyakran a térfoglalás legitimitását illető vitába torkollik. Ebben az értelemben tehát mind a televíziós dolgozók éhségsztrájkja, mind az Occupy Wall Street mozgalma megkerülhetetlen térbeli kérdéseket vet fel: a közterek és magánterek mikropolitikájáról is szól.


A közmédia manipulációja ellen tüntetők | fotó Polyák Levente


Elfoglalt magánterület az állami tévé épülete előtt | fotó Polyák Levente

Miközben az éhségsztrájkolók úgy gondolták, hogy a közmédia pártatlanságának megőrzése érdekében a közmédia legfontosabb intézménye, az állami televízió épületéhez tartozó közteret foglalják el, az MTVA biztonsági szolgálata arra hivatkozva tekintette jogszerűtlennek a demonstrációt és hívta ki a rendőrséget, hogy a sztrájkolók magánterületet foglaltak el, mivel a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap csak bérlője, nem pedig tulajdonosa a területnek. Paradox módon éppen ez – a tüntetők által vitatott – tény akadályozta meg a rendőrséget abban, hogy valóban fellépjen a területfoglalók ellen. Mikor néhány nappal később a terület tulajdonosára és az intézmény üzemeltetőjére hivatkozva munkások jelentek meg és tettek meghiúsult kísérletet arra, hogy fémkerítésekkel zárják el a tüntetőket, ismét a területen és a magánterületre vonatkozó jogok mentén gondolkodtak, ahelyett, hogy közvetlenül a tüntetőket szólították volna meg. A politika térbeliesítése tetten érhető az LMP képviselőinek a parlament karácsony előtti utolsó ülésnapján az Országház épülete előtt megszervezett akciójában is: az Országgyűlés funkcióvesztése ellen tiltakozó ellenzékiek az épülethez vezető utat zárták el a Fidesz törvényhozó gépezetét automatikusan kiszolgáló képviselők elől, szimbolikus gesztusként.


Melegedőnek használt magántulajdonban lévő közterek | fotó Polyák Levente

Miközben 2011 őszén a magyar közélet egyre inkább ellehetetlenedett a vezető kormánypárt diktatórikus törekvéseinek következtében, az Észak-Amerikát egy olyan mozgalom tartotta lázban, amelyhez hasonlót a vietnámi háború óta nem láttak a kontinens lakói. Az Occupy Wall Street mozgalma, amely egy kis anarchista csoport jól időzített területfoglalásából nőtte ki magát világméretű jelenséggé, sokak számára Amerika 9/11 utáni paranoid állapotának a végét jelezte. Az a tény, hogy lehetséges volt több száz ember számára, kerek két hónapig egy „magántulajdonban lévő köztéren” táborozni, ráadásul Manhattan szívében, néhány lépésre az amerikai gazdaság motorjának tartott Wall Street-től, anélkül, hogy a rendőrség azonnal közbelépjen és kiürítse a területet, sokak számára azt jelezte, hogy az „ellenőrzés társadalmában” is léteznek még a közösségi terekhez kapcsolódó, elidegeníthetetlen szabadságjogok.

A közterekhez kapcsolódó alapvető elvárásaink szerint a közterek jelentősége a magánterekkel szemben, hogy ezek az utóbbiakkal szemben elvileg bárki számára szabadon hozzáférhetőek és szabadon használhatóak. Hogy az idealizált köztér a valóságban nem létezik, ez nyilvánvaló: amint a köztér használatába korlátok, kivételek, kettős mércéjű szűrők, kerülnek, a róluk szóló diskurzusban megjelennek a veszteség és a hiány érzései (ld. Jürgen Habermas, Richard Sennett vagy Sharon Zukin), és elkerülhetetlenné válik feltenni a kérdést: ki mondja meg, hogy mire használható a köztér? Kié a köztér?


Diszfunkcionális, kényelmetlen magántulajdonban lévő köztér | fotó Polyák Levente

Az észak-amerikai kontinens urbanisztikai szabályozás-rendszere segít abban, hogy a világot ne közterek és magánterek dichotómiájaként lássuk: amióta az 1961-es New Yorki Zoning Resolution (szabályozási terv) életre hívta a köztér és magántér hibrid keverékeként működő magántulajdonban lévő köztereket (Privately Owned Public Space avagy POPS), a városi térben anyagiasuló köz- és magánszféra viszonya egyre komplexebbé válik. Miközben vannak olyan magánterek, amelyek közösségi funkciót töltenek be, nem lehetünk biztosak abban sem, hogy közösségi tereink nem magáncélokat szolgálnak. Bizonyos értelemben a magyar állam által magántulajdonostól de közcélra bérelt televízió-épület, vagy a nyolcadik kerületi önkormányzat által a Corvin Sétány végső kialakításáért és bútorozásáért cserébe 99 évre egy magáncégnek értékesítésre átadott közterület ugyanúgy a magán-és közszféra közötti köztes térben helyezkednek el, mint egy POPS, amelyet egy magánbefektető azért hoz létre újonnan fejlesztett lakó- vagy irodaépületéhez kapcsolva, hogy cserébe több négyzetmétert építhessen. Az így keletkezett közterek közösségi jellege enyhén szólva kérdéses: A Corvin Sétány biztonsági szolgálata kiszűri a köztéren „nem kívánatos” személyeket, az MTVA által használt épület tulajdonosa kordonokat próbál felállítani, üzemeltetője pedig megemészthetetlen zenét bömböltet, hogy elkergesse a területen táborozókat, a POPS tulajdonosa úgy tervezteti meg a közteret, hogy az megfeleljen a szabályoknak, de gondosan elriassza potenciális használóit.


Térfoglalók a Zuccotti parkban | fotó Polyák Levente

Vagy a köztér tisztaságára és biztonságára hivatkozva kezdeményezi a terület kiürítését, mint az Occupy Wall Street-mozgalom bölcsőjének számító Zuccotti Park esetében történt. Nem véletlen, hogy az OWS körül kibontakozott őszi vita egyik legfontosabb dilemmája a térbeliség dimenziójáról szólt: a mozgalom láthatóságát megteremtő tér elfoglalásának jogszerűségéről számos, egymásnak ellentmondó értelmezés született. Miközben tulajdonosa a tér „rendeltetésszerű” használatát és a nem-tüntető lakosság által való használhatóságát hiányolta, a városháza egyetértett ezekkel az igényekkel, de a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát tisztelve sokáig nem bocsátkozott akcióba a területfoglalók ellen. Amikor két hónappal a területfoglalás megkezdése után a rendőrség végül takarításra hivatkozva eltávolította a Zuccotti Parkban emelt sátrakat és egyéb építményeket, a POPS-tulajdonosok a város jóváhagyásával városszerte új szabályokat vezettek be a magántulajdonban lévő közterekre vonatkozóan: a novemberben a terek mellé kikerülő táblák a korábbi, kevéssé definiált térhasználati szabályokat a sátorállítás, földre fekvés, hálózsákhasználat tiltásával egészítették ki, kevéssé titkolva ezen új szabályok kifejezetten OWS-ellenes jellegét.


Új szabályozások a New Yorki magántulajdonban lévő köztereken | fotó Polyák Levente


Kereskedelmi célú sátrak a Bryant parkban | fotó Polyák Levente

Ha a témában gondolataikat mozgósító teoretikusok, építészek és urbanisták közül sokan kifogásolták az új szabályozások kizárólagos emberképét (vajon a parkok csak az ebédjüket csendben fogyasztó dolgozók befogadását kell, hogy ellássák?), visszamenőleges alkalmazásukat (az új szabályokra hivatkozva kérte a rendőrséget a tér tulajdonosa) és a szabályok által állított kettős mércét (például a számos parkban, például a Bryant Parkban kereskedelmi céllal emelt sátrak ismeretében), abban is sokan egyetértettek, hogy egy POPS paradox módon még így is több szabadságot ad, mint tisztán köztulajdonban lévő megfelelői, a városi parkok, amelyek sötétedéssel bezárnak, így lehetetlenné téve a legtöbb nagyméretű köztér 24 órás elfoglalását. Hasonlóképpen paradox az MTVA előtti terület működésmódja, amely (vitatott) magánterület-jellegénél fogva nem teszi lehetővé a rendőrségi beavatkozást.

Ezek a példák mind segítenek abban, hogy túllépve magán- és közszféra leegyszerűsített ellentétén, az ideális köztér és a tiszta magántér közötti skála különböző fokain pozícionálva gondoljuk el városi tereinket. A terekben élvezett jogaink és kötelességeink együttesének pontosabb megértéséhez pedig nem csak a terek tulajdonszerkezetét kell vizsgálnunk, de a beléjük kódolt, olykor korlátozó, kizáró, szelekciós, dupla mércét alkalmazó szabályokat is, bármilyen ellentmondásosak is legyenek azok.

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány